Candlemass: Psalms For The Dead

írta nagybandi | 2012.06.13.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.candlemass.se/candlemass/

Stílus: Doom metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Candlemass 11. albumának megjelenésére a számos pozitív pillanat mellett sajnos árnyoldalak is vetültek, egyrészt mert ez a zenekar utolsó munkája, másrészt mert az énekes Rob Lowe gyakorlatilag e lemezzel együtt került ki az utcára. A ’Psalms For The Dead’-en még az ő hangját hallhatjuk, de a fellépéseken már az a Mats Levén áll a mikrofon mögött, aki feltétezhetően jobban teljesít majd, mint Rob tette volna – legalábbis ahogy ezt a zenekar tagjai megítélték. Nos, ennek ellenére nem kell megijednünk, a felvételek során a texasi énekes kifogástalanul megállta a helyét, nem lehet okunk a panaszra. Nekem kifejezetten tetszik énekstílusa, orgánuma, ahogy számomra ez már a korábbi két lemezen is bebizonyosodott, de mivel nem láttam őket még élőben, nem tudok érdemben színpadi teljesítményéhez hozzászólni.

Ami viszont ugyancsak biztos, hogy a zenészek is makulátlan munkát végeztek. A dalok tökéletesek, a dallamok rendben vannak, a megszólalás hibátlan és bivalyerős. Minden másodpercben érezni a zene súlyát, rádtelepszik, belesüppeszt a fotelbe, megfelelő hangerő mellett kellemesen bizsergéssel nyomja a válladat. Folyamatosan ott lebeg az ős-Black Sabbath szelleme, sőt néha-néha én még a Tony Martin éra hangulatát is felfedezni vélem, de az ilyen és ehhez hasonló áthallások miatt ne érezzük kényelmetlenül magunkat és ne ítéljük el őket. Tudvalevő, hogy a fő dalszerző, Leif Edling kedvenc zenekara a doom atyja, onnan merítenek, és ha törik, ha szakad, ezt a hangulatot kívánják most is visszaadni hasonlóképp, ahogy bármelyik korábbi munkájukkal tették – mintegy tiszteletadásként a nagy példakép előtt.

A lemez egy doom-os felvezetés után a megszokottól és a várttól eltérően sodró lendülettel indul. A Prophet igazán príma kezdés, mely elsöprő erejével hoz valami újdonságot is, ez pedig az orgona. Per Wiberg, aki anno hasonlóképp járt mint, Rob Lowe (épp az utolsó Opeth lemez megjelenésekor „lépett” ki), remek munkát végzett, rettentő érzékkel pakolta a súlyos riffek alá saját ötleteit, kiválóan színesítve billentyűjátékával az alapjában véve sötét tónusú zenét. E tökéletes összhang talán a The Lights Of Thebe keleties hangulatú opuszában, valamint a címadó dalban csúcsosodik ki igazán, de gyakorlatilag teljes értékű hangszerként ott találjuk a Hammondot minden egyes szerzeményben, ami eddig nem volt ennyire jellemző. Kezdőriffjében a Uriah Heep Gypsy-jére hajazó Siren Song-ban kifejezetten főszerepet játszik Wiberg, aki egyszer Ken Hensley, másszor pedig Jon Lord játékára emlékeztető szólóval áll elő olyan érzékkel, hogy szinte feláll a hátunkon szőr. Ez, valamint a sok esetben lendületesebb, galoppozósabb részletek kicsit eltérőbb hangulatúvá varázsolják az albumot a korábbi, Rob Lowe neve által fémjelzett lemezekhez képest, de véleményem szerint így is pompásan beillik a sorba. A gitárosok elsőrangú munkája, a ritmusszekció precizítása és a Hammond okozta kellemes meglepetés mellett talán egy dolog van, amit negatívumként tudnék kiemelni. Az albumot záró és egyébként remek dal, a Black As Time elég unalmasra sikeredett és túl hosszúra nyújtott (másfél perc!) narrátori bevezetője épp a végére teljesen leülteti a lemezt, kiesünk a hangulatból. Nem kellett volna.

Pontszám: 8