Galahad: Battle Scars

Meghallgatván a Galahad friss munkáját, hirtelen nem is tudom mivel kéne kezdenem az értékelést, inkább gondolkodás nélkül leírom: TELITALÁLAT! A veterán brit progcsapat hetedik stúdióalbumán hibátlan anyagot hozott össze öt évvel az ’Empires Never Last” megjelenése után. A zene erőteljes, modern, dinamikus, feszül az energiától, ami a remekül megírt dalok mellett nyilván a tökéletes megszólalásnak is köszönhető, melyben nagy segítség volt Karl Groom mint hangmérnök és stúdiótulajdonos. A keverést ugyancsak ő végezte, a hangszerek szépen, arányosan, épp megfelelő erőtől duzzadva szólalnak meg, egyik sem szorul háttérbe, és az éneket sem nyomja el semmi. A Threshold gitárosa nagyon érti a dolgát, nem terelte el a zenekart semmiféle újabb mederbe, hagyta a zenészeket, hadd végezzék a dolgukat a saját maguk meghatározta irányvonalon. A hangzás persze naprakészebb a korábban megszokottaknál, a billentyűk, slamperek sok helyen friss zenei újításokkal operálnak a hagyományos progresszív megoldások mellett, de ha egy zenekar mindössze ennyire fejleszti tovább a megszokott stílusát, minden soron következő lemezével egy-egy centivel feljebb teszi a lécet. A Galahad esetében most is ez történt.

Mint egy nagyon jó film. Egy rövid mondattal így tudnám legjobban jellemezni a ’Battle Scars’-t. Megjelenik a cím, elindul „mozi” a maga szimfonikus nyitányával, vészjóslóan suttogó énekével, méltóságosan hömpölygő billentyűszőnyegével, majd fokozott izgalommal átcsap egy lendületesebb irányba és alig várjuk, hogy megkapjuk a következő képkockákat. Azok pedig jönnek maguktól, tematikusan felépítve, néhol belassulva, lágyabban, máshol pedig kicsit durván, erőteljesebben, remek riffek formájában. A rendezés elsőrangú, nem hagy bealudni, a szereplők kivétel nélkül mindvégig főszerepet játszva a legjobbat hozzák ki magukból, a sztori feszültséget teremt az elejétől a végéig. Néha-néha persze óhatatlanul is beugrik a furcsa érzés, mintha találkoztunk volna már valamiféle hasonló élménnyel. Arena? Riverside? Igen, ott vannak valahol ők is diszkréten megbújva a háttérben, de csak mint statiszták, szerepük elhanyagolható. A hangulat a végkifejletnél a billentyűk révén már-már a szó pozitív értelmében kommerszebb irányba fordul, de ezt ügyesen ellensúlyozza a felpörgetett ritmus, Stu Nicholson énekhangja és az epikus, magasztos befejezés. A filmnek vége, ám az egészet beárnyékolja a drámai valóság. Felsorakoznak a művészek, egyikük neve sajnos fekete keretben olvasható. Neil Pepper basszeros még részt vett a munkálatokban, de a megjelenést már nem érhette meg, 44 éves korában súlyos betegségben elhunyt, iskolázott játékát e lemezen hallhatjuk utoljára.

Az album lezárásaként a CD-re mintegy bónuszként felkerült a talán legjobbnak tartott Galahad szerzemény. A ’95-ben íródott Sleepers című klasszikus 2012-es verziója természetesen a mai kornak megfelelő köntösben, modernebb változatban szólal meg, mellyel a saját 25 éves működése előtt kíván tisztelegni a zenekar. Tudom, a Galahad-et sokan a brit neoprog színtér másodvonalbeli zenekarának tartják az IQ, a Pallas vagy a Jadis mellett, ám a lemez többszöri meghallgatása után e pozíció már igencsak megkérdőjelezhető.