Dave Mustaine is nagy túlélő ám, ráadásul dacolva az evolúciós törvényszerűséggel, ezt egyáltalán nem az alkalmazkodási képességével, a környezethez való hasonulással és megfelelni akarással érte el. Olyan ez, mintha egy hal uszonyok helyett két lábbal harcolna ki domináns pozíciót uszonyos társai között. Életében egyszer ugyan megpróbált alkalmazkodni a zenei trendekhez (Megadeth-Risk), de az kis híján a zenekar végét jelentette.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a „fejjel a falnak” ars poetica Dave esetében működőképes, mi több gyümölcsöző is, hiszen a stílusosan, fekete bőrt idéző csomagolásban máris megérkezett az első Gigantour DVD, többek közt olyan szereplőkkel, mint a Megadeth, Dream Theater, Nevermore, (!) Fear Factory, Symphony X (!!)-Huhh!
Maga a Gigantour elnevezés és turné a Megadeth-főnök ötlete és vállalkozása. Talán azt ő sem tagadná, hogy az Ozzfest mintaként szolgált a lebonyolításhoz, de a Sharon & Co. trendi csapatokkal alaposan megtámogatott műsorához képest, itt éppen fordított a helyzet. Egy-két nu metal üdvöske (Bobaflex, Dry Kill Logic) melegíti elő a színpadot, pl. annak a Symphony X-nek, akik hiába amerikaiak, a közelmúltban még a lemezét sem forgalmazták az USA-ban, mert állítólag ez a zene a 80-as évek végére kilehelte lelkét, mára meg vérciki.
Úgyhogy kérem, itt üt az igazság órája, méghozzá olyan gyomrost, hogy percekig nem kap az ember levegőt!
Nem leszek igazságtalan. A nyitócsapat Bobaflex óriási energiával tódul a színpadra, és ha „audióban” nem is sok időt szánnék a csapatra, el kell ismerjem, a bemozgott színpad látványa és a robbanásig feszült előadás, több mint meggyőző.
A Dry Kill Logic is ezt a szikár, bár kicsit ugri-bugri vonalat hozza, tőlük a két szám már azért sok.
Ezt követően viszont elszabadul a pokol. A Nevermore produkciója elemi erővel szakad ránk. Amit ez a néhány lóhajú muzsikus produkál megjelenésben, technikailag és színpadi munkában az egészen egyszerűen elképesztő. Warrel Dane előadásmódja félelmetesen szuggesztív, a Smyth/Loomis gitárszekció pedig hihetetlen dolgokat penget úgy, hogy közben a méteres hajak hol a padlót, hol a plafont söprik. Ezt mindenkinek látnia kell!
Nevermore DVD-t, de már!
A Symphony X beszervezéséért Mustaine nálam a mennybe ment, de gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ahhoz képest, hogy a tengeren túl állítólag a kutya nem kíváncsi rájuk, rendesen beindul az aréna. A felkerült két nóta hibátlan, őserejű interpretációja (Russel Allen mit énekel már!) szükségszerűen vált ki ilyen hatást, úgyhogy aki azt állítja, hogy a hangszálakrobaták és gitárhősök kora véget ért, nézze meg ezt a két számba sűrített esszenciát, és szégyellje magát!
Ezek után a Life Of Agony nekem hátra arc volt, méltatni nem tudom őket, de a rajongók ettől még biztosan nagyon szeretik a csapatot.
A fő produkciót jelentő két csapat előtt a Fear Factory szigorít egyet a műsorfolyamon. Brutálisak, hitelesek. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem hallgatom a zenekart, de nézni jó ezt a feszes megközelítést. Komoly zúzda, szó se róla!
Dream Theater. Van-e még valami, amit Brinyó kollega nem írt le róluk, de érdemes tudni? Ilyet én nem tudok. Annak azért nagyon örültem, hogy a Glass Prison mellett a Panic Attack került fel a DVD-re. Az anyag egészéhez, ez a riffelősebb Színház a kompatibilis. Ja! És Myung bőgője még a saját anyagokon sem szólt ilyen vaddisznó módon!
Nyilvánvaló, hogy az ötletgazda kapja a legnagyobb teret. Az nagyszínpados, piróval kísért új Megadeth engem meggyőzött, bár a technikásabb oldalukból ezúttal keveset mutatnak.