Höstsonaten: The Rime Of The Ancient Mariner (Chapter One)

írta nagybandi | 2012.05.22.

Megjelenés: 2012

Kiadó: AMS/VM 2000

Weblap: http://www.zuffantiprojects.com/

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Az igazat megvallva, e lemez megjelenéséig egyáltalán nem hallottam még az együttesről, és a név alapján természetesen úgy gondoltam, a sok remek skandináv progresszív zenekar mellett kapok egy frankó kis másodvonalbeli bandát, akik majd idővel jól megszorongatják a nagyokat ott fenn északon. A Höstsonaten (’Őszi szonáta’, Ingmar Bergman ’78-as filmje) név mögött azonban meglepetésemre nem vikingek leszármazottjai, hanem taljánok bújnak meg. Ismervén – vagy inkább annyira nem ismervén – az olasz progrock színteret, első benyomásként bátran kijelenthetem, Olaszország elsővonalbeli progresszív csapatainak egyikével van dolgunk. A zenekar jollyjokere Fabio Zuffanti, aki az egyik legismertebb név a szakmájában Itália földjén. Neve Európában egyelőre nem cseng annyira ismerősen, bár 1994 óta több zenekarban, projektben megfordult, számos lemezen játszott, közreműködött, több rockoperát írt, tehát egy igazi multitalentum, akinek a zene a munkája, az élete, a hobbija.

A recenzióm tárgyát képező lemez címe sokunknak ismerős, azt hiszem itt meg sem kéne jegyeznem az Iron Maiden nevét, bár az egésznek semmi köze a brit csapathoz. A hírneves angol költő, Samuel Taylor Coleridge ’The Rime Of The Ancient Mariner’ című verse úgy tűnik nem csak Bruce Dickinsont ihlette meg, hanem Zuffantit is, akinek vonzódása a költő eme művéhez nem újkeletű. Már 1995-ben elhatározta, hogy megalkotja a vers zenés verzióját, melynek első két részét nem sokkal később meg is jelentette a Höstsonaten első és második albumán ’96-ban és ’98-ban, de akkor valahogy úgy gondolta, kicsit pihenteti az dolgot és felfüggesztette a munkálatokat ezzel kapcsolatban, csinált mást. Aztán eljött 2011, és úgy döntött leporolja a korábbi ötleteit és a következő években e műnek szenteli életét. A ’Rime…’ első fele e lemezen látott napvilágot, mely a bevezetőt és az azt követő négy részt foglalja magába (a korábban megjelenteket természetesen újra feljátszották), a folytatást pedig a következő kiadványon fogjuk hallani, mely tervek szerint 2013-ban lát majd napvilágot.

A zene javarészben a legjobb ’70-es évekbeli Genesis hagyományokra emlékezteti a hallgatót, főleg mikor Alessandro Corvaglia énekét halljuk, mely kísértetiesen hasonlít Peter Gabriel hangjára, olyannyira, hogy az ember valóban felkapja a fejét. Mindez persze csak hab a tortán, ugyanis az albumon összességében a korai brit progrock vegyül egy adag olasz ízzel, népzenével, néhol keményebb gitártémákkal, dudával (!), női énekkel, a marillionos Steve Rothery játékára emlékeztető szólókkal. A sokszor sötét hangulatú témák és az énekesek érzelmekkel átfűtött előadása hűen interpretálják Coleridge főhősének hányatott sorsát a tengeren, magányát, harcát az elemekkel, önmagával, a világgal. Zenei téren azonban ne gondoljunk itt nagy újításokra, meglepő zenei megoldásokra, soha nem hallott progresszív elemekkel megtűzdelt szerzeményekre. Mint említettem, a sokszor 10 perc feletti tételeket tartalmazó album egészét átitatja a Genesis zenéjének hangulata, de biztos vagyok benne, hogy emiatt nem fog semmiféle negatív érzés hatalmába keríteni senkit sem, sőt be fogjuk látni, hogy a régi nagy csapatok által kitaposott ösvényt követni és ilyen remekül visszaidézni az akkori zenei világot, mindenképp nagy ajándék nekünk.

Pontszám: 7