Túl a százas lista felén most már egyenesen tobzódunk a klasszikusokban. ’70-es, ’80-as és ’90-es évekbeli meghatározó lemezek kerültek terítékre, és ezek még csak a 40-esek! Lezárult a nyereményjáték is, úgyhogy lesznek bizony olyanok, akik most sajnos rádöbbennek, hogy messzire jártak az igazságtól, és kihúzhatnak néhány lemezt a saját tipp-listájukról! Sebaj, hiszen senkitől sem vártuk, hogy gondolatolvasó legyen, és nagyjából mindenki jó irányba indult el. 40 album maradt hátra és joggal tehetjük fel a kérdést, hogy sohasem ér véget a szupersztárok dömpingje? Nos, ha ránézünk erre a tízes blokkra, akkor láthatjuk: még csak most kezdődött…

The Doors: L.A. Woman (1971)

Sajnos a 27-esek táborát gyarapítja szegény Jim Morrison is, aki nem sokat élt meg az 'L.A. Woman' sikeréből: három hónappal a megjelenés után vesztette életét. A Doors ugyan még kiadott néhány albumot ezt követően is, de sajnos egyértelmű volt, hogy Morrison nélkül aligha tudják fenntartani a zenekart. Talán Morrison halála is közrejátszott abban, hogy az 'L.A. Woman' ennyire kultikus Doors albummá vált, amellett persze, hogy valóban kiváló, blues-os alapokra helyezett zenét rejtett. (Jocke)

Hammerfall: Legacy of Kings (1998)

Az 1997-es, és most már jól láthatóan rocktörténeti fordulópontnak tekinthető ’Glory To The Brave’ sikere után hatalmas elvárásokkal kellett szembenéznie a fiatal heavy metal titánoknak. Mindössze egy évvel később már meg is érkezett a folytatás: a ’Legacy of Kings’ tökéletes power/speed himnuszaival pedig még a méregerős debütöt is túlszárnyalta, megnyitva az utat a Hammerfall számára az első liga felé. (Bazsa)

King Crimson: In The Court Of The Crimson King (1969)

Ez a lemez valaminek a kezdetét jelentette. Valaminek, amiről a saját korában még azt sem tudták, hogy mi is. Sok akkori zenekritikus negatív beszámolókat adott a ’Court’-ról, de mára már tisztában vagyunk vele: ők nem értették meg, hogy mi az igazi zsenialitás. Olyan progresszivitás dőlt ebből a lemezből, ami a korban még teljesen szokatlan volt (igen, beleértem a Pink Floydot is). Sötét volt, komplex, erős, telis-tele olyan jazz és klasszikus elemekkel, amelyek döbbenetes hatást váltottak ki, és teljesen egyedi hangulatot varázsoltak, és elszakadtak a megszokott blues alapú rocktól. Kétséget kizáróan azon albumok egyike, amely nélkül ma nem lenne rockzene. (Adamwarlock)

Manowar: Kings of Metal (1988)

Minden idők legnagyobb példányszámban eladott Manowar lemeze, a kezdete egy új érának. A csapat korábbi, epikusabb, mélyebb zenéje valamelyest találkozott az újkori Manowar nyersebb, direktebb, indulószerűbb világával. A végeredmény pedig egy klasszikus, mely minden heavy metal kedvelő számára nélkülözhetetlen kincs. (MMarton88)

Whitesnake: Whitesnake (1987)

A Coverdale-Sykes alkotópáros top formáját mutatja az ’1987’, amelyen a Whitesnake inkább bekeményített ahelyett, mintsem hogy az akkori rock-trendeknek megfelelően poposabbra vegye a figurát. A cím nélküli album új szintre emelte a Whitesnake zenéjét, és úgy tudott pofátlanul slágeres maradni, hogy közben nem engedett a rock ’n rollból (Here I Go Again), vagy Coverdale legintimebb szerelmes pillanatait hordozta (Is This Love). Pénzügyileg azóta sem sikerült felülmúlniuk az ’1987’ sikerét, ami visszamenőleg is megdobta a csapat lemezeladásait. (Tomka)

Queen: Queen II. (1974)

A Queen 2. nagylemeze a banda „jing-jang” anyagaként is jellemezhető. Két, témájában, hangulatában és zeneiségében is különböző oldal, mégis egységes egésszé formált alkotás, mely - nem elhanyagolandó - a korszak legkiemelkedőbb „haladó” rock csapatainak hatását érezteti. A később beérő anyagok tipikus példája. (Pearl69)

Helloween: Walls of Jericho (1986)

A „Jerikó falai” úgy lett speed metal klasszikus, hogy nem szól igazán jól és Kai Hansen hangja is simán „kilóg a lóláb”-kategória, ám az egészet átjárja egy megmagyarázhatatlan mágia, nem beszélve a csúcskategóriás Dalokról, mint a Minden Speed Metal Himnuszok Királya, a Ride The Sky, a vicces Gorgar vagy a fantasztikus dallamokban tobzódó How Many Tears. (Mike)

Skid Row: Slave To The Grind (1991)

A glam metal és még valami plusz energia, talán valamiféle punkos vicsorgás, ami sok hajcsapatból kiveszett a nyolcvanas évek végére. A zenekar második lemezével olyan szinten robbantott bankot, hogy sokan máig is a színtér egyik legfontosabb alkotásának tartják. Az is kétségtelen viszont, hogy Bach nem csak a felvételeken, hanem a való életben is ugyan azzal a vicsorgással fejezte ki magát, ami hamar véget vetett a sikersztorinak. (TShaw)

Bruce Dickinson: Accident of Birth (1997)

A Maiden Blaze-zel szerencsétlenkedett, Dickinson már szinte mindennel próbálkozott, de az nem nagyon jött be. Aki viszont bekopogott az ajtón, az Roy Z. volt, odarakta a riffjeit és dallamvilágát Bruce elé, aki azonnal fejet hajtott az addig szinte ismeretlen producer és zenész előtt, és követte instrukcióit. A recept egyszerű és nagyszerű volt, Dickinson ismét kimutathatta foga fehérjét, Steve Harris pedig lassan rájött, mégsem Blaze Bayley kell a Maidennek.   (Nagybandi)

Motörhead: Overkill  (1979)

A Szentháromság, azaz Lemmy, Eddie és Phil második albuma, és az első, melyet a Bronze records égisze alatt adtak ki. Az 'Overkill' a mai napig meghatározza a zenekar megszólalását, és talán nem véletlen, hogy a címadó mellett a Stay Clean, a Metropolis, a No Class a mai napig szerves része az együttes koncertjeinek. (Bigfoot)

<<<<<<                                                                                                                               >>>>>>
 (60-51)                                                                                                                               (40-31)