Jon Oliva's Pain: Maniacal Renderings

Feltehetőleg minden olyan embernek, akinél a zene a fogékony biológiai struktúrák ingerléséhez vezet, megvannak a saját maga által felfedezett, és magáévá tett, abszolút mértékben favorizált bandája, amelynek szinte minden albumával közelebbi kapcsolatot ápol, mivel saját érzéseit, gondolatvilágát látja tükröződni a zenében, vagy esetlegesen ez nyújtja az önfeledt szórakozás totális beteljesí­tését. A kérdés az, hogy ez mindössze elfogultság lenne a zenének egy nagyon kicsiny részével szemben, amit megmagyarázhatatlan indokok miatt feltétlenül preferálnak, vagy pedig ezzel 180 fokos ellentétben, csak ezek a személyek fedezik fel maradéktalanul az adott zenében rejlő zsenialitást?
Jon Oliva zenei munkásságáról 24 éves ténykedése alatt szerény vélemény szerint lehet a maximális elismerés fokán nyilatkozni, hiszen a Mountain King mindig - de főleg az 1987-es Hall of the Mountain King, ill. az 1989-es Gutter Ballet óta - intelligens, összetett muzsikát prezentál szerte a világon, (sajnos) nem túl széles rajongótábora számára, ezzel a metál zene esszenciájának manifesztációját nyújtva át tálcán a hallgatóknak, amit sajnos már testvére Chris nélkül, ill. az etalon Savatage keretein kí­vül kell megtennie, ám mindezek ellenére saját magát meg nem tagadva, a Jon Oliva, ill. a Sava védjegyévé vált stí­lus szűkebb-tágabb határain belül maradva. Legújabb albuma kapcsán, "őrült művészeti interpretációjában" is ugyanezt cselekszi, és mutatja meg, hogy mitől szenderül jobblétre és kerül meghittebb kapcsolatba az ibolyákkal az a bizonyos légy, egy fatális véletlennek köszönhetően újból istenáldotta tehetségű gitáros öccse, Chris Oliva (R.I.P.) távoli, de hathatós segí­tségével.
Jon Oliva ezúttal nem úgy alkotott izgalmas és több kisebb-nagyobb újdonságot tartalmazó albumot, hogy megváltoztatta itt-ott a jól bevált receptet, hanem eddigi munkásságának minden egyes szegmenséből kiszemezgette, és jó szakács módjára alapos összekeverte a releváns elemeket, hogy egy újfajta produktummal állhasson a nagyérdemű elé. Ami talán az egyik legfontosabb, hogy Oliva mester hangján nem érződik az idő hatása, kiválóan adja elő a dalokat tipikus "oliva-fordulatokkal", a jól ismert érzelgősebb, helyenként sikí­tósabb oldalát egyaránt felhasználva, ha szabad ilyet állí­tani helyenként "progresszí­ven énekelve", néhol egy-egy eddig nem hallott hangszí­nnel fűszerezve, azonban nem merném a nyakamat tenni rá, hogy nem számí­tógépes interakció hatására, de ezek az apróságok majd élőben kiderülnek, természetesen (ld. Holes).
Chris munkássága és szelleme erősen körüllengi az olyan dalokat, mint a Through The Eyes of The King, amely főleg a gitárszólók dózisának egy percre eső számának jelentős növekedése, ill. a messziről felismerhető riffelés miatt (Jon Christől tanult meg gitározni), továbbá a szám tematikájának következtében emlékeztet a klasszikus Mountain King darabra implicit memóriánk normális működése esetén. A Poets & Madmen-éra stí­lusa két kiváló számban is reprezentálódik, a súlyosságot és kissé érzelgős dallamosságot kiválóan magába foglaló, inkorporáló The Evil Beside You ill. a nagy í­vű kórusokkal operáló, kissé jazzes, öncélú szintiszólóval (!) ellátott Playing God, de ha a P&M első felét tekintjük, akkor a súlyosságot, és az egészséges mértékű monotonitást előnyként beállí­tó, ennek okán rendkí­vül súlyos, mázsákban mérhető Time To Die is idesorolható.
Az 1993-as Edge of Thorns album a Pray For You Now alakjában idéződik fel, amely az akkor nagy sikerű Sleep akusztikus szám formájára í­ródott, kiváló lí­rai, igazi érzelmekkel rendelkező, és ezt konvertálni, átadni képes zenei mű, ráadásul sikerrel pályázhatna a Chris Oliva emlékének ajánlott dalok listáján a 2. helyre. A Savatage "eszmeiségének" esszenciáját kiválóan mutatja be a The Answer, amellyel Oliva mesternek újfent sikerült két különböző zenei attitűdöt kiválóan egymásba ágyazni mindenféle izzadságszagtól mentesen. Meglepetésként hat a Push It To The Limit becenévre hallgató durvulat, amely Jon eddigi zenei világától messzi vizekre evez, némi thrash-es, Iced Earth-féle power metál vonulatot mutatva be, mindezt nagy fokú sebességgel felturbózva: jó látni, hogy a mester öregedése ellenére nem felejtette el, hogy mi a metál; angolul szólva: He's got balls!
A végére maradt az album csúcspontja, a Timeless Flight, ami a Savatage operás, nagy í­vű, felemelő stí­lusának tökéletes realizációja, a Beatles metálbeli abszolút kifejeződése, amire mindenféle fellengzősség nélkül mondható, hogy mennyei muzsika, minden különböző aspektusból nézve egyedülálló, mindezt megfejelve, zseniális.
A zene magával ragadó tulajdonságának okán az egymást rövid időközökben követő újbóli albumhallgatások során bizony felfedezhetőek mindezen első pár hallgatás után "triviális" dolgok mellett finom apróságok, mint például a több számban felbukkanó, atmoszférateremtő szerepkörben fantasztikusan funkcionáló hegedű, vagy a durvább riffelés mellé elhelyezett akusztikus gitárok.
Ahogy azt megszokhattuk, nem csak a zene, de a külcsí­n, az alkotás, mint egész is ní­vós produkció, hiszen csakúgy, mint a gyönyörűen megrajzolt horrorisztikus borí­tó, ill. a mostanában divatos, de mindenesetre erős társadalomkritikát megfogalmazó, több helyen vallásos szí­nezetű (nem negatí­vumként!), jól megí­rt és felépí­tett, elgondolkodtató szövegek mind-mind magas szí­nvonalat képviselnek.