Joe Bonamassa: Beacon Theatre (DVD)
írta Bigfoot | 2012.04.24.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bonamassa élő ténykedéseinek legújabb dokumentációját a Broadway egyik legpatinásabb színházában örökítette meg az utókor számára. A Beacon Theatre-ben nagy dolog fellépni, hiszen játszott már itt Bob Dylan, a Deep Purple, sőt a Rolling Stones is e falak között örökítette meg legutóbbi mozifilmjét Martin Scorsese rendezésében. Nem nagy a helyiség a maga három és félezer férőhelyével, de az itt rögzített koncerteknek mindig varázsa van. Joe három évvel ezelőtt Londonban bevette a Royal Albert Hallt, ezúttal az óceán tulsó partján egy másik rockzenei szentélyben dobott egy nagyot.
Persze, ehhez kell egy olyan kaliberű zenész, mint Joe, akinek a blues minden formája mellett a kisujjában vannak a hard rock muzsika fogásai is. Mert attól is izgalmas Bonamassa zenéje, hogy remekül elegyíti a két műfajt, saját dalai mellett, és ahogy régebben is szokta, most is megidéz egy-egy dalt a példaképektől. Így mindjárt az elején hallhatjuk Rory Gallagher Cradle Rockját, - teljesen más felfogásban, mint ahogy Gallagher játszotta, anno - vagy a vége felé feleleveníti a The Who Young Man klasszikusát. Nagyon jó a kezdés is: ahogy egyre gyorsabban pörög a mozdony lokomotívja egy dögös, tempós rhythm & bluest várnánk, helyette a tavaly megjelent ’Dust Bowl’ album kezdete, a Slow Train lassú bluesa zuhan ránk valami félelmetes erővel.
Ahogy a három évvel ezelőtti Royal Albert Hall koncerten is hívott erősítést, (akkor Eric Clapton csatlakozott hozzá) Joe-t ezúttal sem hagyták magára híres kollégái. Először Beth Hart jött be két dal erejéig, (ebből az egyik egy Ray Charles szerzemény, a Sinner’s Prayer) hogy ismételten bebizonyítsa, ő a huszonegyedik század egyik legnagyobb blues énekesnője. John Hiatt neve talán annyira nem ismert Európában. Ennek a gitáros/szerző/ énekesnek nagy tisztelője Bonamassa, a ’Dust Bowl’ albumon is felvett tőle egy szerzeményt, itt vele szintén két nótát nyomott el. Aztán a végére előkerül a HANG – igen így, csupa nagybetűvel! Amikor Paul Rodgers megjelent, rajtam is átfutott a hideg, kíváncsi lettem volna, milyen hatása volt jelenlétének ott élőben. Rodgers is két ősrégi Free nótát hozott , a Walk In My Shadowt és a Fire & Watert.
A második lemezen először az eredeti filmből kimaradt akusztikus felvételeket halljuk, aztán egy szakmai beszélgetést David Crosbyval az egyik próbán. Nagyon jó az a kis film, amikor Bonamassa lemegy a New Yorki metróba és a csavargó zenészek attitűdjét felvéve elképesztő bluesokat kezd el pengetni. A bonusz anyagot a szokásos képgaléria zárja – sok-sok híres rockerrel készült közös fénykép látható.
A zenébe nem igazán tudok, nem is akarok belekötni, Bonamassa ismét zseniális anyagot adott ki a kezei közül. A képi megvalósítással viszont nem igazán vagyok elégedett. Túl sötét a színpad, időnként félhomályban nyomják a műsort, kicsit álmosító a vizuális hatás, még jó, hogy a zene letaglózó.
Legutóbbi hozzászólások