Hammers of Misfortune: 17th Street

írta Tomka | 2012.04.08.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.hammersofmisfortune.com

Stílus: Heavy/doom/progresszí­v metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem csak Mike Scalzi, de John Cobbett is rossz korba született. A két amerikai underground zenész egyformán osztja a ’80-as évek metal zenéjének feltétlen szeretetét, muzikális vonzódásuk bizonyítéka pedig ott lapul a Slough Feg és a Hammers of Misfortune széles körben ismeretlen, ám lazán zseniális diszkográfiájában. Míg a Slough Feg inkább a folkosabb, tökösebb, nyersebb végéről közelít közös szerelmükhöz, a NWOBHM-hoz, addig a Hammers of Misfortune a progresszívebb, kísérletezőbb banda. Ám a 2000-es évek közepén vége szakadt a Cobbett-Scalzi duó együttműködésének, előbb Cobbett lépett ki a Slough Fegből, majd Scalzi a Hammers of Misfortune-ból, de ettől függetlenül mindketten töretlen lendülettel folytatják a feledés félhomályában tanyázó mesterművek gyártását. Rajongók szerint a HOM-ot viselte meg jobban a szakítás, Scalzi utánozhatatlan orgánumát ugyanis lehetetlen pótolni, de a ’17th Street’-en véleményem szerint ezt is sikerült abszolválnia a metal ösvényeire visszataláló zenekarnak.

A Hammers of Misfortune története 2001-ben, a ’The Bastard’ c. konceptalbummal kezdődik; Cobbették ekkor fektették le azt az egyedi stílust, amit többé-kevésbé a mai napig csiszolgatnak, tökéletesítgetnek. Az amerikai zenekar tagjai valószínűleg körberöhögnék a mai retro hullám fiataljait, akik kínos igyekezettel próbálják levenni a nagy öregek stílusát, reprodukálni a manírokat, a hangzást és a zene feelingjét. A Hammers of Misfortune-ban ugyanis mindez teljes természetességgel, progresszív könnyedséggel történik: a kiindulópont a Maiden-féle, begyorsulós, elmés NWOBHM, amihez a ’70-es évek prog-óriásait idéző Hammond-futamok, néhol eszement ritmika, máskor pedig belassuló, horzsoló, Sabbathos doom tonnázások járnak. A korai lemezeken éles fülű hallgatók szolid folk hatásokat (Skyclad, Thin Lizzy) is felfedezhetnek a melódiákban, de alkalomadtán a Bay Area thrash komplex döngöléseit sem vetik meg Cobbették, ha már ők is San Fransiscoban tanyáznak. Ehhez a zenéhez ráadásul mitikus súlyú, ködvastagon szőtt, kísérteties atmoszféra, nagy ívű, epikus vagy éppen rejtélyes történetkoncepciók és analóg hangzás is dukál. Mindemellett a több (férfi és női) énekes/vokalista adta lehetőség egyes dalokban – és főként a ’The Bastard’ c. lemezen – történetmesélős, „metal operai” hatást kelt, de korántsem az Avantasia-féle grandiózus fajtából, a HOM-albumok inkább a progresszív rock klasszikus konceptlemezeivel ápolnak hangulati/szerkesztésmódbeli rokonságot.

A pályafutás csúcspontját a ’The August Engine’ és a ’The Locust Years’ ízig-vérig progresszív, meglepetésekkel túlzsúfolt, katartikus és anarchikus albumai jelentik, amiket 2008-ban – immár Scalzi énekes/gitáros és Janis Tanaka basszusgitáros/énekes nélkül – a floydiánus, retrós hangvételű ’Fields / Church of the Broken Glass’ duplalemeze követett. Ekkora az orgonadallamok és a női énektémák elszaporodtak, a marcona fogalmazásmód pedig eltűnt – a lemez csak ott hibádzott, hogy Patrick Goodwinnek és Jesse Quattronak duóban sem sikerült reprodukálni Scalzi vokálmágiáját. Az októberben megjelent ’17th Street’ viszont visszatért az ismerős fémösvényre, a két dalnok helyére igazolt Joe Hutton személyében pedig újfent különleges hangi adottságokkal megáldott énekes vezényli a HOM prog/doom/heavy metalos alapvetéseit.

A ’17th Street’ a zenekar talán leginkább hallgatóbarát lemeze, amit elsősorban Huttonnak köszönhetünk (a női vokálok ugyanis visszaszorultak a kórusokba). A totálisan ismeretlen énekesnek, Scalzihoz hasonmód, végtelenül egyedi, kissé bánatos, kissé túlvilági hangszíne van, ami szinte hipnotizálja hallgatóját. Ráadásul HOM-mércével kifejezetten „populáris” témákat tol az időtlen metal zene fölé: elég csak meghallgatni az arcpirítóan fülbemászó The Graint vagy The Day The City Diedot. Zeneileg is letisztultabb, mondhatni „egyszerűbb” a ’17th Street’: összegző, „esszenciális” korong ez, amin az együttes összefogja, és sallangmentes dalokban tolmácsolja eddigi leleményeit és stíluskavalkádját. Nem annyira őrült, nem annyira meglepő, mint egy ’The August Engine’, a változatosság viszont nem tűnt el: a lemezt a kraftos NWOBHM (17th Street, The Grain, Romance Valley, Grey Wednesday) és a sabbath-i doom (317, Staring, Going Somewhere) dominálja. De a progosan elszállt, lélekemelő hangulat is befigyel a lemez végére: a Summer Tears egy lomha, felsíró gitárszólókkal központozott darab, a záró Going Somewhere pedig egy riffközpontú, a korai lemezek progresszív dalszerkezeteit felidéző szám, amiben minden, a HOM által képviselt stílus felvonul.

John Cobbett intelligens, fineszes gitárjátékát továbbra is kötelező megdicsérni: nem az a villantós, technikát fitogtató húrnyüvő, ellenben minden lefogott hangjának hangulata van, a riffek, a szólók lélegeznek, és mindig hagy rá kellő időt, hogy egy-egy téma kiteljesedhessen a dalokon belül. Az instrumentális részleg másik főszereplője Sigrid Sheie, akinek az előző korongon produkált orgona-túladagolásából jócskán maradt vissza, retrós témái vagy intim zongorafutamai gyakran meghatározzák a számok dallamvezetését.

Sajnos, a dallamos fogalmazásmód ellenére most sem fognak eladási rekordokat döntögetni Cobbették – ez a relatív egyediség, és a metal trendek önkényes változásának átka. Aki viszont szeret alulértékelt zenekarokat felfedezni magának, az nyugodtan ruházzon be a Hammers of Misfortune teljes munkásságára.

Pontszám: 8.5