"Szép új világ": Rise Against, Architects, Touché Amoré - Pecsa Music Hall, 2012.03.19.

írta Bazsa | 2012.04.05.

A Pecsából hazafelé jövet számtalan gondolat és kérdés merült fel bennem ezzel a végtelenül tanulságos estével kapcsolatban: vajon a rock/metal zenék jövőjébe nyertem bepillantást? Vagy csupán egy manapság rettentően divatos zenekar koncertjébe, és egy számomra eddig ismeretlen közegbe csöppentem? A megoldás egyelőre várat magára, ahogy a messzemenő következtetések levonása is, ám remélhetőleg egy későbbi alkalommal – és további tájékozódás után – erre is lehetőség nyílik majd.

 

 

Aki figyelemmel követi az újabb (rock)zenei trendeket, szembesülhetett már a deathcore műfajával, mely féktelensége és extremitása mellett mintha nem az underground, hanem a britpop alternatív felé hajló, és amúgy módfelett trendi szellemiségét hordozná (pl. Bring Me The Horizon, Suicide Silence stb.). Számtalan zenehallgatással és klipnézéssel teli órát szenteltem már korábban e lényegében paradox minőség megragadására. A hozzájuk egészen hasonló (de azért mégsem teljesen azonos) közegből érkezett előzenekarokat hallgatva pedig arra kellett rádöbbennem, hogy az okokra és a miértekre csakis ennek a kultúrának (művelőinek és közönségének) megismerésén keresztül juthatok el, hiszen a köztünk tátongó kulturális szakadék sokkalta mélyebb, mint azt eredetileg feltételeztem.

Mert amíg a Touché Amoré, de főképp az Architects zenéje számomra nem tűnt többnek a deathcore mindenféle hagyományos zenei szerkesztést nélkülöző, céltalan és szinte rémisztő agresszivitásának, valamint az alter/post-rock dallamosabb világának gyakorlatilag értelmezhetetlen elegyénél, addig bizony ez a stílus mégiscsak roppant népszerűségnek örvend a fiatalok körében. Nem egy füstös kocsmányi, tajrészeg csoportról beszélünk, hanem egy akkora, jórészt tizenévesekből álló tömegről, ami bizony csurig megtöltötte a Petőfi Csarnokot, és nem csupán a főzenekar Rise Against miatt. Ám demagóg és mindenféle objektivitást nélkülöző cselekedet volna csak azért értéktelennek minősíteni valamit, mert nem teljesen értem a lényegét. Nem beszélve arról a korántsem elhanyagolható tényről, hogy talán ezek a zenekarok mutatják a rock/metal zenék egy lehetséges jövőképét, ahogy tette azt a saját korában szintén felháborodást és értetlenkedést keltő punk-mozgalom, vagy a NWOBHM. Nem dughatjuk tehát homokba a fejünket, és ha szeretnünk nem is, de odafigyelnünk feltétlenül szükséges, ha képben akarunk maradni szeretett műfajunkat illetően.

A Rise Against őrült népszerűségének képlete már lényegesen egyszerűbb: könnyen emészthető, punk-rock alapú, de dallamos hardcore és alternatív elemeket is tartalmazó muzsikájukat olyan tartalommal (társadalmi kérdések, állat- és környezetvédelem, stb.) töltik fel, mellyel a fiatalok könnyedén tudnak azonosulni. Ami pedig talán még fontosabb, hogy mindezt együtt, egyetlen nagy közösséget alkotva teszik, és ez abban a pillanatban vált egyértelművé, ahogy a zenekar belecsapott a legelső dalba. Önfeledt bulizás, ugrálás és éneklés vette kezdetét, ami a rövid akusztikus blokkot leszámítva egészen a koncert végéig ki is tartott. Be kell vallanom, hogy régen láttam ennyire lelkes és felszabadult közönséget.

Ugyan engem ez a Green Day/Bad Religion vonalon mozgó zene hosszú távon nem nagyon tud lekötni, de tény, hogy nem is feltétlenül én vagyok a megszólítani kívánt réteg. Olyannyira, hogy ebben a túlnyomórészt tinikből álló tömegben szó szerint öregnek és idegennek éreztem magam a magam 25 évével és a fekete pólómmal, ami – rockkoncert lévén – azért egészen furcsa tapasztalat. (No, nem mintha ne számítottam volna arra, hogy egyszer eljön ez a nap is, igaz, hogy én egy 10-15 évvel későbbi időpontra tippeltem.) Magára a produkcióra egyébként egy rossz szavam sem lehet: a zenekar igen magas fordulatszámon pörgött, világsztárokhoz méltó profizmussal. Külön kiemelném Tim Mcllrath énekes/gitáros teljesítményét, akinek mind hangja, mind rendkívül szuggesztív előadása nem csupán a szórakoztatásra, hanem arra is tökéletesen alkalmas, hogy az üzenetet célba is juttassa. Ez a képessége a buli utolsó részében helyet kapott „egyszálgitáros” dalokban érvényesült igazán, ami jól láthatóan meg is hatotta az egybegyűlt fiatalokat.

Az ízlésesen összerakott, és az események dinamikáját remekül követő látványvilág tovább emelte az összértéket, melyet csak a gyengélkedő hangzás próbált elrontani: számomra rejtély, hogyan sikerült gyakorlatilag a teljes középtartományt ilyen ízlésesen kiirtani a hangképből. Azért még így is messze élvezhetőbbnek bizonyult, mint az előzenekarok komplex zajmasszája, bár az is igaz, hogy az efféle egyszerűbb struktúrájú muzsika lényegesen egyszerűbben keverhető.    

     

Nem mondanám, hogy életem legszórakoztatóbb koncertélményével lettem gazdagabb, arra azonban kiváló alkalomnak bizonyult ez az este, hogy testközelből tapasztaljam meg, milyen egy modern, haladó szellemiségű zenekarokat felvonultató rock/metal koncert 2012-ben. E tekintetben viszont nem is elsősorban a Rise Against muzsikájával kapcsolatban maradtak kérdőjelek a fejemben, hiszen ők lényegében nem tesznek mást, mint már jól ismert alapokat töltenek meg új tartalommal. Sokkal jobban foglalkoztat az, hogy vajon tényleg az előzenekarokban testesül-e meg az „új hullám”; az irány, amerre a rockzene halad és fejlődik.

Setlist:

Intro / Survivor Guilt / Ready To Fall / Collapse (Post-Amerika) / The Good Left Undone / Broken English / Help Is On The Way / Disparity By Design / Drones / Re-Education (Through Labor) / Blood To Bleed / Satellite / Paper Wings / Prayer Of The Refugee //Audience Of One / Swing Life Away / Make It Stop (September’s Children) / Give It All // Midnight Hands / The Strenght To Go On / Savior

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Ezúton is külön köszönet és hála a Skalar Music és a GD-Staff munkatársainak, akik technikai jellegű segítsége nélkül koncertfotóink nem jöhettek volna létre! 

Legutóbbi hozzászólások