Komoly zene: Opeth, Von Hertzen Brothers - Club 202, Budapest, 2012.02.28.

Emlékeim szerint utoljára 2005-ben járt nálunk a svéd death-prog. szörnyeteg Opeth, így hét esztendő elteltével igazán ideje volt már, hogy felénk tévedjenek. A tavalyi év egyik legmegosztóbb lemeze a ’Heritage’ lett, ahol a régisulis „progos hard rock” lezavarta a CD-ről a death metalt, kiakasztva ezzel a rajongók jelentős részét. Ennek fényében borzasztó kíváncsi voltam a nézőszámra, s noha a bejáratnál még kígyózó sor fogadott, a 2/3-ad háznál azért kicsit nagyobb tömegre számítottam.

Előttük azonban még meghallgattunk egy előzenekarocskát. Tavaly április körül a frász kitört már a Von Hertzen Brothers nevétől, kedvenc finn rádióm ugyanis olyan napi rotációban nyomta Angel's Eyes című dalukat, hogy egy hét után már akkor is ezt hallottam a fejemben, amikor épp aludtam. Hogy megérdemelt volt-e a támogatás ezeknek a fiúknak? Nem egyszerű kérdés.

Félreértés ne essék, alapvetően semmi bajom nem volt velük. Eléggé pszichedelikus, progos muzsika ez, egy löketnyi ősrock hatással, és egy nagy adag őrült, helyenként már punkosan agresszív színpadi attitűddel. Igazából, ha a kortárs mainstream rockzenekarokra gondolok (nem hard rock, és nem is metal műfajban), akkor valahol mondhatom, hogy ez a muzsika némelyest trendi, és Von Hertzenéket akár egy Roskilde, vagy Sziget nagyszínpadon is el tudnám képzelni a teljesítmény, a fizimiska, a kiállás, meg a muzsika hangulata miatt. Ellenben tény, hogy használnak azért ők annyi torzított gitárt, hogy az alterőrült nyugati fiatalok elkerüljék őket.

Nem túl hosszú programjukba hat szám fért bele, a közönség pedig meglepően lelkesen fogadta őket. Sajnos a hangzás ekkor még nem volt az igazi, ráadásul szerintem ez a muzsika inkább „szobarock”, de a „lassan” oldódó finnek hangulatos bemelegítést csaptak. Kiváltképp a hipster forma Kie von Hertzen gitáros mutatott be őrült figurákat, a színpadi jelenléte sokat tett az estéhez, de a frontember Mikko is remekül belelkesedett a produkció végére.

Zenei szempontból számomra mindenképp a záró Let Thy Will Be Done vitte el a prímet, bár lehet, hogy csak azért, mert addigra sikerült a közönségnek igazán ráéreznie a fiúk meglehetősen atmoszférikus prog-rockjára. Nyilván hálátlan feladat volt ezen az estén az Opethnek melegíteni, a közönség pedig roppant kritikus szemmel figyelte az este minden pillanatát, ennek ellenére úgy érzem egy teljesen korrekt bemelegítést kaptunk, a prog rajongóknak érdemes lesz a jövőben (is) fél szemmel az északi tesók felé pillantgatni.

Setlist: 

Brother / River / Freedom Fighter / Angel's Eyes / I Believe / Let Thy Will Be Done 

Hét év nagy idő. Az tiszta sor volt, hogy jópár régisulis Opeth rajongó el fog jönni, hogy viszontlássa kedvenceit, az viszont szintén borítékolható volt, hogy ezen az estén nem lesz okvetlenül felhőtlen az örömük, lévén, hogy a roppant megosztóra sikerült, prog. rockos ’Heritage’-et turnéztatták a svédek. A buli előtt Mikaellel folytatott (és hamarosan közzétételre kerülő) beszélgetésemből kiderült, hogy mivel ezen a turnén sok olyan országba eljöttek, ahol már régen jártak, kicsit finomítottak a korábbi „tökheritage” programon, de persze még így is lehetett egypár elégedetlenkedő felhangot hallani a koncert alatt.

Az új lemez borítójához fazonírozott színpadra a Through Pain to Heaven intro alatt vonultak fel a zenészek, hogy bele is kezdjenek az új lemez nyitányába, a The Devil’s Orchardba. Én imádom a ’Heritage’ albumot, de előzetesen komoly aggályaim voltak a dalok élő interpretációját illetően. Történetesen ez nem egy bulizene, inkább otthonülős, a folyamában magával ragadó alkotás. Vajon, hogy sikerül élőben visszaadni azt a fajta atmoszférát, ami a lemezen lenyűgözött? Szerencsére ez azért, ha nem is tökéletesen, de eléggé jól összejött, köszönhetően többek között a hangzásnak, amely meglepően jó volt, és szerencsére a muzsikusok is borzasztó profin és alázatosan játszottak. A színpad felszántása ekkor még elmaradt, ez értelemszerűen az új stílushoz nem is passzolt volna.

Szerencsére már a „God is dead” refrént is hangosan énekelte a publikum java, az első nagyobb ovációt azonban a harmadikként elővezetett Face of Melinda kapta, melynek második fele végre egy kis súlyt és dögöt is csempészett az este zenei palettájába. A ’Heritage’-ről a legnagyobbat talán a Dio emlékére írt, pörgősebb Slither ütötte, mely után viszont sajnos sikerült leültetniük a srácoknak a bulit a Credence/To Rid The Disease duóval. Értem én persze, hogy a ’Heritage’ dallamosabb világát nem akarják a srácok megtörni ősdurvulatokkal, de nem vagyok benne biztos, hogy a ’My Arms, Your Hearse’ albumról ezt a nótát kellett volna erőltetni.

A lágyabb, leülősebb tételek után meg is kérdezte Mikael, hogy „unalmasak vagyunk?”, amire bizony nem egy, és nem is kettő helyeslő válasz érkezett a közönség soraiból. Legalább a rajongók őszinték voltak… Szerencsére innentől kezdődött a program java, mely azt hiszem bőven elégedett bólingatásokat váltott ki minden megjelenttől. A Folklore még utoljára visszavitt minket a ’Heritage’-hez, de már itt is kezdett alakulni az a remek hangulat, ami aztán a death metalos nóták előkapásával hágott a tetőfokára. Heir Apparent, The Grand Conjuration, The Drapery Falls, Deliverance, ez már igen!

Pedig hozzám sokkal közelebb áll az új lemez zenei világa, mint a ’Blackwater Park’-é, vagy a ’Deliverence’-szé, de be kell látni, hogy élőben bizony még mindig a régebbi, brutális vonal viszi a prímet. Egyrészt a közönség is jobban be tud indulni rájuk, másrészt egy hangyafarknyival „bulizósabbak, zúzósabb, pörgősebbek”, mint az új szerzemények, és a színpadon is végre elkezdték meglobogtatni sörényeiket Akessonék.

A több mint másfél óra hosszú buli közben Mikael nem fukarkodott a konferáló szövegekkel, a közönség reakciói alapján pedig meglepően sokan értették az angol átkötőket, ami mindenképp örömteli volt. Mikael amúgy szokásához híven sokat poénkodott, s noha a fickó azért nem egy Fábri Sanyi, egy-két viccén még én is hatalmasat röhögtem. Persze a buli atmoszféráját ezek az átkötők kicsit megtörték, és biztos sokan örültek volna ezek helyett még egy dalnak, de mivel a játékidő így sem volt rövid, talán ezúttal nincs okunk panaszra.

Milyen is volt ez az este összességében? Profi, komoly, rendkívül összeszedett, és precíz, hangulatos, különleges zenei élmény. Ugyanakkor ha már „rock buliba” jöttünk, lehetett volna egy kicsit talán „bulisabb”. Mikael elmondása szerint zenéjükben a progos ősrocké a jövő, és a későbbiekben sem tervezik a deathes elemek visszavételét. Ez annak fényében kicsit kár, hogy élőben egészen másféle élményt kínálnak az új dalok, mint a régiek. Az Opeth egy „változó korba” ért, amellyel biztos sok rajongót fognak veszteni, és sok újat nyerni. Egy valami viszont biztos: amit csinálnak, az végtelenül professzionális, és különlegesen zenei. Úgyhogy azt hiszem, nem kell attól félni, hogy a kísérletező kedvükbe belebuknak.

Setlist:

Through Pain To Heaven (Popol Vuh intro) / The Devil's Orchard / I Feel The Dark / Face of Melinda / Slither / Credence / To Rid the Disease / Folklore / Heir Apparent / The Grand Conjuration / The Drapery Falls / Deliverance

MMarton88

Képek: Karancz Orsolya, Pearl69

Köszönet a Skalar Musicnak!