"Felállok a szí­npadra és teszem, ami a dolgom": Villáminterjú Nils Patrik Johanssonnal, az Astral Doors énekesével

Öt koncert után nem csoda, hogy fáradt az ember, főleg akkor, ha pár korsó sörital is lecsúszik minden éjszaka. Nils Patrik Johansson így kissé enerváltan, kávéját kavargatva kínál hellyel ideiglenes kuckójában, a Club 202 belsejében. Miután valahogy megszelídítjük az extra süppedős fotelokat és kitessékeljük a laptopjával bajlódó Mark Sunshine-t, a Riotgod énekesét, röviden elbeszélgetünk Dioról, másik két bandájáról, a Wuthering Heightsról és a Lion’s Share-ről, valamint éneklési szokásiról is.

Korunk egyik legjobb metal énekese, akit a legkevesebb ismernek. Talán így lehetne karakterizálni Nils Patrik Johansson svéd hangszálzsenit – elég csak arra gondolni, hogy a hasonló hangi adottságokkal rendelkező Jorn Landét mennyivel nagyobb nimbusz övezi. Igaz, Johansson nem tette le a névjegyét annyi projektben, mint norvég társa – az egy szem Richard Andersson’s Space Odyssey-t leszámítva ő inkább a stabil zenekarokra esküszik. Az eredmény mégis hasonló: kis klubokban, pár száz ember előtt koncerteznek. Pedig ahogy Lande, úgy – lassan, de reméljük biztosan – Johansson is kultikus alak lesz, aki hangi adottságainak köszönhetően egyszerre nyújtja az egyik legjobb teljesítményt a kortárs metal énekesek közül, és idézi meg a metal zene aranykorát. Jornnal együtt ő is Dio örököse, ám a két dalnok önmenedzselésének különbségeit jól jelzi, hogy míg Lande egy emlékalbumot szentelt mesterének, addig NPJ teljesítményéről „csupán” egy kiadatlan kalózfelvétel kering a neten. „Igen, néha valóban hasonló a hangunk” – ismeri be nevetve, mikor Dioról kérdezzük. Mesteréről nem áradozik, csak tömören jegyzi meg: „Ő mindig is egy nagy-nagy kedvenc volt. Hősként tekintettem rá. Szomorú nap volt, mikor meghalt. Nem csak a zenésztársak, hanem mindenki számára szomorú volt az a nap.” Ám a svéd énekesnél ez a szűkszavúság, úgy látszik, nem csak a rock ’n roll életforma megélésének következménye, hanem a rá jellemző szerénységé.

Habár Nils hangjában tagadhatatlanul ott bujkál az a megfoghatatlan, karcos, mágikus, tüzes őserő, ami Diot hallhatatlanná tette, Johansson nem csupán egy Dio-klón. Nils Patrik Johanssonnak legalább két védjegy-hangszíne van, az egyik magasabb, lamentáló, ami mintha csak arra termett volna, hogy power metal himnuszukat énekeljen – mert az az izgalmas, ami nem tipikus, ami szokatlan, ami mindig kibújik az elől, hogy megragadjuk. A másik az Astral Doors-ból is ismert, rekedtesebb, „gonosz Dionak” ható, smirglis de mégis simogató rock ’n roll hang. De elég lepörgetni bármelyik remekbeszabott Wuthering Heights korongot, ami vele készült, hogy lássuk-halljuk, milyen lazán és milyen méltósággal lépeget a két hangszín, az eltérő hangképzések között. A ’Far From The Madding Crowd’ idején még gyanús is volt kicsit, hátha Erik Ravn nagyobb szerepet vállal a témákból, de nem: „Azon a lemezen mindent én éneklek. Erik nem szokott sokat énekelni.” – oszlatja el tévképzeteinket Nils. Mivel a Wuthering Heights nemrég jelentette be szünetelését, kikerülhetetlen volt, hogy NPJ „nagyon közeli barátja”, a zenekarvezető Erik Ravn állapotáról érdeklődjünk: „Eriknek hátfájdalmai vannak, meg is kellett operálni. Remélem, hogy mihamarabb jobban lesz, és el tudunk készíteni egy következő albumot.” Az alkotópáros kreativitását tekintve, ki tudja, talán még azt is megérjük, hogy újfent felülmúlják önmagukat, és akkor már nem a többet emlegetett ’Far From The Madding Crowd’ lesz NPJ kedvenc Wuthering-albuma.

Ám Patrikhoz érezhetően az Astral Doors-os, karakteres énekstílusa áll a legközelebb: mégiscsak rockzenén nőtt fel, Dio-n kívül kedvenc énekesei pedig olyan nevek, mint David Coverdale vagy Tony Martin. Talán ezzel is összefüggésben áll, hogy legutóbbi, ’Jerusalem’ c. lemezükön a rockosabb megközelítés dominál, amivel – a power metalosabb ’Astralism’ és társai után – visszakanyarodtak első nagylemezük világához. Persze Martin Haglund gitáros két évvel ezelőtti távozása is szerepet játszott abban, hogy a svédek visszatértek az egygitáros koncepcióhoz. „Az egy gitár egy klasszikus felállás. Például a Rainbow is egy gitárral és egy Hammonddal játszott. Másrészt sokat játszottunk élőben és úgy éreztük, hogy egy Hammond és két gitár már túl sok. Azt kell mondjam, hogy így egyszerűen jobb a hangzás. Két gitárral olyan érzés volt, mintha hangok által gerjesztett falak közé szorultam volna. Nehéz volt velük megbirkóznom.” – nevet Nils. „Így amikor Martin eldöntötte, hogy kilép, mi is döntöttünk: egy gitárral folytatjuk tovább.”

Látható, hogy nem bonyolítják túl az életüket az Astral Doors-ban: folyik a sör és folyik a rock ’n roll. „Megtesszük, ami tőlünk telik” – összegzi röviden a zenekart a svéd énekes. Ennyi a megfejtés az Astral Doors gépezete mögött. Ahogy, úgy látszik, abba sem kellett semmit belelátni, hogy Nils a Metalfesten sokszor „magába fordulva”, csukott szemmel, a fülesére koncentrálva énekelt. Állítása szerint nincs semmiféle trükk vagy koncepció emögött: „Nem mondanám, hogy nagyon rákoncentrálnék a dologra. Felállok a színpadra és teszem, ami a dolgom.” Ezek után talán az sem meglepő, hogy Nils teljesen autodidakta, azaz soha nem járt énektanárhoz: „Csak énekléssel és sok gyakorlással képeztem a hangom. Keményen gyakoroltam.”

Szimpatikus, problémamentes hozzáállás: Nilséknak nincsenek világmegváltó terveik, csak zenélni akarnak, és a zenéléssel örömet szerezni. Sajnos a tehetség önmagában még nem elég ahhoz, hogy minden idejüket a rockzenére áldozhassák: „Sajnos nem tudok megélni a zenélésből, így van rendes munkám is.” – vallja be az énekes. Igaz, így talán nem is fog teljesen belefásulni a lemezkiadásba és turnézásba, ellentétben harmadik zenekarának, a Lion’s Share-nek a főnökével. Mikor arról kérdezzük, hogy mikor jelenik meg a keményebb power metalban utazó zenekar új lemeze, amihez már 6 dalt megkomponáltak, Johansson elég bizonytalanul nyilatkozik: „Nem is tudom. Minden Chrisstől [Lars Christmansson gitáros] függ, ő a főnök. De úgy látom, hogy eléggé belefáradt a zeneiparba, abba, hogy nem tudja eladni az albumait. Éppen ezért nincs is miért sietnünk. Meglátjuk, hogy miként alakulnak a piaci viszonyok, és amikor eljön az idő, megjelentetjük.”

Így az is érthetőbb, miért nem sietik el a tagkeresést, miután Sampo Axelsson basszusgitáros 2010-ben kilépett a zenekarból. „Nincs még meg Sampo utódja, jelen pillanatban a Lion’s Share Chriss és én vagyunk. Ketten írjuk a dalokat, és majd meglátjuk, hogy kik lesznek azok a zenészek, akikkel rögzítjük a lemezt. Jelenleg dobosunk sincs, csak egy turnédobos. Meglátjuk. Majd kiválasztunk valakit, reméljük, hogy a legjobbat.” NPJ-rajongóként mi más tehetnénk, mi is reméljük a legjobbakat: hogy Erik Ravn felépül, hogy Nils Patrik Johansson nem fásul bele a rock ’n roll cirkuszba, és hogy egyszer talán majd szélesebb körben is elismerik tehetséget. Szerda este óta viszont legalább annyit tudunk: az Astral Doors-tól nyugodtan várhatjuk a legjobbat, ők majd egyszerűen leszállítják azt. Csak teszik a dolgukat.

Jocke, Tomka

Képek: Savafan