Rage: 21

írta Mike | 2012.02.27.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.rage-on.de/

Stílus: Power Metal

Származás: Németország

 

Zenészek
André Hilgers - dobok Victor Smolski - gitárok, billentyűk Peter 'Peavy' Wagner - ének, basszusgitár
Dalcímek
01. House Wins (intro) 02. Twenty One 03. Forever Dead 04. Feel My Pain 05. Serial Killer 06. Psycho Terror 07. Destiny 08. Death Romantic 09. Black And White 10. Concrete Wall 11. Eternally
Értékelés

Az új Rage-nek nem csupán a borítója rettenetesen randa, de hozzá még szarul is szól. Mármint az album, ugye. Oké, a borítót, mondhatni, megszokhattuk, derék Peavy-éknek sosem volt szokása, hogy a Louvre-ból kölcsönözzenek maguknak „alapanyagot” az épp aktuális lemezük fedlapjára, és efölött akár még el is tekint a szőrösszívű zenebarát, no, de a hangzás csak végigkíséri a hallgató útját az összes számon keresztül, az már nem mindegy, jó-e avagy sem. Épp most vettem elő hosszú idő után a Pantera ’Vulgar…’ korongját (a minap volt húsz éve annak, hogy először megjelent), és újfent jól rácsodálkoztam, milyen bivalyhangzást kreált neki Terry Date csúcsproducer annakidején – 1992-ben, hoppá! Ezzel szemben az új Rage pironkodva bújhat el mellette.

Sajnos, aki abban bízik, majd a talpalávaló zsenialitása elfedi a „száund” hiányosságait, az téved, bizony a muzsika sem jobb, engem legalábbis nemhogy nem győztek meg a dalok, de kicsit fel is idegesítettek. Jól ismerem a Rage-et, méghozzá a ’Black In Mind’ ’95-ös kiadása óta (emlékszem, az akkori német Rock Hard magazin mennyire el volt alélva tőlük; én már szerényebben lelkesedtem), nagyjából tisztában vagyok azzal tehát, mire számítsak velük kapcsolatban egy-egy új állomásnál. Véleményem szerint amennyiben szigorú górcső alá veszem a banda életművét, a tizensok stúdiólemezből (mert senki ne higgye, hogy ez már a huszonegyedik!) körülbelül feleennyi, az elejétől a végéig izmos dalcsokrot lehetne összeollózni, ha eltekintünk a dolog szentségtörő mivoltától, a szűrőn fennakadó számok ugyanis igencsak középszerűek vagy még olyanok sem. Victor Smolski ’99-ben történő csatlakozásával azonban a zenei virtuozitás is nagyobb szeletet kapott a tortából, kicsit ellensúlyozandó Peavy germánosan szögletes témáit és limitált hangi adottságát, egyszóval jót tett a Rage-nek az akkori vérfrissítés. Más kérdés, hogy a kétévenkénti lemezmegjelenés szerintem épp a kreativitásnak ásott alája, mi sem bizonyítja jobban, mint a napokban a boltok polcaira került, elmésen ’21’ címet viselő anyag.

Még a lehetetlenül unalmas intrót követő címadó az egyik legjobb dal, noha nem különösebben eredeti. Tudom én, a Rage-nek kialakult az idők során egy jellegzetes hangzásvilága, amitől akkor sem fognak eltérni, ha már jégeralsós nagypapikká szottyadnak, de mit tegyek, ha rajtam már nem tudnak kifogni ezekkel a kismilliószor ellőtt panelekkel, zenei témákkal, kiismerhető énekdallamokkal? De mondom, a 21 egészen ígéretes kezdés, főként a refrén az, amelybe jól bele tudunk kapaszkodni. Mert másba nemigen: a verzék már itt fájdalmasan szürkék (mintha Peavy mester a Kreator-vezér Mille szóköpködéseit próbálná reprodukálni, de hát az soványka dicsőség), és a helyzet a számok előrehaladtával egyre csak romlik. A Forever Dead úgy indul, mint egy régi-régi klasszikus Pantera-zúzda, majd a venomos Cronos üvöltését kopírozza le a főnök úr, ölég bénán, ráadásul később megismétli, hadd fájjon nekem, nekünk, a gyenge hangzás okán a kalapáló pergők pedig egybefolynak a lábdobokkal, ezáltal egy nagy cséphadaró káoszt kapunk, amelyből csak a viszonylag fogós refrén nyújt vigaszt, az se nagyon. A Feel My Pain-nek már a refrénje is vérciki vagy übergáz (több ilyen trendi zsargont már nem tudok, bocs), az egész afféle felmelegített Judas Priest-light teszkógazdaságos kiszerelésben. Viszont tetszenek a szólók. Na, mégiscsak valami.

Sejtettem, hogy a Serial Killer címmel nem az észak-rajnai tücskök szerelmi légyottjait ecsetelik, ám a dal verzéiben elkövetett hörgések bohózatba illő színvonala még a legvérmesebb black metal-rajongóból is előhozza a kakaóhörpölő kiskölyköt. Olyan jó kis gonosz opusokat írt anno Peavy, elég, ha az Alive But Dead-re, egyik nagy kedvencemre gondolok, na de ez?! Jaj. A hétperces Psycho Terror (egy újabb „mentsd meg a bálnákat”-féle számcím, hehe) talán a legsikerültebb szerzemény mindközül, ám aztán itt meg is áll a tudomány… Hát, vajon az előző korong kiváló Empty Hollow eposzát tényleg ugyanők követték el? Jó, persze, a szólók meg a dobmunka igencsak precíz, bizony ezek mentik meg a lemezt a teljes szégyentől, vagy ha attól nem is, de a globális érdektelenségtől mindenképpen, hisz ugyan Smolski nélkül ki volna kíváncsi erre a tipikusan járdaszürke, tökjellegtelen anyagra?

Ez a lemezkritika már a Hard Rock Magazin új pontozási rendszere alapján készült.

Pontszám: 5.5

Legutóbbi hozzászólások