Sokszor ostorozom mai rohanó világunkat. Panaszkodom, hogy mindent ural a technika, a gépesítés, és közben elvész a lényeg: a finomság, az emberi lét lényege, a lélek. Panaszaimat a zene világára átültetve: már azt is nehezen viseltem, amikor a szép, igényes borítójú bakelit korongok helyét elfoglalták az ezüstösen csillogó, semmitmondó tokba bújtatott CD-k. …az mp3 betöréséről már nem is beszélek. Most azonban hálás vagyok a mai, „mindent tudó” technikának, amiért lehetővé teszi, hogy régi, dobozokban porosodó felvételek kerülhessenek a lejátszókba, és ezáltal, a rockzene dicsőséges múltjával újabb és újabb generációk ismerkedhessenek meg. Egy ilyen felbecsülhetetlen értékű dokumentum a Rainbow, „Live In Munich” című DVD-je, mely egy ereje teljében lévő zenekar – nem nagy szó – korszakalkotó muzsikáját teszi nem csak hallhatóvá, de láthatóvá is. Rég vártunk már erre az anyagra, melynek története egészen 1975 tavaszáig nyúlik vissza, amikor is Ritchie Blackmore, az öntörvényű, ám zseniális gitáros úgy gondolta, hogy a Deep Purple már nem működhet tovább az ő közreműködésével és elhagyta a már akkor legendás csapatot. Létrehozta a Rainbow-t, mely Ritchie Blackmore’s Rainbow címmel már az első évben egy csodálatos lemezzel jelentkezett. Ezzel az albummal tűnt fel a rockéneklés egyik állócsillaga, Ronnie James Dio is, ki azt megelőzően Elf nevű, saját zenekarával dolgozott. Az 1976-os második album hasonlóan hangos sikert ért el. A „Rising” című munka (melyet tinédszer korunkban egyszerűen csak „rizling”-ként emlegettünk) a gitáros főnök jelentős összeférhetetlensége miatt már egy teljesen más felállásban készült. Az első lemez felvétele után Dio kivételével mindenki elmenekült, és így összeállt a Rainbow aranycsapata: Ronnie James Dio-ének, Ritchie Blackmore-gitár, Cozy Powell-dob, Jimmy Bain-basszusgitár, és Tony Carey-billentyűs. Ezzel a felállással rögzítették a rocktörténelem egyik legnagyobb jelentősséggel bíró élő albumát, melynek címe, „On Stage”. 1977-ben újabb tagcserék történtek. Távozott Carey és Bain, érkezett Bob Daisley és David Stone. Ez a felállás is elindult, hogy meghódítsa a világot. 1977 október. 20–án megérkeztek Münchenbe és mit sem sejtve rögzítettek egy koncertet, melynek teljes anyaga 2006 augusztus 22-én DVD-n is napvilágot látott.
Természetesen óriási izgalommal veszem kezembe a korongot és féltő gonddal helyezem a lejátszóba. Ami utána történik velem, az szinte leírhatatlan. Az egyszerű, ízléses menüből is már remegő kézzel választom ki a megfelelő hangot (tényleg elképesztő, hogy egy 29 évvel ezelőtti felvétel, a sztereón kívül kétféle 5.1-es hanggal is meghallgatható), majd még nagyobb izgalom közepette indítom el magát a filmet.
Amikor megszólal a jól ismert intro az Óz a csodák csodájából (már ezen a ponton az összes szőr ki akar törni a pólóm fogságából), a szivárvány övezte színpadon feltűnik az öt muzsikus, és berobban a „Kill The King”, érzem, ez a DVD lesz gyűjteményem egyik alappillérje. Fantasztikus energiával sorjáznak azok az alapnóták, melyeken zenészek generációi nőttek fel. A koncert egyetlen Deep Purple darabja, a varázslatos „Mistreated”, a felemelően és kegyetlenül szép „alap szivárvány” dal, a „Man On The Silver Mountain”, vagy a Rainbow, Dio érájának legnagyobb slágere, a zenekar himnusza, a „Long Live Rock ’n’ Roll” szinte belenyom a fotelbe. Gitáros nemzedékek csiszolgatták technikájukat az azóta eltelt csaknem harminc év alatt, de Blackmore faarcú pengetését nézve az ember önkéntelenül arra gondol: ő már akkor tudott mindent. Minden mozdulatával irányítja zenekarát, az összes muzsikus őt figyeli. Abszolút karmestere a bulinak. Dio már akkor is király volt. Sokszor, sokan leírták már, hogy érthetetlen, hogyan szorult egy ilyen pici emberbe ilyen hatalmas hang. Bob Daisley tisztességgel végzi dolgát négyhúros hangszerén. Vele kicsit kevesebbet találkozunk a képernyőn, de mint tudjuk Blackmore mester mellett sosem volt demokrácia. David Stone billentyűs, szólói révén egy picit többet szerepel. Kettejükről elmondható, hogy megbízható segítői a „misét celebráló” főnöknek és a nagytorkú mágusnak. Hátul a doboknál egy legenda ül. Végre láthatjuk Cozy Powell-t, ki ma már sajnos nincs közöttünk. Ütései mennydörgésszerűek, játéka brutális, és leheletfinom egyszerre. A „Still I’m Sad” című – ezen a koncerten 27 (!!!) percesre sikerült- monumentális darabban előadott, klasszikus zenei bejátszásokkal tarkított dobszólója jóval megelőzte korát. Lenyűgöző!
A kiadvány szerkesztői az extrák terén is kitettek magukért. A basszusgitáros Bob Daisley-vel és a turné menedzserrel, Colin Hart-al készült interjún és a fotó galérián kívül három „zenés filmecskét” is láthatunk, melyek zenei értékükön kívül azt is megmutatják, hogy akkoriban mit is neveztek videó klipnek.
A DVD képi világa természetesen hagy kívánni valót maga után. A vágások még „kényelmesebbek”, lassabbak és az akkori kamerák fényérzékenységével is akadtak, - mai szemmel nézve – problémák. De ez, mind nem érdekes. A lényeg a szívekben, lelkekben és a hangszerekben van! Ezen a huszonkilenc évvel ezelőtti bajor éjszakán öt, valóban szívből játszó muzsikus állt a színpadon, akik, - bár akkor még nem tudták – örökérvényű dalokkal ajándékozták meg szerencsés közönségüket. Ennek a DVD-nek valóban minden gyűjteményben ott a helye. Igazi kuriózum, hatalmas kincs!