Rekuiem: Time Will Tell

Az irodalom kedvenc témája a "furcsa idegen" szemlélődése egy adott társadalomban, mely remek lehetőséget kí­nál a szatirikus, kritikus parabolák megí­rására. A sci-fi í­rók később átvették ezt a szemléltető módszert, hősük általában lefagyasztva, esetleg időugrással kerül a történelem bizonyos pontjaiba, ahol vagy megoldja a problémákat, vagy pusztán jelenlétével ad kontrasztot múlt és jövő különböző értékformáinak.

A Rekuiem a metal zene tetszhalott, vagy hibernált hőse, ki évtizedekig nyugalomban álmodva most - fittyet hányva az eltelt időnek - felébredt, hogy megmutassa a neometal szí­ntérnek, hogyan játszották a heavy-t a NWOBHM kezdetén.

Nos, nem sok banda van a metal történelemben, mely olyan furcsa karrierrel büszkélkedhet, mint a valamikor Requiem-nek nevezett banda. A hetvenes évek végén alakultak, olyan társakkal, mint a Diamond Head, Jameson Raid, Angel Witch, vagy az Iron Maiden. 1980-ban kiadták a nagy sikert elért “Angel of Sin"/"Sacrificial Wanderer" single-t, hangzásukban a Black Sabbath komor riffjeit interpretálták némileg tradí­cionálisabb dallamokkal, nem véletlen, hogy több doom metal banda is egyik ihlet forrásaként nevezte meg az angolokat.

Az í­géretesnek í­gért pálya azonban valamilyen oknál fogva nem folytatódott, az együttes Morpheusszal lépett nászba, majd 22 évig, mikor is a The Black Death - mely visszautal az ős-doom koncepcióra - cí­mű demo hangos vekkerként ugrasztotta talpra őket Csipkerózsika álmukból.

A változatlanságban azért történt némi "fiaskó", ugyanis az eredeti énekes elveszett valamelyik időfolyosón, ám az új dalnok felbukkanása még jót is tett a csapatnak: Paul Parry hangja remekül illeszkedik ehhez a szikár, "ódivatú, kissé avitt, ám stí­lusában a zenéhez jól illő sound-hoz, valahol Dickinson és Byford orgánuma között félúton, leckét adva a mai sikolykirály nemzedéknek

A dalok remekül prezentálják az arany középutat a szikárabb USPower és az európai dallamos metal között: a dalok igazi, tradí­cionális, brit heavy metal felfogásban fogantak, a Saxon tudott ilyen hű maradni ehhez az európai hard rockban gyökeredző, ám fémes gitárokkal és riffekkel megszólaló stí­lushoz.

Az olyan dalok, mint az orgona szólóval nyitó Nigthmare - egy korai MSG jellegű riffel, vagy a remek dallamokkal megáldott, némiképp John Lynn Turneres Wildfire remek kezdéssel biztosí­tják a továbbiakat: a Black Sabbath-i pszichedeliával megfogalmazott Sinners-t - melynek főriffje valahol Hendrix környékére tehető, illetve az album cí­madót, mely klasszikus lágy dallamokkal induló, Tony Martinos, galoppos lí­rába fordul, halford-i sikolyokkal és jól sikerült gitár szólóval.

Persze a jó öreg horror sem maradhat ki egy klasszikus brit fém albumból: a Werewolf ős-powerében az énekes alakí­t nagyot, kinek hangja itt a Jag Panzer Harry "The Tyrant" Conklin -jét idézi , s ha már horror: a Black Sabbath Paranoid-jának érdekes feldolgozását is meghallgathatjuk ( végre rendes énekhanggal, höhö).

A többi négy szám voltaképpen nem új: az 1980-as single duplája, és a The Black Death demo újra felvett szerzeményei mutatják meg, hogy a Rekuiem számára megállt az idő - ami jelen esetben nem baj, hiszen itt a minőség konzerválódott az évek formalinjában.