Van Halen: A Different Kind of Truth

írta Hard Rock Magazin | 2012.02.10.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Interscope Records

Weblap: http://www.van-halen.com/

Stílus: hard rock, heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
David Lee Roth - ének Eddie Van Halen - gitár, billentyűk, vokál Alex Van Halen - dobok Wolfgang Van Halen - basszusgitár, vokál
Dalcímek
01. Tattoo 02. She's the Woman 03. You and Your Blues 04. China Town 05. Blood and Fire 06. Bullethead 07. As Is 08. Honeybabysweetiedoll 09. The Trouble with Never 10. Outta Space 11. Stay Frosty 12. Big River 13. Beats Workin'
Értékelés

Egy ilyen régóta várt reunion kapcsán én félre szokom tenni azt a kritikai nézőpontot, ami régi-régi lemezekhez hasonlít egy kiadványt. A Van Halen  esetében ez hatványozottam adekvát. Számomra a korai Roth éra dalai (különösen a ’VH I’ és ’VH II’, na meg az ’1984’) jelentik a csapat aranykorát. Ehhez a trióhoz még hozzácsapnám mint örök kedvencet az ’5150’-t és máris egy dézsára való kiváló számmal vagyunk ellátva, amik egy sikeres karrierhez bőven elegendőek. Ez az esszenciális ’80-as évek…és akkor most nézzük meg mit tud ez a banda 2012-ben. A két korszak történelmi szinten is úgy beszél el egymás mellett, mint a dicső honatyák a Parlamentben, hát még, ha hozzátesszük a Van Halen intrikákkal és nevetségesen kicsinyes torzsalkodással tarkított időszakait. Nem hiszem tehát, hogy a régiekhez kéne hasonlítani az új korongot, mert teljesen más dimenziókban mozognak.

Egyértelmű pozitívum, hogy Eddie bátyó még mindig úgy tud tekerni azon a száraz fán, mint az Atyaúristen, és valószínűleg zeneileg még akkor is kitűnő ötletek folytak ki a katéterén keresztül a műanyag zacskókba, amikor néhány pohár szittyóért a lelkét is eladta volna az elvonón. Örülök, hogy a szenvedélybetegségek, az alkohol- és drogfüggőség dacára nem húzta le a karrierjét a vécén, így még a XXI. század második évtizedének elején is bizonyítja, hogy nem hiába tartják a világ egyik legjobb gitárosának. Diamond Dave pedig hozza, amit tőle elvárhat az ember, azaz egy hangulatos, de bravúroktól mentes rutinmunkát. Ettől függetlenül abban csak megerősített, hogy énektechnikailag és tudásban Sammy Hagar cipőfűzőjét sem köthetné meg, főleg most, hallva, hogy a „vörös” miket énekel egy Chickenfoot dalban, amíg Dave kb. végighadarja a lemezt. A ritmusszekció pedig szintén teljesen rendben van, bár fogalmam sincs, hogy a fiatalúr valójában mennyit tett hozzá a lemezhez.

Tehát a zenészi teljesítményben nehezen találhatunk hibát, de én úgy érzem, hogy ez még kevés a sikerhez. Nincs igazi atmoszféra, kevés a lendület, de annál több az izzadtságszagú próbálkozás. Ahogyan én látom az egész Van Halen munkásságára illik Kalifornia metaforája. A hőskorban is olyanok voltak, mint a nyugati parti állam megtestesülése: könnyed, csillogó, játékos és szárnyaló. Most is éppen olyannak látom ezt a mai Van Halen-t, mint az új évezred Hollywoodját: kiégettnek, erőltetettnek, tartalmatlannak. Pontosan olyan az egész, ahogyan David Lee Roth viselkedik a Tattoo klipjében: mórikálja magát, pörög, parádézik, de a szolizott bőr és a botoxolt művigyor mögött csak egy vénember van, aki fél, hogy megöregedett. Sokan abba csapdába esnek, hogy eldobják az agyukat a teljesítménytől, pedig az ’A Different Kind Of Truth’ csak annyit tett le az asztalra, hogy nem hibázott. Van rajta néhány villanás, ami felidézi az aranykort, de nagyon messze vagyunk attól, hogy nagy visszatérésről beszéljünk. (Adamwarlock - 6 pont)


Lehet, hogy a most következő beismerés után azonnal kivet magából a rockertársadalom, de ami tény, az tény: sose szerettem a Van Halent. Nem mintha bármi konkrét problémám lenne a zenekarral, mindössze arról van szó, hogy a dalaik egész egyszerűen elmentek mellettem (leszámítva a Jump című örökzöldet, ami igen előkelő helyet foglal el örökös tiltólistámon). Ugyanígy nem vitatom, hogy Eddie az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású gitárosa, ám stílusa nekem túlságosan is szellős és megfoghatatlan. Véleményem az ’A Different Kind Of Truth’ ismeretében sem változott sokat.

Továbbra sem találok tehát kapaszkodót, mert bár sikerült beleállni néhány igazán pofás témába (például a You And Your Blues rádiórockja határozottan tetszik), összességében mégsem annyira markáns a végeredmény, hogy kiemelkedjen az átlag hard rock termésből. Az viszont kétségtelen, hogy Eddie-nek még mindig piszkosul el tud sülni a keze, játéka ugyanolyan virgonc, mint fénykorában. Nagyobb meglepetést okozott David Lee Roth teljesítménye, akinek nagyon jót tett a kor, ez az orgánum még kissé modoros, nagypapás hangvétele ellenére is rendkívül kellemes.

Nem teljesen érzem indokoltnak azt a felhajtást, ami körülveszi jelenleg a zenekart, mert ehhez azért messze nem elég nagy durranás ez a lemez, igaz, a fentiek okán a véleményem nem is feltétlenül releváns. Korrekt munka, de vajon elég tud ez lenni 2012-ben? (Bazsa - 5 pont)


A Van Halen és én mindig elkerültük egymást, pedig a műfaj iránti rajongásom kezdetén már találkoztam zenéjükkel, de nem fogott meg. Oké, Eddie Van Halen tényleg nem rossz gitáros, jó dalszerző, (a Kinks feldolgozást, a You Really Got Me-t az első albumról pedig tényleg szeretem) de David Lee Roth  nem lopta be magát a szívembe. Egy dolog, hogy már a megjelenése is idegesítő volt, a hangjától meg végképp nem dobtam hanyatt magam, és ez a szemlélet mára nem változott meg. Senki nem tudott meggyőzni énekesi zsenialításáról, ilyen bárki lehet. Talán ez a legfőbb ok, amiért sosem tudtam értékelni a Van Halen zenéjét.

A mostanra már háromnegyed részben családi vállalkozássá formálódott formáció új lemeznél is ugyanezt érzem. Nem írtak rossz dalokat most sem, a dalok húznak, Eddie az alkoholtól áztatott évek után tényleg jó formában penget, (bár a kezdő Tattoo refrénjétől majdnem kettéfejeltem az asztalt) csak megint Diamond Dave van a mikrofonnál. Jó, tudom, nélküle a banda nem autentikus, de nem mondhatok mást róla most sem. Végül is nem olyan rossz ez a „Vér, verejték és könnyek” között született album, de sajnos megvannak a maga korlátjai. (Bigfoot – 6,5 pont)


Sokszor belegondolni is elképesztő, hogy még tervben sem voltam, amikor nem egy gigazenekar elindult a sikeres úton, sőt, a Van Halen negyven évvel ezelőtti megalakulásánál még szüleim is kiscserkészek voltak. 14 éves albumcsend után nem is lehetett volna jobb időpontot találni ’A Different Kind of Truth’ megjelentetésére, mint a negyvenedik jubileum évét, 2012-őt. Irigylem a kiéhezett rajongókat, akik úgy fognak rákapni a lemezre, mint Maci Laci az uzsonnás dobozokra – tehetik is, mert szerintem ki fogja elégíteni őket.

Csak az ilyen elvetemülteket nem, mint én, akik sose tudtak mit kezdeni a Van Halennel. Lehet valami negyven éves, lehet legenda, ha nem fog meg, akkor kár erőltetni. Ezt azért nem kenem rájuk, mert akiknek eladási mutatójuk a 100 millió felé tendál, azok nagyon tudhatnak valamit. Az persze távolról sem igaz, hogy a lemez úgy ment el mellettem, mint ahogy a borítón figyelő monstrum szokott, de sokkal boldogabb sem lettem tőle. Így teljesen hidegen hagynak az önismétlést kiáltó hangok is, még akkor is, ha valóban előkerül egy-két dal jó régről. Ami meg magát a zenei teljesítményt és David Lee Roth-ot illeti, ilyen erőteljes lazaságot rég hallottam, továbbá hamisítatlan a hard rock feeling és a dalok is jók. Igen, csak jók, semmi több: ezért sincs meg az orgazmus, és ezért nem fogom kidobni a metal CD-gyűjteményemet. De ki tudja, lehet, hogy a rock’n’rollos Stay Frostyra jót ropnék a táncparketten, de a metalzenekarokat megszégyenítő, málhaként lecsapódó riffjeket laza prüntyögéssel ötvöző és sebességmániáját lábbeindító énekkel párosító As Is is odacsalta a napközis vigyort a képemre. Ez azonban kicsit kevés volt.

Ettől függetlenül leveszem a kalapom a Van Halen előtt és végzek pár törzshajlító gyakorlatot (még ilyen kutya hidegben is), mert ekkora rajongótábort gyűjteni és ennyi évet megélni nem semmi, és kívánom, hogy ennél csak jobb osztályzatot kapjanak. Ugyanis jómagam egy hetest varrok be nekik. De azért keep on rockin’! ( Jocke – 7 pont)


Bármennyire is nagy rajongója vagyok a csapatnak, ennél az albumnál bizony még én sem tudtam maradéktalanul félretenni előítéleteimet. Ennek okait alighanem mindenki ismeri, de a gyengébbek kedvéért annyit azért leírok: 14 év... Nem kevés idő, amelyet a Van Halen testvérek- bármennyire is kedvelem őket, ki kell mondani- egész egyszerűen elpazaroltak. A dolog igazándiból még régebbre is visszavezethető, egész pontosan Sammy Hagar, a zenekarból való meglehetősen furcsán sikerült távozásához, ami- bármily nehéz is elismerni „Edward királynak”- leginkább a Van Halen számára volt egy hatalmas érvágás, tekintve, hogy Hagar a mai napig kiegyensúlyozott, sikeres karriert folytat. A lényeg, hogy e kellemetlen esemény óta a Van Halen zenekar mindössze két értelmes húzást követett el, az egyik a sajnálatos módon hamar véget ért Hagar reunion, a másik pedig, hogy a cikk tárgya végül nagy sokára megjelent. Persze lehet Eddie Van Halen néhány évig tartó súlyos betegségére is hivatkozni, ám így mindössze három évet nyerünk... Csak a David Lee Roth-al való újraegyesülés óta öt év állt rendelkezésére a zenekarnak, ami elég luxus, tekintve, hogy például a Chickenfoot (csak, hogy ne menjünk messzire...) a mindössze három éves működése alatt már két remek albumot képes felmutatni.

Előítéleteim közvetlen kiváltó oka azonban az volt, hogy a fent említett újjáegyesülést már alapjában véve egy igencsak „pénzes” vállalkozásnak tartottam, hiszen két ős-ellenség (Eddie Van Halen és David Lee Roth) ennyi év gyűlölködés után nyilván nem lesz hirtelen két remek cimbora. Ráadásul ezt számomra csak fokozta Michael Anhtony meglehetősen furcsa távozása, és az ifjú Van Halen csatlakozása a bandába, mert változatlanul azt gondolom, hogy ezzel egy rocklegenda saját magát degradálja családi vállalkozássá . Hogy most már valóban a lényegre térjünk, számomra sokkal szimpatikusabb volna, ha Sammy Hagar állna a mikrofon mögött, és hatalmas csalódás, hogy ez valószínűleg már sosem fog megtörténni.

Számomra abszolút ezt igazolta az első kislemezes dal, a Tattoo is, amelyről most is úgy gondolom, hogy elhibázott lépés volt nyitódalként szerepeltetni. Viszont az album meghallgatása után kellemesen meglepődtem, mert ez az album jó! A nyitás azóta sem nőtt a szívemhez, viszont rögtön az utána következő She's The Woman hallatán elégedetten bólogattam, merthogy ez a dal már egyértelműen visszahozza azt a régi Van Halen hangulatot, amely a korábbi albumaikat jellemzi. Alapvetően ez a nosztalgikus hangulat jellemzi a korongot, így legjobban a másodikhoz hasonló hangvételben íródott dalokat kedveltem meg. Leginkább a Blood And Fire című dal fogott meg, hamisíthatatlanul Roth-os refrénjével, amely az írás pillanataiban is folyamatosan jár a fejemben. Van viszont egy hibája az albumnak, ami miatt mégsem tudom kifogástalannak minősíteni. Felkerült ugyanis néhány olyan dal is, amelynek hallatán egyértelműen az jut a hallgató eszébe, hogy David Lee Roth nem áll a helyzet magaslatán, nem képes elég kreatív énektémákat írni. Ez korábban is időnként jellemző volt, azonban akkor a „régi” Eddie Van Halen fiatalos, sziporkázóan vad zsenialitása már önmagában képes volt eladni a produkciót.  Nyilván az évek során senki sem fiatalodik, és bár Eddie játékáról az album kapcsán teljes mértékben pozitívan tudok nyilatkozni, mégse jönne mellé rosszul egy olyan énekes, aki az énektémáival képes felvenni a versenyt. Így sajnos ismét oda tudok kilyukadni, hogy sokkal szívesebben hallanám Hagar-t, és én még mindig a 'Balance' folytatását várom...

Azonban azt el kell ismernem, hogy a Van Halen végre egyértelműen feltámadt a válságos időszakából, és az új album hallatán nem igazán panaszkodhatunk. Az említett hibák miatt azonban nem tudom elkerülni a pontlevonásokat. Tehát a feléledt kedvenceknek egy hét és felest szavazok meg! (Meszo - 7,5 pont)


Kérdem én, Uraim, erre kellett 14 évet várni? Ugyan nem vagyok egy ordas nagy Van Halen-fanatikus, ám azt azért szépen kihallom, hogy ez a dalcsokor bizony nem csupán rutinmunka, de nélkülöz mindenfajta izgalmat, hogy olyan szavakkal már ne is dobálózzak, mint a varázs, a libabőr és a mágia. Ezektől az egyszavas-egysoros refrénektől (pl. a nyitó Tattoo-é mennyire idegesítő!) pedig mindig is a falat kapartam, azért mondjuk az általam a legjobban ismert ’Balance’ bármelyik másfél percében több a – khm – innováció, mint itten. Ja, és tudom én, hogy David Lee „Pozőrök Királya Vagyok” Roth-ot nem igazán illik megszólni, mégiscsak egy klasszikus korszak trubadúrja ő, emberünknek azonban annyira vérszegény a hangja (és semmitmondóak az énekdallamai), hogy tetszik, nem tetszik, óhatatlanul is idevizionálom Sammy „Letagadhatnék Húsz Évet” Hagar máig óriási orgánumát, és máris inkább egy Csirkelábért nyúlok.

No, azért az As Is kezdő metalos riffjei, a Honeybabysweetiedoll önfeledt gitárbűvészkedése, a The Trouble With Never kifacsart ritmustémái és a Big River felszabadult lazasága mosolyt csaltak elfáradt pofázmányomra, de kábé ennyi. A Stay Frosty-ban ugyan vannak kellemes témák, de ez a buzisan nyekergő „ah-ah-a-aaah”-zás egész egyszerűen akkora tévedés, hogy még a jó öreg Bon Jovi is ízlésrendőrségért kiáltana. Lehet, hogy velem van a baj, kíváncsi vagyok, a banda szakértői, igazi rajongói miként vélekednek erről a nagy „kámbek”-ről. Mert nekem ez kevés, „mint mackósajtban a brummogás”. (Mike - 5 pont)


Tudod kik az igazi rock istenek? Az öltönyös urak, a lemezkiadók vezetői, a zenei menedzserek, pénzügyi tervezők. Képesek csodákat tenni a mindenható zöldhasú segítségével. Ellenségek békülnek ki, inaktív csapatok állnak össze újra, és öregedő nagypapák vesznek hangszert a kezükbe, csak, hogy lecsússzon ismételten néhány guriga dolcsi. 1984 után újra Van Halen korong készült David Lee Roth-tal. Közel 30 év telt el. Ez mindenképp egy csoda. Lehetnék jó fej, és mondhatnám, ez már önmagában akkora tiszteletet érdemel, hogy mindenképp magas pontszámmal kell jutalmazni a visszatérő albumot. De nem leszek jófej, őszinte leszek: Nem tetszik a lemez. Ennek pedig egyetlen egy oka van: David Lee Roth. Félre ne értse senki, nem vagyok die-hard „haggarista”, ez az új korong hatalmasat ütne a 20 évvel ezelőtti Diamond Dav-vel. De a mostanival ez egy botrány. A fickó teljesen elvesztette az énekhangját. Nem énekel! Beszél. Mondogat. Néha erőlködik, de jajj, a hangjában semmi csengés nincs már. Dallamtalanok, monotonak az énektémák, ez pedig agyoncsapja az egészet. Pedig a zenei alap tök jó, és Eddie Van Halen is tud még egy két trükköt a hathúrosan... de ilyen dallamtalan, zeneietlen, csengéstelen, erőlködő ének nem fér el egy hard rock korongon. (MMarton88 – 5 pont)


Na végre, hát ez is megszületett. 28 évnek kellett eltelnie ahhoz, ismét egy David Lee Roth-os Van Halen korongot tarthassunk a kezünkben és betehessünk a lejátszónkba. 28 év nagy idő, a fiaim jóval idősebbek most, mint én akkor, amikor Eddie megtekerte gitárját és elővezette az Eruption című szösszenetet, amitől maga alá csinált akkor a fél világ. És mit várhatunk 28 év elmúltával majdhogynem ugyanattól a csapattól (ugye tudjuk, Michael Anthony helyett ma már Eddie fia, Wolfgang bűvöli a basszust)? Én ugyanazt a feelinget szeretném visszakapni, amit ’79 körül, de tudom, hogy már nem megy, ők is mások, én is más vagyok, ma már a szelek is máshogy fújdogálnak, tehát épp ezek miatt nem is szabad ugyanazzal a füllel hallgatni a lemezt.  Így is indultam neki...

A lemezt beharangozó nyitónóta, a Tatoo igazolta is eme szkeptikus hozzáállásomat, nem rossz, de messze nem az, amiről nekem a Diamond Dave neve által fémjelzett Van Halen szól, de nem is baj, Amerika ezt is bezabálja az tuti, meg aztán mégiscsak 2012-t írunk. No, de ezt követően... ahogy a lemez  számomra kissé hosszasra sikeredett nyitánya a Tatoo-val véget ér, beindult a henger. A She’s The Woman azonnal visszarepített a hőskorba, lehunytam a szemem, és azonnal láttam Dave barátunkat a spandexnaciban feszíteni, lehídalni, levegőben spárgázni, rőzsét rázni. Szerencsére így maradt ez a folytatásban is, a China Town, az As If, a Bullethead vagy akár az Outta Space bombája megint hozza a vanhalenes dallamokat, riffeket, őrült tempót, Eddie-től elvárható zseniális gitározást. És kinek ne hiányoznának azok a jellegzetesen ős Van Halenre jellemző füstös ízű country-blues típusú dalocskák? Itt is van a Stay Frosty, akusztikus kezdés, kemény, ledületes befejezés, ahogy azt kell. Aztán még két szerzemény, és véget is ér a lemez, de indítom újra..., a második daltól.

Felejtsük el a ’1984’ Jumpját, 2012 Van Halenje nem erről szól. Ha túltesszük magunkat a szerintem kissé harmatos kezdésen, olyan Van Halent kapunk, amit a ’Women And Children First’ óta mindig is hallani szerettünk volna. A családi vállalkozássá avanzsált zenekar Dave-vel az élen visszahozta azt, amit soha nem hittem volna. A zenészek végig zseniálisat nyújtanak, Roth tökéletesen hozza azt, amit elvárhatunk tőle; tudjuk, nem a világ legzseniálisabb énekese, de Sammy Hagar ide vagy oda, nekem akkor is ő Van Halen torka. Amihez pedig nem férhet semmi kétség, hangja mit sem kopott, ma is kilométerekről felismerhető. Lehet, hogy igazak a pletykák, miszerint az összes dal a ’70-es évek végi és ’80-as évek elejei demók fiókban ragadt és leporolt változatai, de akárki akármit is mond, számomra az ’A Different Kind Of Truth’ a zenekar negyedik albuma, ennek kellett volna következnie a ’Women And Children First’ után. Lehet, hogy nem az év lemeze, de hogy az év visszatérése, az tuti biztos. (Nagybandi – 8.5 pont)


Ha nagyágyú, akkor szóljon nagyot – ezzel a lendülettel álltam neki az új Van Halen korongnak, függetlenül attól, hogy esetükben amatőr műkedvelőnek is csak jóindulattal nevezhetném magam. Egy lemeznek viszont illik megállnia a saját lábán, múlt és név nélkül is – kivéve persze, ha csak a rajongók lekenyerezésére született, azért, hogy a zenészek tizensok év után végre „új” dalokkal kedveskedjenek nekik. Ez a kedvesség – amivel régi demós dalokat húztak elő egy eldugott stúdiófiókból – azonban amennyire jót tett a lemeznek, (számomra) annyit le is vont az értékéből, ugyanis lehet nem véletlenül maradtak annak idején takarékon ezek a dalok. Viszont Eddie-ék érdemeit dícséri, hogy még akkor is meg tudják ütni azt a laza hangnemet, azt a szánsájn-partihangulatot, amikor nem azért adtak ki lemezt, mert túltengett bennük a dalszerzői kedv. Hogy összességében mégsem szálltam el a lemeztől, és a boogie is elkerülte a lábamat, azt elsősorban – és nemes egyszerűséggel – David Lee Roth-ra fogom, ugyanis lehet bármekkora nagy név, és „A Van Halen Énekes”, az a szövegelés, amit néha éneklés helyett tol, rendre kizökkent a hangulatból (ld. Honeybabysweetiedoll), ahogy az ódivatú, izgalommentes refrének is – a bluesosabb fogások viszont nagyon jól állnak neki. Szerencsére Eddie „visszatekeri” az élvezhetőségbe a lemezt, egy-egy fő riffen viszont lehetett volna még mit csiszolni. Összességében ez számomra erősen vegyesfelvágott, amiben a húzós, lendületes darabok (pl. As Is, China Town) után valami langyos szerzemény rendre lehűti a kedélyeket. Ha létezne amolyan retro Van Halen-kópiabanda, nagyon kiváncsi lennék mit tenne lenne 2012-ben az asztalra... (Tomka - 6 pont)


Az érmének két oldala van. Meg a bakelit lemeznek is. És az új Van Halen albumnak is. Mert bár 12 év, megannyi eredménytelen reunion, és némi sárdobálás után csak eljutottunk egy pontra, amikor Eddie és Diamond Dave megtalálta a közös nevezőt zeneileg, azért az ’A Different Kind of Thruth’ hallatán nehezen nyúl az ember pezsgő és konfetti után.

Két, alapvetően egymásnak ellentmondó tulajdonsága van ennek az albumnak. Egyfelől ez a csapat nagy visszatérése, a nosztalgiázásból való kitörés, a rajongók ünnepe, és bár egyáltalán nem a banda kreatív csúcsterméke a cucc, azért jól szól, jó dalok vannak rajta, egészségesen kalandozik vissza a késői hetvenes évek parti rockjához, ahol Dave hangja még minden hiányossága ellenére is simán megállta a helyét. Ez klassz így.

Másfelől azonban a tizenkét év alatt semmi másra nem volt ideje szegény Eddie-nek a Jack Daniel’s-es üvegek emelgetése mellett, mint hogy előkotorjon néhány régi, anno lemezre sosem vett anyagot, amikre Dave rittyentett néhány új dalszöveget a csajozásról, meg a csajok tetkóiról. Ez viszont nem nagy dolog, sőt, elég kiábrándító – a lemez így nem is soralbum, hanem egy kompiláció, previously unreleased, rerecorded dalokkal.

Ütköznek tehát a benyomások, az egyszeri zenehallgató élvezi a lemezt, de a rajongónak savanyú marad a szájíze. Ehhez a kettősséghez jön még egy igen vacak és olcsó videóklip, meg egy session muzsikusnak sem nevezhető, jelentéktelen családtag; a pro oldalt erősíti viszont a tény, hogy sem Dave, sem Alex, sem Eddie nem felejtett el zenélni – csak dalt írni. (TShaw – 7 pont)

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások