Russell Allen's Atomic Soul

Jóllehet philo kolléga í­rt már erről az albumról, Oravecz Zoltán nevű kedves olvasónk is számot ad a lemezzel kapcsolatos benyomásairól. Ugyan kissé megkésve, most a nyár elején jutottam hozzá ehhez a gyöngyszemhez, de ugyebár, az igazán jó zene kortalan szóval jobb későn, mint soha:). Már csak azért is mert bizony kár lett volna, ha elmulasztom ezt a remek anyagot. De miről is van itt szó? Mint azt oly jól tudjuk, Russell Allen a zseniális amerikai neoklasszikus prog rock csapat, a Symphony X aranytorkú énekese, ez pedig a legelső szólóalbuma. Ennek tudatában valami progos beütésű zenére számí­tottam, kevesebb hangszervillogtatással. Ezért is lepődtem meg, amikor a hangszórókból az az igazi, régivágású, lüktető, vad hard rock dübörgött elő melyet annyira szeretek. Bizony, Russell Allen visszaásott a gyökereihez, s egy blues-alapú klasszikus hard rock lemezt tett le elénk. 11 nagyszrű nóta a nagy klasszikusok nyomdokain, teljesen mai, telt, kissé koszos de testes hangzással, ahogyan az meg van í­rva. És a dalokról! A Blackout bombasztikus kezdés, Russell Allen hangja horzsol, szinte érezni a whiskey-szagot a levegőben. Jön az Unjustified, mely egy belassultabb darab, mélyrehangolt, vonszoló riffekkel. A szólója sem a gitárhősöket idézi, de ez a zene nem is erról szól, hanem a nagybetűs HANGULATRÓL- vagy ha úgy jobban tetszik, „feeling”-ről. A harmadik dal az egyik csúcspontja a lemeznek. A Voodoo Hand zseniális refrénje kimoshatatlanul beleragad az ember fülébe. Bizony, Russell Allen nemcsak a hangjának, de a felejthetelen melódiáknak is a mestere. Mi sem bizonyí­tja ezt jobban, mint az Angel, mely az első hallgatásnál annyira magával ragadott, hogy azonnal meg kellett mégegyszer hallgatnom. Fenomenális! A blues-osan laza verzére egy, az egeket ostromló refrén teszi fel a koronát. A Distance, cí­méből sejthetően egy sóvárgással teli dal, ennek megfelelően akár lí­rainak is lehet mondani, habár a refrénnek az akkusztikus gitár egy pici country- s í­zt kölcsönöz. Újra beindul a gőzmozdony a Seasons Of Insanity-vel. A húzós alapra puritán riffek érkeznek, Russell Allen pedig egy őrületes refrénnel megint megmutatja miért is tartozik a hard rock nagy torkai közé. A Gaia keleties témáival talán ki is lóg a sorból, s talán itt tetten is érhető egy kicsit az anyabanda hatása. Az ezt követő LoosinÂ’ You megint egy óriási örömzene, élvezet hallgatni! A Saucey Jack akkora Jimi Hendrix hogy csak na! Igazi tapsikolós, csizmakoppintós, bulizós zene. A lemez epikusabb tétele a We Will Fly, az itt hallható varázslatos zongozajátékot a nagy harcostársnak, Michael Pinnellának köszönhetjük. A záró cí­madó tételben pedig a Startovarius-ból ismert billentyűs, Jens Johansson bukkan fel, méltó zárásaként ennek a fantasztikus lemeznek. Összegzés: Aki az olyan bandák hí­ve, mint a Led Zeppelin, a Free, a Rainbow és úgy általában, kedveli a 60-as, 70-es évek rockzenéjét feltétlenül tegyen egy próbát az Atomic Soul-lal. Én a szintén tavalyi Spiritual Beggars lemez óta nem hallottam ilyen őserejű modern hard rock anyagot.