The Embodied: The Embodied

írta Mike | 2012.01.21.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Pure Steel Records

Weblap: http://www.theembodied.com/

Stílus: Power/melodic death metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Agust Ahlberg - basszusgitár Axel Janossy - dobok Chris Melin - gitárok Jon Mortensen - gitárok Marcus Thorell - ének
Dalcímek
01. As I Speak 02. Dead Man Walkin' 03. Shedding Skin 04. Born From Shadows 05. Flawless 06. Prometheus Flame 07. Northern Lights 08. Heaven Burns Tonight 09. Deception 10. Light Up The Storm
Értékelés

Rögtön az albumnyitó As I Speak elején a dobos beszámol (egy-két-há-négy), aztán egy olyan ultradallamos – noha nem különösebben eredeti – intró robban be, hogy azonnal kisimulnak a ráncaim, amikor pedig a verzében a szokásos hörgés helyett egy power metalos, tiszta énekhang érkezik, majd az egészre egy igen fogós refrén teszi rá a koronát, engem már meg is vett kilóra a The Embodied! Gyerekek, itt egy fiatal svéd banda, akik nem csinálnak egyebet, minthogy a korai In Flames, Dark Tranquillity, Soilwork által lefektetett alapokat értelmezik újra azáltal, hogy egy valóban jó hangú énekest állítanak csatasorba, nagyobb teret engedvén a hagyományos heavy/powernek a death metal ellenében.

Gyorsan mondom, magyar vonatkozása is van ám a dolognak: merthogy a dobos nem más, mint az erdélyi születésű Axel Janossy, akit 2008-ban, két évvel a megalakulás után vettek be a bandába, s akinek révén nem csupán a kisfiús jólfésültség dominanciája erősödött a csapatban, de a tiszakécskei kontaktjainak köszönhetően 2010-ben egy háromállomásos hazai körutat is leszerveztek. Amiről én magam persze mit sem tudtam. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor még csak egy demó és egy ’Chapter One’ című single volt a tarsolyukban, igazándiból a kutya sem tudta, kik ezek az ügyes szőke gyerekek. A tavaly október végén napvilágot látott bemutatkozó nagylemez azonban megmutatja, hogy valóban nem egy fakezű-botfülű büntetőbrigádot ajnároz már egy ideje a nemzetközi média: bizony mondom, ha a jó sors is melléjük szegődik, hamarost akár az In Flames nyomdokaiba léphetnek! Kell is az utánpótlás, mert a kilencvenes évek közepén-végén bombaként robbanó göteborgi vonal mára ha el nem is tűnt, de meglehetősen átvedlett, s felnőtt egy generáció, aminek immár nem a ’Clayman’ meg a ’Natural Born Chaos’ jelenti az origót, hogy egy ’Slaughter Of The Soul’-t már meg se említsek.

Jómagam azt gondoltam, hogy amennyiben a Mercenary pár éve nem cseszi el az énekes-kérdést, a Jóisten se menti meg őket attól, hogy az elitligába soroljanak (fejben legalább heti egyszer seggbebillentem a dánokat, hogy keressenek má’ egy rendes dalnokot, aztán hajrá!), most viszont a The Embodiedet érzem az esélyesebbnek az áttörésre. Nyilván nem Justin Bieber-i megahisztériára gondolok… A siker receptje pedig ott van magukban a dalokban, amelyek olyan fogósak és közérthetőek, hogy azon nyomban a füledbe furakodnak, és nem is szabadulsz tőlük egykönnyen! Meg aztán miért is akarnál? Noha Marcus Thorell énekes nem egy Mats Levén-kaliberű gigatorok, a fentebb említett északi honatyák pacsirtái ezentúl előre köszönhetnek neki; férfias-karakteres orgánuma engem épp az imént szapult Mercenary újdonsült frontemberének, René Pedersen hangjára emlékeztet (aki egyébként lemezen tényleg meggyőzően teljesít, no de élőben…), sőt talán jobb is őnála. Ahogy látom, a The Embodiedet a legtöbb helyen a „melodic death metal” fiókba tuszkolják bele, ami így ebben a formában véleményem szerint egy nettó hülyeség, ráadásul megtévesztő is, hiszen hiába az erőteljes göteborgi hatás a zenei alapok tekintetében, ha egy majdhogynem 100%-ig hörgésmentes albummal állunk szemben (mert akkor a Nevermore is death metal, hahó?), ergo sokkal inkább felturbózott power metal a játék neve, amennyiben mesterségünk címere a skatulyagyártás…

Az anyag egyébként kiváló hangzást kapott, na, ja, a producer nem kis név: a King Diamond-gitáros Andy LaRocque bábáskodott a lemez fölött, szól is, mint az ágyú! Az albumindító As I Speak-re már utaltam a felütésnél, az azt követő, szintén tempós Dead Man Walkin’ még ordasabb sláger; egy utópisztikus álomképben magam előtt látom a tízezres hömpölygő tömeget, ahogy szabályosan megőrül e dal hallatán, éppúgy, mint például a ’91-es moszkvai Monsters Of Rockon a Pantera Cowboys From Hell-jére, egyszóval a The Embodieddel tömném ki a könnyűzenei rádiókat, ha én lennék az úr a háznál. Ám mivel nem én vagyok, így pusztán a recenzió áll rendelkezésemre, mint reklámhatalom: nyugi, tolom is őket, mert megérdemlik! Ahogy ők a hármas Shedding Skin címűt tolják. Ezerrel, teszem hozzá. Na, ezt megküldik rendesen, úgy indul, mint egy At The Gates-féle deathrash-aprítás! Ettől függetlenül itt se várjunk acsarkodó macimorgást, minek is, ha ezt a Marcus fiút ilyen nagyszerű hanggal áldotta meg az ég? A Born From Shadows mézédesen nyúlós, már ami a verzék énekmelódiáit illeti, a remekbeszabott riffek mellett van némi metalcore-os varjúkárogás is a miheztartás végett, a roppant ragadós refrén pedig tisztára olyan, mintha a germán Rage próbatermébe letévednének a svéd Soilwork-ék, és ha már ott vannak, jammelnének egy jót. De még milyet! Az In Flames pedig vélhetően belesárgul az irigységbe, ha meghallja a Flawless-t: semmi különöset nem csinálnak a The Embodied-es srácok, csak izgalmasabbnál izgalmasabb zenei- és énektémákkal töltik meg a dalt. Ezt is, meg a többit is. Ennyi, kérem!

Mindössze egy aprócska bajom van a koronggal: nekem kicsit zsenge ez a mindössze 38 perces játékidő, szívesen elhallgatnám még negyedórával megtoldva, főképp úgy, hogy csupán egy szám lépi át az 5 percet, a kedvemért igazán fabrikálhattak volna egy hosszú, komplex, epikus szerzeményt is, haha! (Jó, jó, a borító sem egy Caravaggio-szint, de ebbe már hadd ne kössek bele, ha a talpalávaló ilyen izmos!) Helló, koncertszervezők, The Embodied-bulit akarok, de ízibe!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások