Első Hallásra - November a szerkesztők és munkatársak fülével

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.04.

Igazán színes hónapot zártunk, ahol a szakma néhány nagy öregjén kívül a rock/metal műfaj határterületeit is súrolta néhány produkció. A tanulság annyi, hogy a szerkesztőség kevésbé tolerálja a sárkányokat és a mérsékelten innovatív anyagokat, mint a világot meg nem váltó, de hibákat nem ejtő kiadványokat. Összességében elmondható, hogy a november az év egyik legerősebb hónapja volt, és egyben eme írás az utolsó az idei Első Hallásra rovatban. Találkozunk jövőre!

 

 

8.1 – Theocracy: As The World Bleeds
7.9 – Megadeth: Th1rt3en
7.8 – Steel Panther: Balls Out
7.7 – Nightwish: imaginaerum
7.5 – Avatar: Szívünkbezárva
7.0 – Iron Savior: The Landing
6.9 – Riot: Immortal Soul
6.6 – Nickelback: Here And Now
6.4 – Dragonland: Under The Grey Banner
5.7 – Richie Kotzen: 24 Hours


Adamwarlock

8.0 – Nightwish: Imaginaerum
8.0 – Steel Panther: Balls Out
8.0 – Iron Savior: The Landing
7.5 – Megadeth: Th1rt3en
7.0 – Avatar: Szívünkbezárva
7.0 – Theocracy: As The World Bleeds
6.5 – Riot: Immortal Soul
6.0 – Richie Kotzen: 24 Hours
6.0 – Nickelback: Here And Now
5.5 – Dragonland: Under The Grey Banner

Nightwish: Kifejezetten zseniális nótákat is tartalmaz az új NW lemez, ami minden negatívumát feledtetni tudja, gondolok itt a Storytime-ra, az I want my tears back-re vagy akár a Last Ride of the Day-re. A hangzás meg pazar. Viszont azt kell mondanom, hogy nem értem, miért lett ez ennyire elhúzva. Például a Song of Myself akár a legjobb szám lehetne az albumon, főleg azért mer rockosabb hangzása van a többinél, ezért jobban illik Anette adottságaihoz…erre meg a végét elb*sszák egy végtelen erkölcsi papolással. Az utolsó szám meg értelmezhetetlen számomra. A többi rendben van.

Steel Panther: Na ez a tuti! Az ilyen lazaságot nagyon komálom! Úgy humoros, hogy közben végig profi, és teljesen hiteles, nem túlzásba vitt görbe tükröt mutat a műfajnak. Viccbanda ide-vagy oda, nekem bejön!

Iron Savior: A pár nappal ezelőtti kritikámban leírtam mindent: az év legjobb hangzása, néhány epikus, klasszisokkal vetekedő dal, de összességében nem túl eredeti koncepció. Olyan bűnös élvezet. Tutira pörögni fog még nagyon sokat a lejátszómban, de mély sajnálatomra pár hónap múlva el fogom feledni az Iron Savior nevű űrállomás sztoriját.

Megadeth: „Bezzeg a Megadeth…”. Ezt írtam anno a kritikámban. Sokan így gondolnak most erre a lemezre a Lulu tükrében. Ettől függetlenül Dave barátunk megint nagyot alkotott, mondhat akárki akármit. Bár év albuma nem lesz, mégis ízig-vérig Megadeth a lemez, és ennyi elég a boldogsághoz!

Avatar: Önmagában rendben találtam ezt a lemezt. Király hangszerelés, bika hangzás, jó dallamok. Az énekkel nem voltam elégedett. Összességében ajánlani tudom az albumot, főleg a nem túl erős hazai mezőny miatt. Hajrá!

Theocracy: Akik ilyen jó számokat képesek írni, azok megérdemelnek tőlem egy 8-ast… bár itt lenne a mondat vége. Tény, hogy a számok első blikkre rendben vannak, DE… nem lehet elsiklani a teljesen klisés hangszerelés mellett, ami főképp az ezt a leckét ezerszer jobban felmondó Nightwish és Iron Savior, hangzása mellett tűnik gyerekesnek. A lemezbe ráadásul nagyon könnyedén bele lehet fáradni, a kórusok elég repetitívek… összességében egy kiváló lemez, de ezekre a dolgokra oda kellene figyelnie egy profi csapatnak, mert lerontják az összképet.

Riot: Igazi feelgood metal lett ez. Nem találok rajta negatívumot, de olyan nagy pozitívumokat sem. Minden esetre egy-két hallgatást megér a dolog, hogy lássam ilyen is van.  Egy jófajta metalkodás, de nem nagy dörrenés.

Richie Kotzen: Bár szeretem az ilyen blues-os megmozdulásokat, számomra ez a lemez mindössze háttérzene tudott lenni. Bersze Kotzen bá hangszeres érdemeiből nem von le semmit ez a kijelentésem, de nekem egy kis póver hiányzik erről az anyagról.

Nickelback: Igazából egy N/A-val illetném a csapatot, mert nem vagyok sem rajongójuk, sem utálójuk, sem egyáltalán ismerőjük. Chadnek szerintem jó hangja van, mondhat akárki akármit, nem is rossz ez a lemez, de egyszerűen nem az én műfajom. Pontozni meg ugye kell. Ez meg egy neutrális hatos, ha lehet ilyet mondani.

Dragonland: Eleve olyan csapat, aki a XXI. században sárkányról nevezi magát, megérdemli, hogy tűzre dobjam. Engem nem nyert meg a dolog, ez a fantasy-s dolog engem kifejezetten untat már. A számok meg unalmasabbak, mint a telefonkönyv. A hangzás legalább rendben van.


Bazsa
 
 
9.5 – Nightwish: Imaginaerum
8.5 – Nickelback: Here And Now
8.0 – Riot: Immortal Soul
7.5 – Megadeth: Th1rt3en
7.0 – Iron Savior: The Landing
7.0 – Richie Kotzen: 24 Hours
7.0 – Theocracy: As The World Bleeds
7.0 – Avatar: Szívünkbezárva
6.5 – Steel Panther: Balls Out
6.0 – Dragonland: Under The Grey Banner
 
Nightwish: A ’Once’ után meg voltam róla győződve, hogy jobb lemez már biztos nem jöhet ki Tuomas mester műhelyéből. Elhamarkodott gondolat volt, hiszen a ’Dark Passion Play’ azóta messze a legnagyobb szerelemmé vált. Hogy az ’Imaginaerum’ képes-e ezt is überelni, az néhány felszínes hallgatás után még nem derült ki, az igen erős vonzódás azonban már most kialakult. Ez nagyban köszönhető annak, hogy ezúttal is sikerült nem kevés újdonságot becsempészni a Nightwish amúgy is hihetetlen muzsikájába. Ebből még bármi lehet…
 
Nickelback: Lásd a lemezkritikát.
 
Riot: A hónap meglepetése. Úgy felpörgeti az embert, mint egy jó erős fekete, felkeverve jobbnál jobb dallamokkal, melyek a NWOBHM és a germán power metal legszebb hagyományait idézik. Hiteles, energikus, kemény, dallamos… épp úgy, ahogy ezt a műfajt szeretem!
 
Megadeth: Szégyen, nem szégyen, de a Megadeth – a legnagyobb alapvetéseket leszámítva – valahogy mindig kimaradt az életemből.  Nem nagyon tudom tehát ezt a lemezt elhelyezni az életműben, az mindenesetre biztos, hogy önmagában vizsgálva igen kellemes hallgatnivaló, és pont beleillik abba a halvány képbe, ami Mustaine-ék hőskoráról kialakult bennem.
 
Iron Savior: Meglepetések nélküli power metal, annak viszont a kiváló fajtájából. Olykor az Accept, máskor a Gamma Ray vagy a Blind Guardian jut róla az ember eszébe, de amíg ez egészséges keretek között mozog, addig nincs nagy baj.
 
Richie Kotzen: Nem tudom, hogy miért, de Kotzen úr munkássága sohasem tudott közel kerülni hozzám, még annak ellenére sem, hogy amúgy egy hihetetlen jó zenésznek tartom, énekesként és gitárosként egyaránt. Pont ilyen a viszonyom ezzel a lemezzel is: jó dalok, elképesztő tudásról tanúskodó szólok, alkalmanként pedig őrülten feelinges hangokat tud megfogni, de összességében mégsem taglóz le. A minőségi muzsikálás, és a Love Is Blind dal miatt viszont hetesnél kevesebbet nem tudok rá adni.
 
Theocracy: Kicsit nekem sótlan, de jó dalok, fogós dallamok vannak itt bőven, europower fanoknak kifejezetten javasolt megpróbálkozni vele.
 
Avatar: Igényes és gondos munka, hallatszik, hogy sok időt és energiát fordítottak mind a témák és a dalszerkezetek kidolgozására, mind a hangszerelésre. Viszont rettenetesen nem az én zeném, még úgy sem, hogy ez az inkább AOR-ba hajló irány nagyságrendekkel jobban tetszik, mint az előző lemez Edda / Lord párhuzama. A minőségért viszont mindenképpen jár a főhajtás!
 
Steel Panther: Nagyon bírom az olyan zenekarokat, akik egy pillanatig sem veszik magukat komolyan. Úgyhogy az alapvető szimpátiával nem volt probléma, csak én úgy vagyok vele, hogy ha már poén, akkor üssön is! Ez egy jópofa, zeneileg is korrekt, tökös kis lemez, egyenesen a nyolcvanas évekből, de hátast azért nem dobok tőle!
 
Dragonland: Ez az első hallásra pofátlan Rhapsody (Of Fire)-nyúlásnak tűnő lemez zeneileg egyáltalán nem rossz, a maga műfaján belül egész változatos, de Fabio Lione stílusának, énektémáinak, de még díszítéseinek is egy az egyben történő lenyúlásától minden jóindulatom elszállt. A komponálásért simán járna legalább egy hétésfeles, de ezt így nem is értem…

Jocke
 
 
9.5 – Theocracy: As The World Bleeds
9.0 – Nightwish: Imaginaerum
8.5 – Megadeth: Th1rt3en
8.0 – Avatar: Szívünkbezárva
7.5 – Steel Panther: Balls Out
7.5 – Riot: Immortal Soul
7.0 – Iron Savior: The Landing
5.5 – Nickelback: Here And Now
5.5 – Dragonland: Under The Grey Banner
4.0 – Richie Kotzen: 24 Hours

Theocracy: Nálam már akkor biztosítva volt a Theocracy novemberi EH-győzelme, amikor még nem is hallottam az albumot, csupán csak a remekbe szabott borítót vizslattam. Egyszerűen egyértelmű volt, hogy óriási lesz az As The World Bleeds. Elég meghallgatni a nyitó I Am-et, ritkán hallani ilyen izgalmas, több, mint tíz perces számot! Mestermű!

Nightwish: No, akkor szép lassan elkezdem kigombolni az ingemet, és lehet lőni, ütni, szúrni, ami tetszik. Ugyanis nekem nagyon bejön Anette Olzon. Az Imaginaerum hangulata annak rendje s módja szerint elkapott, ezek után szerintem biztos jegyet váltok a mozira, még akkor is, ha nem vagyok egy fantasy-őrült (erről még lentebb).

Megadeth: Nekem a 13-as szám bűvölete miatt kicsit komikussá vált a dolog, de amúgy jó ez az album. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem igazán vagyok kibékülve Dave hangjával. A New World Orderért meg külön dicséret a zenekarnak.

Avatar: Picit egysíkú, de nagyon kellemes, dallamos zene. Jó látni, hogy sok igényes, erős bandánk van, és az Avatar egyértelműen közéjük tartozik, ráadásul van egy-két szemtelenül fiatal a zenekarban, ami megint csak külön öröm.

Steel Panther: Ez az album egy vicc, ráadásul a jobb fajtából. Glamster hőseink amolyan Mötley Crüe féle zenét tolnak, miközben alig tudják begombolni a sliccüket, annyira tombol bennük a tesztoszteron. Supersonic Sex Machine meg 17 Girls In A Row és hasonszőrű dalcímek – agybetegek.

Riot: Lásd a lemezkritikát.

Iron Savior: Most komolyan, valaki 2011-ben képes még előjönni egy Heavy Metal Never Dies című dallal? Amúgy is bátran oda lehetne nyomatni a Fang Face-t a borítóra, annyira meglátszik a vasembereken Kai Hansen kezeinek nyoma. Na viccet félretéve, ettől még jó ez az album, ráadásul nagyon tetszett az R.U. Readyben a rengeteg célozgatás (Ready To Rock, Born To Be Wild, Highway To Hell vagy Smoke On The Water), a Sabaton csinált még pár éve egy hasonló jellegű szerzeményt Metal Machine címmel.

Nickelback: Sosem voltak szimpatikusak, pedig nálam általában minden jöhet, ami kanadai. Jó, jó, amit csinálnak, csak valahogy nem tud megfogni. Kocsiba való zene ez, több semmiképp.

Dragonland: Valahogy nem jött be ez a cucc. A durva fantasytől az életkedvem is elmegy, főleg akkor, ha egy egész albumon keresztül kell hallgatni. Tudod, amikor a trollok elmennek szamócát szedni az erdőbe, olyan ez nekem.

Richie Kotzen: Nagyon gyenge poén, de nem hagyhatom ki, és nagyjából jellemzi a véleményem a lemezről: „Tut mir leid, aber ich muss kotzen.”


Meszo
 
 
9.0 – Steel Panther: Balls Out
8.5 – Nickelback: Here And Now
8.0 – Avatar: Szívünkbezárva
8.0 – Theocracy: As The World Bleeds
7.5 – Iron Savior: The Landing
7.5 – Megadeth: Th1rt3en
7.0 – Dragonland: Under The Grey Banner
7.0 – Nightwish: Imaginaerum
6.5 – Richie Kotzen: 24 Hours
6.5 – Riot: Immortal Soul

Steel Panther: Számomra egyértelműen a hónap legerősebb produktuma! Hamisíthatatlan dögös, 80-as éveket idéző glam zenét hallhatunk, izmos gitársounddal, és kirobbanó dalokkal! Zseniálisan idézi fel a Pornograffiti korabeli Extreme világát, vagy épp a Van Halen David Lee Roth által képviselt éráját, innentől pedig egyenes út vezet a lista élére, sőt az év végi listámra is! (9 pont)

Nickelback: Bevallom, a csapat ismeretének teljes hiányában kezdtem el hallgatni az albumot, így nem tudtam, mire számíthatok. Ezért igen kellemes meglepetésként ért a rám zúduló dögös, modern, és minden pillanatában kidolgozott rockzene. Karcosság, energia, érzelmek, minden a megfelelő helyen. A kanadaiakkal egyébként is jóban vagyok (Rush, Saga), így most újabb zenekart avathatok barátommá! (8,5 pont)

Avatar: Nagy örömmel üdvözölhetjük az Avatar zenekar második albumát, hazánk nem épp tökéletes rockzenei színterén. Különösen nagy örömömre szolgáltak a csapat zenéjében hallható AOR hatások, melyek mifelénk szinte fehér hollóként találhatóak meg. Köszönjük Avatar! (8 pont)

Theocracy: Saját műfaját a hónapban a Theocracy képviseltette számomra messze a legkreatívabban. Erről már a nyitás 11 perces opusa is tanúskodhat. Az élen pedig egy nagy hangterjedelmű hangszálbajnok produkcióját hallhatjuk. Adjunk hát nekik egy erős nyolcast! (8 pont)

Iron Savior: Kimondottan jól sikerült heavy metal albumot kreáltak a német harcosok. Ami még pluszban színt visz bele, az Piet Sielck énekteljesítménye, ugyanis az úriember esetében egy remek, karakteres hangú metálénekesről beszélhetünk. Ráadásul itt már az alapanyag is a helyén van. (7,5 pont)

Megadeth: Bármily meglepő lehet, ez az album tetszett!  Annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj feltétlen híve, ennek az albumnak sikerült utat találnia hozzám. Az Anthrax erőteljes visszatérése után íme, egy újabb remekül sikerült alkotás a thrash szintéren. Ajánlom figyelmébe a Lulu alkotóinak is…!  (7,5 pont)

Dragonland: Már a zenekar neve magában hordozza azt a kissé hatásvadásznak ható, misztikus világot, ami a zenéjüket jellemzi. Ez pedig erre az albumra is pontosan igaz, és esetemben a hatásvadászat a tízes skála hetedik rovátkáját tudta megütni. (7 pont)

Nightwish: Kissé félve indítottam el az anyagot, ehhez képest kellemesen kellett csalódnom a produkcióban. Nem mondom, hogy világmegváltás született, és egy kicsivel kevesebb epikus körítést is elviselnék, de ezt leszámítva nekem tetszett a lemez. (7 pont)

Richie Kotzen: Valahogy ez a 70-es évek által inspirált, száraz, lecsupaszított világ nem igazán tudott lázba hozni. Az persze innen is kiderül, hogy Kotzen zseniális gitáros, szólói még ebben a minimalista zenei közegben is kellően ízesek, és virtuózak, és tulajdonképpen ez viszi el a hátán a produkciót. De ez sajnos számomra kevés… (6,5 pont)

Riot: Nagyon nem az én zeném… Pedig műfaját tekintve, elvileg az előrébb végzett Megadeth-nél közelebb állna hozzám, de a hozzám való út közben igencsak eltévedt az anyag… Ugyanis különböző, általam zavarónak tartott tényezők miatt nem tudom megkedvelni.  Számomra a legfőbb ilyen az album kliséssége mellett, hogy az egyébként remek énekesnek bizonyuló Tony Moore véleményem szerint szétvisítja a lemezt.  Ezért sajnos hat és felesnél nem tudom magasabb pontszámmal értékelni a produkciót. (6,5 pont)


MMarton88
 
 
9.0 – Theocracy: As The World Bleeds
8.5 – Steel Panther: Balls Out
8.0 – Nickelback: Here And Now
7.5 – Nightwish: imaginaerum
7.5 – Megadeth: Th1rt3en
7.0 – Dragonland: Under The Grey Banner
6.0 – Iron Savior: The Landing
6.0 – Avatar: Szívünkbezárva
6.0 – Riot: Immortal Soul
3.0 – Richie Kotzen: 24 Hours

Theocracy: Huhúúú. Utolsónak hagytam, gondoltam ez megint valami agyonhypeolt progpower szenvedés lesz. Hát gyerekek... K.O. Nincs ehhez mit hozzátenni, a pontszám önmagáért beszél. Power metal mestermű, talán csak egy picit a tempóváltásból sok nekem, de amilyen refrének, dallamok (a Helloween helyett ők musicalekből lopnak, de valami bitang pofátlanul) meg vágták itt megrohamozzák a hallójáratokat... Megette reggelire az egész mezőnyt. Ha lenne igazság, most nem az új Nightwishtól, hanem az új Theocracy-tól lenne hangos a világ rockmédiája. Mert Tuomasékat saját ligájukban most bizony nagyon csúnyán elverték.

Steel Panther: A Dr. Feelgood óta a legjobb glam metal lemez. Na jó, ez nyilván túlzás. De a top 10-ben tuti benne van. Ja, és még vicces is. Ha érted az iróniát. Ha meg nem, akkor neked az új Richie Kotzent tudom ajánlani.

Nickelback: Mindenki azon nyafog, hogy ez az új Nickelback nem olyan jó, mint az előző kettő... hát ha valami, akkor ez engem nem tud zavarni, lévén, hogy a szóban forgó lemezeket soha nem hallottam. Ez viszont bejön. Korábban csak a How You Remind Me, és a Rockstar című nótáikat ismertem, úgyhogy elég nagy hátast dobtam, mikor úgy istenesen belevágtak a húrokba, de jól nyomják! Valahogy így kell ezt a 21. században csinálni. Nem múltba révedő, mai, mégis dallamos, tökös, remélem még egy picit ki fog tartani a „15 percük”.

Nightwish: Mit lehet erre mondani? Én direkt a számukra félretettem egy helyet az év végi tízes listámon, de hát sajnos Tuomasék kissé mellétrafáltak ezúttal. Vannak itt kolosszális felvételek, orbitális gigahimnuszok, csak kevés. A maradék pedig vagy fájdalmas önismétlés (ami annyira még nem baj), vagy túlzottan is lassú, nyugis hömpölygés. Nem elég slágeres, de sajnos nem is elég atmoszférikus, vagy konceptuálisan erős. Két szék közül a földre pottyant Tuomas. Imádom őket továbbra is, és 3-4 szám hosszú hónapokon át biztos helyen lesz az MP3 lejátszómon... csak hát ez sajnos túl kevés. Kár.

Megadeth: Nem hasonlítgatni kell ezt a lemezt a klasszikus albumokhoz, hanem egyszerűen csak élvezni. Van mit. Persze, csillogott már fényesebben is a csapat alkotói csillaga, de akad itt pár igen remek dal, Mustaine-ék meg még mindig képesek pár zsigeri thrash himnuszt az arcodba nyomni, miközben olyan szólókat varázsolnak elő a gitárokból, hogy az állak a földhöz tapadnak. Nekem a gyors dalok hiányoznak, de még így is jó kis korong ez, hatalmas respekt továbbra is a Megadethnek!

Dragonland: Sárkányos fantasypower. Nem hat azonnal, kell neki egy kis időt adni, de előbújnak a szépségei. Igényes, hangulatos konceptalbum, a stílus hívei számára feltétlenül beszerzendő.

Iron Savior: Már öt éve is úgy éreztem, hogy ez a csapat kifulladt. Most sem hallok mást. 1-1 nóta erősebb pillanatokat hoz, a Starlight pedig igazi mestermű, de a korong nagy része mégis unalmasba csap. Europower paneltologatás, kliséhalmozgatás különösebben kiemelkedő megoldások nélkül.

Avatar: Ügyes, tehetséges, szimpatikus hazai hard rock formáció! Csakis a legjobbakat kívánhatom nekik, roppant ígéretes anyaggal rukkoltak elő ismét. Sajnos nálam a hangzás (a dög, és az erő mint egy falat kenyér kéne ebbe a megszólalásba), illetve az énekhang csorbított kissé az erényekből, ahogy a kicsit túlzásba vitt Journey/Bikini/Edda/Rock Band hatások, témák visszaköszöngetését is soknak éreztem. De ennek ellenére meg kell hajolnom a formáció előtt, végre van egy ígéretes, fiatal  hard rock csapatunk!

Riot: Heavy/power metal. Nem rossz, de annyira nem is vágott falhoz. A szövegek mondjuk brutál cikik, és az énekes is hamar irritálni kezdi a hallójáratokat, de egyszer el lehet hallgatni. Egy több, mint 35 éves legendától azért ennél többet vártam.

Richie Kotzen: Jajj ne, ez most valami vicc? Mi ez? Ki hallgat még ma ilyen zenét? Öreges, semmitmondó, sablonos, nyálas, hatásvadász, hallgathatatlan. Oké, hogy lejárt a szavatossága, de szerintem ez még 84-ben is vérciki lett volna. Kb. az összes hangszer baromi gyenge, szerencsére mindet egy ember kezeli, úgyhogy nem kell sok embert kirúgni. Kotzen úrnak az I Don’t Know Why szintű egoista giccshalmazok helyett az új Megadethet ajánlom, ott tényleges gitáristenek oktatnak. Talán lenne mit tanulni tőlük.


Tomka
 
 
8.5 – Megadeth: Th1rt3en
8.5 – Theocracy: As The World Bleeds
8.0 – Steel Panther: Balls Out
7.5 – Avatar: Szívünkbezárva
7.0 – Iron Savior: The Landing
7.0 – Riot: Immortal Soul
6.5 – Dragonland: Under The Grey Banner
6.0 – Nightwish: Imaginaerum
5.5 – Ritchie Kotzen: 24 Hours
5.0 – Nickelback: Here And Now

Megadeth: Önismétlő vagy nem, Mustaine most baromira eltalálta a dallamokat, a virgákat, mindent. Az énekdallamokban egyértelműen túlszárnyalja saját magát, ragadósak, a dalok pörögnek, a szólók szállnak. Dübörög a metal, mi kell még?

Theocracy: Lásd a lemezkritikát.

Steel Panther: Leszámítva a kissé langyos klipes dalt, ez egy perfekt rock ’n roll lemez, nem csak rongyosra lehet röhögni magunkat a srácokon és a dalszövegeken, de zeneileg is hihetetlenül hasít a cucc.

Avatar: Habár az előző korong egy hajszállal jobban tetszett, most is nagyon odarakták magukat a srácok, az album túlcsordul ragadós dallamoktól. Várjuk a következőt!

Iron Savior: Jó, hát kissé egyformák a dalok, még önmagukhoz képest se újítottak (bár lehet ez volt a cél), meg a heavy metal halhatatlanságáról énekelnek (bár lehet ez is rendben van), de mit csináljak, lekenyerez Piet Sielck hangszíne, és az a kitartó konokság, ahogy dobja piacra egyenlemezeit. Az viszont már nem jó, hogy ezúttal egy-két töltelékdal is becsúszott – még szerencse, hogy ettől se a heavy metal, se az Iron Savior nem fog kimúlni.

Riot: Jól indul, aztán kissé ellaposodik. Bedobok egy whisky-t Tony Moore-ral, és a második félidőben átkapcsolok a ’Thundersteel’-re.

Dragonland: Hiába „tértek vissza” a sárkányok, ennek bizony nagyobb a füstje, mint a lángja… Tisztességes szimfopower lemez, se több, se kevesebb. Tőlük azért ettől többre is futja.

Nightwish: Nem rossz ez, csak teljesen hidegen hagyott, ami elég rossz bizonyítvány a fantázia végtelenségéről szóló lemez esetében. Az a helyzet, hogy az ’Imaginaerum’ újításai csak erős közepesek, a jazz-dal kellemes, de kissé semmitmondó, a cirkuszi hangulatot pedig ezerszer jobban produkálja a Diablo Swing Orchestra. A metalos dalok, amiknek viszont ütniük kéne, az is csak úgy-ahogy teljesít, a parasztvakító, hótegyszerű gitártémák pedig kifejezetten zavaróak. Azért érdemes mégis nálam 6 pontra ez a lemez így pár hallgatás után, mert részleteiben akadnak rajta izgalmas pillanatok (Song of Myself; Slow, Love Slow; Rest Calm; The Crow, The Owl and The Dove), meg Marco menti a menthetőt.

Ritchie Kotzen: Úgy látszik ez az e havi népbetegség: az eleje beütött, hangulatos bluesos, rockos muzsika, aztán a három-négy dal után már elaltatott a sok önismétlés.

Nickelback: Nem jött be ez a „két legyet egy csapásra” mentalitás, ami a rocker papának kemény riffeket, a rocker mamának meg nyálas balladákat szuszakol le a torkán. Mindkét típusú szerzemények önismétlőek, repetitívek voltak. Langyos ez…


TShaw

9.0 – Avatar: Szívünkbezárva
8.5 – Megadeth: Th1rt3en
8.0 – Richie Kotzen
8.0 – Theocracy: As The World Bleeds
7.5 – Steel Panther: Balls Out
7.0 – Nightwish: Imaginaerum
7.0 – Iron Savior: The Landing
7.0 – Dragonland: Under The Grey Banner
7.0 – Riot: Immortal Soul
5.0 – Nickelback: Here And Now

Előállt az a furcsa szituáció, hogy a havi személyes favorit az EH értékmérő rendszerében csak a harmadik helyre fért fel. Megelőzte az a plusz szimpátia, amit az elkötelezettség, a hazai pályáról indulás, a fiatalság, a rajongók tisztelete és eltökélt kielégítése eredményezett. Egyébként a pontozás abszolút nem ment fájdalmasan alacsonyra, úgyhogy novemberben abszolút nincs okom panaszra…

Avatar: Bár a kritikában szigorúbb voltam, az EH-ban szerintem elfér a kissé lágyabb szívű értékelés is – így pedig az Avatar bizony kicsivel a mezőny fölé emelkedett. Ha szigorúan a zenét, szövegeket, dalszerzői munkát és a szokásos dolgokat nézem, akkor az album egy tisztességes melodikus hard rock projekt, azonban a tény, hogy mindezt egy kétlemezes magyar banda prezentálja, emel az egész produkció értékén. Imádnivaló album.

Megadeth: Egészséges thrash metal, úgy, ahogy a profi veteránoknak azt prezentálni kell. Két fél pontot vontam csak le tőlük, az egyiket azért, mert az Anthrax új lemeze véleményem szerint jobb lett ennél, a másikat azért, mert a Metallica bénázása nélkül ez az album talán nem durran ekkorát – de még így is kinéz MegaDave-nek egy év lemeze nomináció.

Richie Kotzen: Úgy esett, hogy bár a havi EH-ban Richie lett az abszolút favoritom, a felsorolásban szereplő lemezek jelentősége és minősége miatt mégiscsak a harmadik helyre tudott felkapaszkodni. Ennek ellenére azt gondolom, ez a kicsit primkó és mocskos blues rockolás, Richie jellegzetes fejhangjával a legszínesebb és legegyedibb lemez, ami bekerült az EH-ba, és ami megfordult a lejátszómban az elmúlt hónapokban!

Theocracy: Igazi kis titkos favorit lehet a hónapban a Theocracy lemeze, hiszen az abszolút ismeretlenségből előbukkanó banda valósággal letarolja a hallgatóságot. Térdig gázolunk az epikában, sokkal hatásosabban és ízlésesebben, mint a sárkányokkal birkózó Dragonland esetében, ráadásul a prog-os út hívei sem maradnak kielégítetlenül. Fogjuk még emlegetni a lemezt, bár félek, a jelenkor lemezdömpingjében hamarabb elsikkad majd, mint gondolnánk.

Steel Panther: Bár csak egy vicczenekar, tudatosan a poénfaktorra és az öniróniára helyezve a hangsúlyt, a Steel Panther csapata mégis képes volt egy majdhogynem példaértékű glam lemezt lerakni az asztalra 2011-ben. Hét és félnél többet viszont éppen azért nem adok rá, mert ez az egész lemez egy nagy vicc.

Nightwish: Engem nem befolyásolt különösebben az énekesnőcsere – már csak azért sem, mert Anette hangja éppen annyira közel áll hozzám, mint Tarjáé, és a zenekar körüli balhékról is inkább tehet a közönség, mint az új frontasszony. Így nézve a kész végeredményt úgy érzem, az új anyag a maga módján remek alkotás, kisebb gyermekbetegségekkel. Személy szerint kissé túl hangosnak érzem a gitársávokat, ezek sok helyen elnyomják a nagyobb ívű dallamokat a lemezen, illetőleg számos dal hosszabb, mint amennyire a szövegezés, vagy a zenei háttér indokolná. Így hét pont.

Iron Savior: Egy producer találta ki a lemezt – ettől olyan, amilyen. Jól szól (sőt, mi több, nekem nagyon tetszik a kiegyensúlyozott hangzása), jól van megírva, remek énekessel operálnak, de nincs rajta semmi, amit eddig ne hallottunk volna. Nálam ez kimeríti a korrektség fogalmát, de nem érzem azt, hogy erre a lemezre sokáig emlékezni fognánk.

Dragonland: Ha lovag akarok lenni, akkor elmegyek egy vívóiskolába, ha pedig sárkányos fantasy hangulatot akarok teremteni szerepjátékozáshoz, akkor hetvenes évekbeli progresszív cuccokat veszek elő. Nekem nem ad el egy szimfo-power metal lemezt a sárkányok vérében pancsikolás, így a Dragonland sem tud igazán működni, túlságosan tucat jellege van.

Riot: Bulizós speed-power, itt-ott hard rock alapokkal, amik kellemes légkört teremtenek a lemezre, de alapvetően nem érzem kifejezetten kiemelkedőnek, vagy emlékezetesnek az anyagot.

Nickelback: Sláger post-grunge, eléggé instant kivitelben, ami persze fel fog jutni bizonyos slágerlistákra, de hogy az éppen metalra rápattant ifjúságon kívül lesz-e közönsége, azt nem tudom… Engem kissé idegesített a néhol felbukkanó elektromos trükközés – például a kislemezes Bottoms Upban –, de alapvetően kellemes hallgatnivaló… csak hát van jobb, meg feltehetően lesz is jobb.

Legutóbbi hozzászólások