Fastway: Eat Dog Eat

írta Adamwarlock | 2011.12.03.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: http://www.myspace.com/fastwaymusic

Stílus: hard rock

Származás: UK

 

Zenészek
"Fast" Eddie Clark - gitár, vokál Toby Jepson - ének, basszusgitár Matt Eldridge - dobok
Dalcímek
01. Deliver Me 02. Fade Out 03. Leave the Light On 04. Loving Fool 05. Dead and Gone 06. Sick as a Dog 07. Freedom Song 08. Do You Believe 09. Love I Need 10. On and On
Értékelés

Nos, a Fastway neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen alapítója és máig egyedüli eredeti tagja nem más, mint „Fast” Eddie Clark egyenesen a jó öreg Motörhead-ből. Node, mit keres itten egy banda, aki több mint 20 éve nem jelentkezett jószerivel semmiféle értékelhető kiadvánnyal (leszámítva egy best of-ot és egy élő felvételt)? Nos, Eddie úgy döntött, hogy 2011-ben kijön a nyugdíjból és szépen kiad egy lemezt. Elfogyott a lóvé? Kellett a kihívás? Meg akarta mutatni, hogy még ő is életben van?

Azért ne legyünk igazságtalanok, hiszen az a csapat alapításakor ott volt még Pete Way is az UFO-ból (innen a Fastway név: értjük „Fast”+ „Way”), de ő rövidúton távozott a csapatból. Aztán van még itten nekünk egy énekesünk is, aki sokáig kitartott a zenekar mellett. Dave King-ről beszélek, aki ma homlokegyenest más vizeken evez, és lássuk be sokkal nagyobb sikereket halmoz fel a Flogging Molly alapítójaként és frontembereként. Akkoriban persze nyoma sem volt az ír folk vonulatnak a hangjában, konzekvensen a Dio által megalapított iskolát követette hangtechnikailag, valljuk be: nem is rosszul.

A Fastway olyan banda volt, ami még a ’80-as évek végén sem bírt elszakadni a ’70-es évek miliőjétől, és kitartóan nyomatta a kemény riffeket és a meg nem alkuvó, akkoriban avíttnak ható hangzást. Bár ténylegesen abban a zenei környezetben nagyjából-egészében érdektelen volt a csapat, mégis nagyon hitelesek voltak, ami miatt lojális rajongói bázist sikerült kialakítaniuk. Azonban a ’90-es években már végleg széthullott az együttes, így csakis a feloszlás útja maradt nekik. Persze ettől függetlenül időről-időre nyomtak néhány bulit, ha nem is az eredeti felállásban.

2011-ben viszont itt az ’Eat Dog Eat’. Clark új csapatot verbuvált maga köré, a 2007-ben igazolt Toby Jepson-nal, a Little Angels frontemberével és Matt Eldridge-dzsel. Így megszületett novemberre a lemez, amit a csapat ismerői a szokásos hitelesség folytatásaként vártak. Ez azonban elmaradt. Bár a zenészek tisztességesen megírták és feljátszották a dalokat, mégis olyan érzésem van, mintha nem történt volna az ég egy adta világon semmi. A világ ugyanúgy menne tovább e kiadvány nélkül is.

Hol van tehát a probléma? Hiszen ha felsorolom az ’Eat Dog Eat’ stílusjegyeit és jellemzőit, akkor papíron egy teljesen pozitív összképet látunk. Erős Deep Purple és Led Zeppelin hatások. Ez csak jó lehet, nem? Rifforientált, fejbólogatós számok, karakteres férfitenorral. Na, akkor helyben vagyunk, ez kell a rockernek. Akkor mi a gond? Hasonlítsuk össze az idén hasonló kiadvánnyal jelentkező Chickenfoottal. Ez utóbbi lemez szintén hagyománytisztelő, hasonló attribútumokkal bír, azonban van benne frissesség, pimaszság, eredetiség, és a legfontosabb: hangulat. Az ’Eat Dog Eat’ ezzel szemben repetitív, unalmas és megfáradt. Rogyásig ismételt, és ezerszer hallott dallamszerkezetek és klisés szövegvilág jellemzi a korongot. Olyan, mint egy akasztott ember utolsó rúgkapálása a bitófán.

Tehát a végeredménnyel közel sem vagyok elégedett, és nagyon nincs is mit hozzáfűzni a dologhoz. Adva van egy régi-régi csapat, ami nem is egyszer mászott föl a Billboard listára, sőt annak top 50 szekciójába, ami a ’80-as évek mezőnyét nézve nem kis dolog (főleg ilyen régi zenével), most viszont végleg kardjába dőlt. Ez a lemez unalmas. Nem rossz, nem hallgathatatlan, csak semmilyen. A langyosakat meg még Krisztus is kiveti a szájából.

Pontszám: 5

Legutóbbi hozzászólások