Marty Friedman: Tokyo Jukebox 2.
írta TShaw | 2011.11.13.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mióta az Avex Trax kiadó teljes mellszélességgel támogatja J-rock alapú instrumentális gitárlemezeit, Marty Friedman egyre bátrabban nyúl hozzá olyan témákhoz, amik ellen a régisulis gitáriskola hívei vattával és ólommal védekeznek, még annak ellenére is, hogy amit csinál, az talán évek óta a gitáros-kultúra legizgalmasabb kísérletei között van. A tavalyi albumával az egykori Megadeth bárdista engem kilóra megvett, noha az ott prezentált alapelv (techno alapokra helyezett gitárjáték) már ki lett próbálva a 2009-es ’Tokyo Jukebox’ című lemezen. Akkor még Marty kortárs japán slágereket dolgozott át a maga stílusára, afféle XXI. századi Hank Marvinként. Az idei lemezen ehhez a periódushoz tér vissza hősünk – saját szerzemények helyett megint a Felkelő Nap országának toplistás dalai köszönnek vissza a korongjáról, és hogy az elektronikától fejgörcsöt kapók is lehiggadjanak végre, az elektronikus zenei alapok is háttérbe kerültek, nagyjából a lemez felétől kapcsolódnak csak be a diszkó fények…
Némileg visszalépés tehát a ’Tokyo Jukebox 2.’ – ha egy evolúciós fejlődési vonalra akarnám elhelyezni, akkor valószínűleg a tavalyi ’Bad DNA’ című album előtt kapna helyet. Bár a dallamvilág minden dalban tagadhatatlanul távol-keleti, a hangszerelésben fele-fele arányban kapott teret a hagyományos ritmikai háttér és az újfajta, elektronikus alap. Kérdés persze, hogy mire ez a hátraarc, mikor egy évvel ezelőtt hősünk még kiállt az új megközelítés mellett…
Nos, a két lépés előre, egy lépés hátra elv jelen esetben azért merülhetett fel Marty fejében, mert a japán közeg kivételével feltehetően sehol sem fogadták kitörő örömmel a diszkó metalt. A ’Bad DNA’ visszhangja sajnos nem volt éppen pozitív, a negatív felhangot pedig hősünk már akkor is levette – valószínűleg ezért bonyolította turnéját hagyományos zenekari felállásban, tökéletesen mellőzve és megtagadva az új album dalait. Ez némiképp azt a benyomást eredményezheti, hogy Marty megtért bárány lett, tékozló fiú, aki megbánta a bűnét és most igyekszik jó DNS-re cserélni a rosszat… Pedig valójában csak elbizonytalanodhatott, és most keresi a tökéletesebb fúziót az elektronikus zajok és a klasszikus, európai gyökerű gitárzene között.
A baj csak az, hogy a ’Tokyo Jukebox 2.’ hallatán a legtöbb kritikus továbbra is azt fogja gondolni, hogy Friedman meghibbant, az őrület pedig tovább folytatódik. Pedig a konszolidáció érezhető és letagadhatatlan, a kérdés csupán az, hosszú távon milyen hatással lesz a zeneiségre. Én bízom benne, hogy legközelebb már kiforrottabb lesz a koncepció, mert jelen esetben nem értem igazán Marty tépelődését. Valahol félúton vagyunk a klasszikus gitárhős és a meg nem értett zseni között…
Legutóbbi hozzászólások