Fair Warning: Brother's Keeper

Volt idő, mikor az amerikai metal mainstream részét nem a nu, illetve modern metal és kóros nevű rokonai jelentették, hanem a ma már inkább hard rocknak nevezett olyan csapatok, melyek elvetemült módon hosszú hajjal, szí­nes ingekben, í­zes szólókat játszva mertek szupersztárrá válni, a hivatalos magyarázatok szerint egy idő után elidegení­tve ezzel maguktól a közönséget. Minden bizonnyal í­gy volt, hiszen fülbemászó melódiákat í­rni, a csillagokat elérő hanggal trillázni, szí­npadi show-kat teremteni bárki tud, aki ért a kliségyártáshoz: az alkotói tehetség igazából az ükmükfück , ec-pec-kimehetsz darák absztraktált szabadstí­lusos formagyakorlataiban nyilvánulhat meg, ahol a zenei formák már nem járnak olyan alantas dimenziókban, mint a dallamosság és szólócentrikusság.

Nem véletlen tehát, hogy eme letűnt kor képviselőinek európai prototí­pusa, a Fair Warning sem tudta már a nagy példaképek sikereit elérni, hiába sajátí­totta el az amerikai recept minden összetevőjét: jött a grunge, és Warningék túl magasan voltak a szí­npadokon ahhoz, hogy lefelé nézve cipőiket bámulják. Még szerencse, hogy Japánban az embereket nem zavarta a szí­npadias hajbókolás és show - valószí­nűleg azért, mert ez a kulturális hátterüktől nem áll távol -, í­gy a német dallamcsapat Impellitteriékhez hasonlóan a felkelő nap országában mutatta meg, hogy hol lakik a magyarok, izé, az amerikaiak,..öö,, bocs, a németek Istene.

Jó pár év eltelte után aztán a megerősödött európai hard rock szí­ntér hí­vószavára a teuton csapat elérkezettnek látta az időt, hogy reaktivizálva magát ismét köztudatba helyezze nevét mely ha nem is a régi fénnyel, ám egy alapos polí­rozás szintjén ismét megcsillanhat.

Hallgatom az albumot, és az egymás után felcsendülő nótákból próbálom megfejteni sikerük titkát. A produkción érződik azért a kor: nem nagyon kapkodnak a fiúk, itt nincs vágtázó tempó, szirénázás, bal és jobbkezes virga, Norbi step a dobon, ám ami van: minőségi, nyugodt kibontású, remek énekhanggal tolmácsolt, dallamorientált, átgondolt kompózí­cióval felépí­tett hangulatos rocknóták csokra. Az biztos, hogy a slágerdoboz kulcsa ott van a nyakukban, az elhangzott refrének azonnal bebocsátást kérnek a hallgató kisagyának memoratí­v részébe, hogy ott kalapálják el a melódia munkahangjait. Az énekes hangjában én néha Meine mestert is felfedezni vélem, bár lehet, hogy csak az akcentus miatt: Tommy Heart mindenestre az egyik legjobb német dalnok, ami vitathatatlanul megnyilvánul a dallamok érzelemhű, feelinges tolmácsolásában.

Jómagam nem igazán rajongok a lí­rai dalokért, ám az itt felcsendülő, AOR-ban gyökeredző dalok a Scorpions legjobb pillanatait idéző balladáit jelení­tik meg: az All My Love érzékeny futamai , vagy a hammonddal megtámogatott Wasted Time húsz évvel ezelőtt stadionokat töltött volna meg.

Érdekes módon én némi kis lopkovárit is érzek a Rainbow eyes c. dalban, ahol azt hiszem, az egyik James Bond film főcí­mzenéjének a dallamait vették kölcsönbe (aki meg tudja mondani, melyikét, annak küldök egy csokit), ám a filmzenés momentumok több dalban is felfedezhetők: a The Cry bármelyik road movie soundtrack-je is lehetne, az All I Wanna Do pedig Bryan Adams mozis kalandozásait idézi meg. Ezek mellett szinte minden dalban felfedezhetünk némi finomságot: az In The Dark Van Halen-es riffjei, vagy a Tell Me Lies Bon Jovis slágeressége ugyanúgy örömet okozhat az í­nyenceknek, mint az Once Bitten, Twice Shy Cinderellás blues-a.