"Én, a Grenadier, meg a Stewart... a Bill Stewart" - Pat Metheny Trio, Kongresszusi Központ, 2011.10.28.

írta TShaw | 2011.10.30.

Úgy hozta a sors (vak szerencse), hogy az őszbúcsúztató októberi napok végén felmérhettem a jazz koronázatlan királyának képességeit és műsorát, ami annak ellenére volt megtiszteltetés a számomra, hogy nem táplálok kifejezetten mély érzelmeket a stílus irányába – bár a hangulatközpontú zenék sosem álltak távol tőlem. Ennek ellenére is volt legalább egy tucat dal, amit Metheny karrierjében el tudtam helyezni valahova, hiszen ő jóval több, mint egy jazz gitáros. Munkásságának középpontjában egy olyan megalkuvásoktól mentes zeneszeretet áll, melyért egyszerűen képtelenség őt nem tisztelni, vagy kedvelni. Ennek fényében izgatottan, meglepetésekre készülve vártam a péntek estét.

 

 

Az első meglepetés rögtön csalódást keltő volt – bár sztereotípiáim szerint a jazz egy értelmiségi műfaj (ma már!), mégis sikerült egy félórás késést felhalmozni a koncert előtt a szervezőknek. Nem mondom persze, hogy ez óriási probléma, megeshet mindenhol, hogy a technikai zűrökkel nem tud mit kezdeni az ember, ellenben ezzel számomra elkezdett kibontakozni egy időhurok (hogy stílusosan fejezzem ki magam, időmet végessé tette a last train home effektus).

De amikor végre bejelentették Patet, aki szokásához híven csíkos pólóban, vadalmaként mosolyogva lépett színpadra, feloldódott bennem a feszültség. Nyomban nyakába kapta a gyönyörű Gibsont, majd felkonferálta Larry Grenadiert, aki óvatos becsléseim szerint már jóval több, mint tíz éve játszik Metheny mellett. A veterán nagybőgős sem szárnyalta túl Methenyt az öltözködésben, kicsit túlméretezett, avagy megnyúlt fehér pulóverben lépett színpadra.

A koncert így duó felállásban kezdődött, természetesen rögtönzéssel és a Bright Size Life-fal. Ez még jazz. Hiába sláger, az egyszeri zenehallgató nem indul be tőle egykönnyen, nekem is várnom kellett, míg valóban trióvá bővül a zenekar. Akkor viszont szintet léptünk…

Sajnos az üléssorokban elfoglalt helyemből fakadóan jóval többet láttam Pat Metheny hátát, mint kezét, és mivel Grenadier (hangszeréből fakadóan) nem tudott nagyokat villantani az este alatt, főleg Bill Stewart játékát követtem nagy élvezettel, ő viszont megmutatta, milyen az, amikor egy jazz dobos elengedi magát. Magabiztos ritmikai hátterén túl újra és újra megmutatta magát vezetőként is, olyankor pedig csak ámult-bámult az ember, félelmetes energiákkal és szenvedéllyel ütötte a bőröket és a fémeket. Ez volt talán a koncert első fénypontja, konkrétan a Question and Answer, aminek a végére szabályosan pszichedelikus hangulatban úszott a színpad, mivel végre előkerült a Roland gitár-szintetizátora is, amivel Pat szinte földöntúli hangulatot varázsolt elő.

A zenekar tehát abszolút demokratikusan épült fel, mindenki villanthatott valamit, ám egy hosszabb monológ után, melyben hősünk kifejtette, mennyire szereti a társait és a magyar közönséget, végre maga a nagy Metheny vehette át az abszolút főszerepet.

A színpad kiürült, maradt ő és az akusztikus gitárjai. Bevallom őszintén, nekem összerándult a gyomrom, amikor a színpad mellől segédkező hölgy előhozta a 42 húros Pikasso gitárt… mondhatjuk, hogy ez volt az egyik legnagyobb pillanat, amit az este során vártam. A vele előadott Into The Dream pedig pontosan az a gyönyörűséges és finom orgia volt, amit a felvételek alapján korábban el lehetett várni. Ezután már csak hab volt a tortán az üvegcsilingeléssel kísért, tátott szájjal bámult produkció, aminek a technikai hátterét a mai napig sem értem… de a lényeg az élmény volt, az pedig bőven a lenyűgöző kategóriába sorolandó…

Sajnos azonban az idő nem nekem kedvezett. Lassacskán kénytelen voltam elhagyni a helyszínt, ám fájó szívvel tettem, és gondolatban kinyújtott háttal szalutáltam is egyet a jó öreg Metheny mesternek. Ezen az estén újra bebizonyította, hogy még mindig több egy átlagos jazz gitárosnál – konkrétan egy olyan hangszeres zseni, aki stílusokat és divatokat sutba vágva képes szórakoztatni és üzeneteket közvetíteni, puszta zenével. Ez pedig fantasztikus dolog. Örülök, hogy Pat szereti Magyarországot. Mi is szeretjük őt!

Szerző: TShaw

Fotók: Pearl69

Köszönet a Showtime-nak!

Legutóbbi hozzászólások