Newman: Under Southern Skies

írta meszo | 2011.10.24.

Megjelenés: 2011

Kiadó: AOR Heaven

Weblap: www.newmansound.com

Stílus: AOR

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Bevallom őszintén, a Newman friss albumának meghallgatása előtt azt sem tudtam, hogy ez a csapat egyáltalán létezik… Mivel azonban az AOR műfajra minden mennyiségben vevő vagyok, természetesen ez az anyag is azonnal felkeltette érdeklődésemet. Bár a borító alapján egy skandináv társulásra tippeltem volna, némi utánajárás biztosított arról, hogy tévedtem. Ugyanis, mint kiderült egy 1997-ben alakult, brit zenekarról van szó, akiknek ráadásul jelen kiadványa már a kilencedik a sorban. Ennek ellenére még a stíluson belül sem tartoznak az agyonsztárolt csapatok közé, így sajnos könnyedén kiesnek a mezei kritikus látóköréből. Pedig Steve Newman és társai is a nyolcvanas évek melodikus rockzenéjét szándékozzák felidézni, ami tekintve, hogy mára már közel sem tartozik a mainstream fogalmához, egy igencsak értékes törekvés. Brit származásuk pedig külön érdekesség, hiszen a szigetország nem éppen az AOR zenekarok hazájaként ismert.

Az utóbbi időkben szép számmal jelennek meg albumok a műfajban, ami miatt különösen fontos kérdés, hogy vajon mit tud nyújtani jelen alkotásával a Newman, hiszen nem egy, igen erős vetélytársuk akad az elmúlt néhány hónapból. A korong persze mindenre választ ad…

A nyitásként érkező Killing Mehallatán számomra sorban ugrottak be Jim Peterik zenekarai, hiszen a dal igencsak Survivor, illetve Pride Of Lions vonalon mozog. Ez a hatás kevésbé direkt módon a következő dalokban is jelen van. Igazi sláger az If He Loves You, amelynek refrénje már az első hallgatás után is kivédhetetlenül az ember fülébe mászik. A nagy favorit viszont számomra az album címadó szerzeménye lett, amely a maga középtempós, szellős dallamosságával már elsőre nagyon megtetszett. A szomszédok biztos unják már…

Az első három dal nagyjából megmutatja, hogy mire is számíthatunk az elkövetkezendőkben. A lemezt végig nyugodt, kiegyensúlyozott hangvétel jellemzi, amely mentes mindenféle görcsösségtől. Hangszeresen is biztos lábakon áll a produkció, egyedül énekfronton van némi hiányérzetem. Steve Newman véletlenül sem nevezhető rossz énekesnek, hangja megfelel a stílus követelményeinek, azonban mégis hiányzik belőle az a plusz, amitől kiemelkedő lehetne. Sajnos ez a későbbiekben problémát jelent. Az album utolsó szakaszában ugyanis némi fáradás észlelhető, ahol jól jönne egy karakteresebb énekes, aki talán fel tudná dobni a kevésbé érdekes szerzeményeket. Miközben az utolsó négy dalt hallgattam, eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is szólnának ezek, mondjuk Toby Hitchcock tolmácsolásában, és sajnos itt jön Steve legfőbb hibája: a hangja nem elég izgalmas. 

De minden hibájával együtt még így is szerethető a produkció, hiszen a kijelölt stílus megfelelő, és az alapvető feltételek adottak. Így például nem kell olyan hangzásbeli hibáktól sem tartani, mint amilyeneket például a legutóbbi Toby Hitchcock anyagon hallhattunk, ha már szóba jött az úriember. Tulajdonképpen csak a hetedik, She’s Goneután érzem kicsit, hogy megdől az egység. Ha mondjuk két dalt kicseréltek, vagy kihagytak volna, most magasabb pontszámmal jutalmaznám őket. Viszont, mivel egészen terjedelmes diszkográfiával rendelkeznek, rám is kutató munka vár, hiszen ezúttal semmilyen korábbi munkájukkal sem tudom összehasonlítani az albumot.

Pontszám: 7