Csajbuli: Guano Apes, 22 - 2011.10.15., Club 202

Club 202… Az a bajom vele, hogy messze van. Kb. mindentől. Ettől függetlenül szeretjük a helyet, de ki- meg vissza is kell jutni onnan. Na, ennyit az én bánatomról… ez nem a szomorkodás ideje, mert egy remekbeszabott szombat esti bulin vagyunk túl, ami megérdemel minden figyelmet, és megérte azt az időt, amit kutyagolással töltöttem a hidegben. A Guano Apes nem túl meglepően rázta ki kisujjból azt, amit tanítani nem lehet: a kiállást. Erre bizony születni kell.

Személyes része ennek az október 15-ei sztorinak, hogy hét órakor landolt a gépem egy külföldi utazásból, így elég vékonyan értem oda a német csapatnak nyitó, 22 elnevezésű formáció előadására. Túl sok mindent róluk nem nagyon tudok megosztani, mert ez idáig semmit sem hallottam róluk, ráadásul bevallom, hogy a nevüket is most kotortam elő a világhálóról. Koncertjükön végig sötét volt, hogy a tagok arcára festett, színesen foszforeszkáló tempera vagy mi világíthasson.

Elsőre biztos nagyon nagy ötletnek tűnik, de távolról csak néhány fényfolt ide-oda villogását lehetett a színpadon látni. A zenéjüket én nem tartottam sem kielégítőnek, sem egetverően borzasztónak. Mintha keményebben, gitárosabban hallgatnánk valami Muse-szerűséget. Az énekesükre meg elsőre azt hittem, hogy valami Eurythmics szökevény csaj, de két szám után kiderült, hogy neki y kromoszómája is van… Mondjuk az elárul valamit, hogyha valaki ennyire nőiesen és ennyire férfiasan is tud énekelni egymás után.

Én azt mondom, hogy a zenéjük egynek elment. A számaik között találtunk néhány kifejezetten érdekes darabot, de én a többségétől nem fogtam padlót. Aztán lehet, hogy én vagyok közben a hülye, szűklátókörű bunkó, és ők a világ nyolcadik csodája, és rajtam kívül ezzel mindenki tisztában van...

Rövid átszerelés, pisiszünet, sörutántöltés, éééééééééééééés: színpadon a Guano Apes! A háttér puritán, mindössze egy gyűrött kartonfüggönyből áll, szépen sorban jönnek a hangszeres zenészek, és belekezdenek a 2003-as Quietly-be, mire Sandra Nasićis megjelenik a pódiumon. Láss csodát, a közönség majd minden tagja ismeri, és kajálja a dalt. No, akkor mégsem jött be az előzetes számításom, hogy itt mindenki csak a snowboardozós számért meg az Alphaville feldolgozásért jött. Én elég gyengének éreztem ezt a nyitányt, főleg úgy, hogy rögtön utána az idei nagylemez, a ’Bel Air’ egyik legütősebb dala, az Oh What A Night következett, ami azonnal bulihangulatot teremtett. Minden kéz a magasban volt, a lányok a fejüket és a csípőjüket rázták (Istenem, de jó volt végre egyszer rockbulin nem szakállas, marcona csávók közt állni… bocs). Azonnal láttam, hogy miért is ilyen puritán a díszlet: a lámpák és a fények adták ezen az estén az igazi látványt. Nem igazán ajánlottam volna epilepsziásoknak ezt a bulit, mert erős a gyanúm, hogy három szám után rohamot kaptak volna.

Akárhogy is nézzük a csapat nagyon nagy hangulatot csapott… DE! Hatalmas „de”, hatalmas felkiáltójellel: a refréneket Sandrácskánk bődületesen kövér playbackkel tolta. Néztünk is egy nagyot a haverokkal, hogy ez akkor most mi. Főleg az volt a meglepetés, hogy Nasić kisasszony még titkot sem csinált a dologból, mert úgy énekeltette a közönséget, hogy közben stúdióminőségben szólt a hangja hátulról, a mikrofon meg belógott a dühöngőbe. Vaskalaposabb kritikusok fennakadnának ezen a tényen, de bölcs mérlegelés után rájöttem, hogy ezek a bulizós, erőteljes számok egyszerűen nem szólalnának meg úgy, ha bármilyen elektronikus támogatás nélkül, pőrén, vagy némi vokállal adják elő. Úgy látom az együttes is bölcsen mérlegelt, mert ugyanerre a konklúzióra jutott, és nem erőltetett valami elcsépelt félmegoldást, ami csak csalódást okozott volna. Bár betettek valami legényt hátra énekelgetni meg gitározgatni, ami bár elengedhetetlen volt ugyan, de legalább annyira szólt az image-nek is.

Sandrát meg ugye mindig öröm hallgatni, és nézni is, mert remek frontasszony. A ’90-es években még vézna kis béka volt, aki deszkásgatyóban meg tornacsukában ugrált a színpadon, és dühösen verte a mellkasát a közönség felé. Ahogy szálltak az évek rakódott a combjára egy kis husi, így az eszes dizájnerek úgy döntöttek, hogy a 2011-es borítóra megérett egy koktélruha, ami nem sok teret enged a fantáziának: vegyük csajszisabbra a figurát. A turné elején még így állt színpadra a hölgyemény, de a mostani bulira kicsit visszatért a régi önmagához, és egy cicanadrág mellé lógós felsőt és kötött sapkát vett.

A divatkitérő után azért vizslassuk meg a koncertet is. Ahogy már említettem, a Guano Apes a hangulatteremtésre ment rá. Villózó fények, dinamikus számok, erős dobalap. Gitárszólók nagyon nem voltak, tehát az agyalós zenék kedvelői most hoppon maradtak (szerintem el sem jöttek). Henning Rümenapp biztosan hozta a témákat, remekül hozta a hangzást, de nagyon nem ment bele bonyolultabb dolgokba. Ezzel semmi baj sincs szerintem, mert a cipész maradjon a kaptafájánál, avagy a Ganxta Zolee-t sem küldjük Kazinczy versenyre. Így Henning is abban jó, amiben: remek dallamokban és dinamikus témákban.

Egész egyszerűen itt jól kellett magát éreznie az embernek. Az egész este erről szólt. Akinek nem indult be a lába a jobbnál-jobb, könnyed dalokra, az vagy süket, vagy ostoba. Az együttes az újabb korszakából meglehetősen sok dalt játszott el, ami számomra pozitívum volt, mert ugye már csak a HRM miatt is végighallgattam a ’Bel Air’-t, és még tetszett is. Mondjuk nem tudom, hányan osztották ezt a véleményemet, mert a sokadik új nóta elkezdésekor már láttam értetlen arcokat a közönségben, de hát üsse kavics, ez mégiscsak 2011-es albumturné, kérem szépen…

Aztán persze a bulizásnak is vége szakad. Lövik a pizsit, távoznak a zenészek. Pedig Stefan Ude nem egyszer mászott fel az erősítőkre, és Dennis Poschwatta pedig félpucérra vetkőzött (szerencsére a dobszerkó eltakarta). Azért nem kellett félni, visszajöttek még három számra, és el kellett jönnie a számomra horrort jelentő Big In Japan-nak is, de szerencsére a Lord Of The Boards lett a befejező, így nem távoztam kellemetlen szájízzel (főleg, mert Kottánál volt pálinka).

Az egész csapat szimpatikus kisugárzással bír, Sandra jó érzékkel kommunikál a közönséggel, és bár újabban kissé popcsirke lett, mégis ugyanolyan döggel, és forradalmi daccal sikoltja a világba a dalokat. Én jól éreztem magam. Mindegy volt, hogy playback is bejátszott, mindegy volt, hogy az új lemez dalai könnyedebben, Roxette-esebben szólnak a régieknél, így kell jó bulit csinálni. Dinamika, erős színpadi jelenlét és drámai érzék. Mindezt láthattuk szombat este.

Setlist:

Quietly / Oh What a Night / You Can't Stop Me / Open Your Eyes / Sunday Lover / Pretty in Scarlet / Fire in Your Eyes / She's a Killer / Tiger / All I Wanna Do / When the Ships Arrive / Fanman / This Time /// Plastic Mouth / Staring at the Sun / Big in Japan / Lords of the Boards

Adamwarlock

Fotók: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!