Mastodon: The Hunter

írta Adamwarlock | 2011.09.28.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Roadrunner Records/Warner Bros.

Weblap: http://www.mastodonrocks.com

Stílus: progresszí­v metal/sludge metal/heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Tros Sanders - ének, basszusgitár Brent Hinds - ének, gitár Brann Dailor - ének, dobok Bill Kelliher, - gitár, vokál Scott Kelly - ének, 11. szám
Dalcímek
1. Black Tongue 2. Curl of the Burl 3. Blasteroid 4. Stargasm 5. Octopus Has No Friends 6. All the Heavy Lifting 7. The Hunter 8. Dry Bone Valley 9. Thickening 10. Creature Lives 11. Spectrelight 12. Bedazzled Fingernails 13. The Sparrow
Értékelés

Sok vélemény kering a Mastodon zenéjéről. Van, aki az első két lemez nyers ordibálást sírja vissza, van, aki a ’Crack The Skye’ progresszivitásáért rajong, és persze rengetegen vannak, akik csak a fejüket vakarják, hogy mondja már meg végre valaki, hogy mi a szösztől olyan zseniális ez a muzsika. A Mastodon zenéje türelmet, és egyfajta másmilyen tudatállapotot igényel, amit csak az idő hoz el. Ha viszont ez az atmoszféra megérkezik, egy merőben új világot nyit meg a hallgató felé.

Láthatóan a csapat az évek során igencsak szép ívű karriert futott be, de mára odáig jutottak, hogy a zenéjük folyamatos változásából következőleg lassan kenyértörésre kerül sor az atlantai kvartett és annak old school rajongói között. A 2006-os ’Blood Mountain’-en már voltak jelek, de a ’Crack The Skye’-on már egyértelművé vált, hogy ez bizony nem ugyanaz a banda, mint aki anno a March Of The Fire Ants-et és a Megalodont írta. És most mi történt 2011-ben? Nos, aki már a 2009-es korongot sem szerette, az ezt sem fogja. Most sem tért vissza a debütáló ’Remission’ hangulata, és ebből kibontakozni látszik a csapattal kapcsolatban egy axióma: hírnév ide vagy oda, ők azt csinálnak, amit akarnak, olyan zenét írnak, amilyenhez épp kedvük van. Nem befolyásolja őket semmi. Ezért a ’The Hunter’ merőben más, mint elődei.

A Mastodon zenéjét sohasem lehetett egy szóval jellemezni. Előadásuk végtelenül profi, a hangzásviláguk azonnal felismerhető, koncepciójuk pedig az „agyalós-zúzós” (’Leviathan’) és a „már érthetetlenül bonyolult” ('Crack The Skye') kategóriák közötti skálán mozog. Be kell hát látni: nincs olyan, hogy a „Mastodon stílusa”, maximum a „Mastodon aktuális stílusa”. Hasonlítsuk csak össze a ’Leviathan’-on még bélből és teli tüdőből ordító Troy Sanderst a ’The Hunter’ kvázi kellemes énekhangon éneklő pacsirtájával. Tény és való, az együttes megalkotta a legslágeresebb, legdallamosabb lemezét. Akkor mi maradt hát a régi ősállatból? Egyértelmű: a félreismerhetetlen hangzás és az utánozhatatlan komplexitás.

Persze egy átlagos zenehallgató számára még mindig nehezen megrágható, erőteljes, kemény album a ’The Hunter’, de most a Mastodon nem rejtette a zenei komplexitását nyers, kvázi dallamtalan darálás mögé. Még mindig ők gyártják a mai zeneipar talán legerősebb riffjeit, de ezúttal kommerszen is vállalható verzék és refrének épültek rájuk, persze csak addig, amíg Brent Hinds progresszív énje ki nem tör a számok közepénél, és el nem viszi az egész koncepciót valami tök más irányba. A csapat zeneírásra termett, még amikor egyszerűbbek akarnak is lenni, akkor is bele tudják vinni a hangok közé azt az eredetiséget, ami híressé tette őket. A profizmusuk odáig terjed, hogy az általuk kreált zenei világba nem csak a szokásos sludge elemeket, Neurosis hatásokat (nem hiába énekli Scott Kelly a Spectrelight című számot), space rock kliséket, vagy a Kyuss-os dallamszerkezeteket képesek belevinni, hanem tökéletesen interpretálják a ’70-es évek pszichedelikus hangulatát XXI. századi környezetbe. Hogy hogyan jutott eszükbe épp a Pink Floyd-ot beleműteni zenéjükbe, azt ne tőlem tessék kérdezni, de tény, hogy zseniális húzás volt. Ugyanígy él a kérdés, hogy miként képes egy Mastodon album egy olyan dallal zárni, mint a minden szempontból csak a gyönyörű jelzővel illethető The Sparrow. Számomra rejtély, de elementárisan hatásos, azt meg kell hagyni.

Ha a hangszeres teljesítményt nézzük, az összetartó erő még mindig Brent Hinds gitárjátéka és zeneírói tehetsége, de az egész nem lenne működőképes Brann Dailor szavakkal le nem írható dobtémái nélkül. A fickó olyan váltásokat használ és olyan feszes tempót diktál, hogy azok élőben eljátszahatatlannak tűnnek. Persze valószínűleg először még a gitártémák Led Zeppelinből country-ba és vissza való átcsapását fogjuk lenyűgözőnek tartani, de sokadik hallgatásra már egyértelműen az ütős hangszerek fogják vinni a prímet. És még nem is beszéltem a Curl Of The Burl Ozzy-s hangulatáról, és a The Creature Lives teljesen beteg koncepciójáról.

Akik eddig csak kerülgették a Mastodont, azoknak eljött az idő, hogy bele is kóstoljanak. A ’The Hunter’ sokkal közérthetőbb elődeinél, de megtartja a már védjeggyé vált jellegzetességeket, ugyanakkor a grandiózus dallamívekkel új fejezetet nyit az együttes történetében. Persze a csapat tagjai csak megrándítják a vállukat: a következő úgyis tök más lesz…

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások