Nehéz a helyzetem, mert annak, aki a fent nevezett muzsikusokról még csak nem is hallott, nehezen fogom tudni röviden elmagyarázni, hogy kik is ők, és mit tettek eddig a heavy metal/hard rock műfajért, aki meg ismeri őket, - úgy vélem a többség - az meg elsősorban arra kíváncsi, milyen is lett a zenekar DVD-je. A zenészeket és zenekart nem ismerőknek tehát annyiban foglalom össze a lényeget, hogy kivétel nélkül olyan arcokból áll a csapat, akik eddigi életük (javarészt negyvenes korosztály) jelentős részét arra áldozták, hogy hangszereiken mindent el tudjanak játszani. Veszélyes vállalkozás ez, melynek megvannak a maga hátrányai. A kis-és középszerűség kultuszát éltetőknek mindig van olyan erős a hangja, hogy az igazi tehetséget feleslegesnek, öncélú magamutogatásnak láttassák, a talmi „csillogással” szemben. Így van ez az élet és művészetek egyéb területein is, nem csak a zenében. A Ring Of Fire is ezzel a bélyeggel lett besöpörve a szőnyeg alá és így történhet meg, hogy a DVD zenei anyagát tartalmazó CD-t a „futottak még” polcon lehet megtalálni a …………ban, és már néhány száz forintért megvásárolni.
A felvétel nem új, de az írás célja éppen az, hogy némiképpen igazságot szolgáltasson a mindig és mindenhol értéket képviselő tehetségnek és tudásnak.
Vitalij Kuprij. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem büszkeséggel tölt el, hogy a kedvenc stílusom egyik jelese, cseppet sem mellesleg, mint zongoraművész, rendszeresen koncertezik a világ egyik leghíresebb koncerttermében, a Carnegie Hall-ban, ahol saját művei mellett, Rachmaninov, Chopin, Liszt darabokat játszik. De szinte semmiben sem marad el tőle Tony Macalpine sem, aki szintén klasszikus képzést kapott. Zongorán és hegedűn már művészi színvonalon játszott, amikor érdeklődése az elektromos gitár felé fordult.
Ha ezen a felvételen más nem lenne, mint Kuprij (Artension, Revenge) és Macalpine (Steve Vai, CAB, stb) játéka, akkor is bőven megérdemelné a nagyobb elismerést, de a Ring Of Fire egy zenekar, amely dalokat ír, és amelyekben – kimondani is szörnyű – sokszor körökön keresztül, párbajszerűen hangszerszólók „mérgezik” a levegőt.
Annyira persze én sem vagyok elfogult, hogy mindent 100%-ig tökéletesnek gondoljak, amit képzett hangszeresek adnak ki a kezükből, mert távolról sincs így, és legalább olyan oktondi hozzáállást feltételez, mint a technikai felkészültséget élből elutasítók „csak öncélú instrumenstruáció (tekerés, virga, hősködés, stb.), semmi más” megfellebbezhetetlen(nek gondolt) ítélete.
Ez sem tökéletes. Sem a hangzás (csak sztereo, ráadásul kevés basszussal, Bynoe-mentesen), sem az előadás nem az. A Ring Of Fire dalai összességében messze nem olyan jók, mint a hangszeresek külön-külön. Ami engem mégis különösen zavar, az Mark Boals teljesítménye. Az Yngwie Malmsteen’s Rising Force Trilogy (1986) lemezén debütált énekes, vélhetően az utómunkáknak köszönhetően, ugyan tökéletesen énekel, de szinte folyamatosan a padláson, ráadásul erőből, ami egy idő után nekem zavaró. Helyre kis parókája mellett zseniális hangadottsággal is rendelkezik, ezt a Puccini áriában is bizonyítja (A hang és kép pillanatig tartó szinkronitásának hiányában a feleségem a mai napig nem hiszi, hogy ezt Boals énekli, hiába mondom neki, hogy a play-back használat ezen a szinten nem szokás…), de a középtartománytól való érthetetlen tartózkodása meglátásom szerint árt az előadás egészének.