Végre...: Whitesnake, Mobilmánia - 2011.07.13. Petőfi Csarnok, Budapest

írta Hard Rock Magazin | 2011.07.18.

Bár a tikkasztó hőségtől úgy éreztem magam estére, mint aki aszalt szilvákat megszégyenítő fonnyadásnak indult és akinek lelki szemei előtt már nem egy szabadtéri koncert, hanem inkább egy óriási tömeg hűs víz lebeg, így utólag azonban még a múmia státuszt is szívesen bevállalnám, ha még egyszer hallhatnám Magyarországon Coverdale atyánkat így énekelni…

 

 

Miután túljutottam a budapesti közlekedés minden alkalommal újabb és újabb „csodákat” felmutató izgalmain, a koncert helyszínére érve pedig - mivel munkából jöttem -, a táskám aktatartalmának teljes körű átvizsgálásán, szívmelengető volt meghallani a Mobilmánia kezdő taktusainak felcsendülését. Lehet, hogy elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, de a Mobilmániát én Magyarország jelenleg működő egyik legjobb hard rock bandájának tartom, akik rövidre szabott műsoridejükben úgy gondolom, nemcsak igyekeztek, de méltó módon helyt is álltak előzenekari posztjukon egy akkora rock ikon előtt, mint a Whitesnake.

A jobbnál-jobb Mobilmánia dalok, a mindenki örömére „beékelt” Kétforintos dal (P. Mobil) és a magukat láthatóan jól érző zenészek kifogástalan teljesítményükkel olyan hangulatot teremtettek az időközben egyre nagyobbá duzzadt tömegben, hogy aztán az igencsak hosszúra nyúlt átszerelési idő sem tudta teljesen lelohasztani azt. Persze lehet, hogy egy vihar által elmosott, majd egy torokproblémák miatt kerékbe tört koncertélmény utáni fokozott várakozás, hogy hátha most végre láthatom és hallhatom életem első igazi Whitesnake koncertjét, volt az, ami nem hagyta porba hullani a hangulatomat és talán mások hangulatát sem. Ja és persze Redneck Imi barátomnak nemrégiben az M3 fesztiválon szerzett igen pozitív tapasztalata, különös tekintettel David Coverdale hangjára…

Aztán este negyed kilenc után pár perccel a Best Years lüktető taktusaival végre belecsapott a lecsóba a Whitesnake. Óriási kezdés volt, a ’Good To Be Bad’ album húzónótája olyan döbbenetes energiával söpört végig az éteren, hogy a Give Me All Your Love és a Love Ain’t No Stranger dalok már játszi könnyedséggel tudták 100 Celsius fokra felfűteni a hangulatot. Persze a hölgyrajongók kedélyállapotának feltüzeléséről is igyekezett már rögtön az elején gondoskodni Davidünk, aki méltón évtizedek óta tartó ügyeletes szexszimbólum és női szívek elrablója imázsához, igazi rockistenségként vonult be a világot jelentő deszkákra; kor ide, vagy oda, szűk farmerjével, egész mellkasát kivillantó öltözetével és a sűrűn lába közé kapdosott, szimbolikus jelentéstartalommal felruházott mikrofonállványával Coverdale még mindig el tudja érni, hogy bugyi nem marad szárazon.

Persze erre a koncertre szerencsére a legutóbbi alkalommal oly hiányolt énekhangja is magához tért, melyet főhősünk igyekezett is a zuglói estébe bele-beledörrenő, átütő erejű sikolyaival lépten-nyomon bizonygatni. A kicsit lágyabb, a nyolcvanas években tinédzserkedő férfiak egyik első erotikus fülledtségű klipélményét felidéző Is This Love után az igen jól sikerült új albumról szemezgettek a fiúk és eltolták a Steal Yourt Heart Awayt, majd miután Davidünk megköszönte a magyar közönség évek óta tartó támogatását, belekezdtek a lemez címadó nótájának, a szerintem már most klasszikussá érett Forevermore-nak az akusztikus csodájába.

A banda szépfiúja, a lányok álmát szintén töretlenül bitorló Doug Aldrich olyan kisugárzással és olyan bődületes futamokkal megtűzdelve tette ezt a dalt még varázslatosabbá, hogy nem volt kérdés számomra, ennyi nem elég, többet akarok! Nem is kellett sokáig várnom, mert a Forevermore gyakorlatilag észrevétlenül oldódott bele Doug frenetikus gitárszólójába, melynek rockosan-bluesos futamaira, mint egy zenei kérdezz-felelek, precízen válaszolt Reb Beach az őrületesen technikás virgáival. Utánozhatatlan, ahogy ez a két zenész kezeli a hangszerét!

Az volt az érzésem, hogy tutira lemaradtam arról a biológia óráról, amelyen a számolatlan fordulatokkal pörgő és közben ízes gitárszólókat rittyentő ujjakban végződő, gitár alakú karról volt szó, mert amit ez a két ember zeneileg, sőt emberileg is produkált a világot jelentő deszkákon, az valami döbbenetes volt. Úgy gondoltam, a koncert ekkor jutott el a zenei feszültségskálán arra a pontra, amitől feljebb már nem lehet. Tévedtem! Az új album klipnótájával, a hamisítatlanul tökös, igazi fehér kígyós riffekkel operáló Love Will Set You Free-vel nemcsak azt bebizonyította be újra a banda, hogy egytől-egyig profi muzsikusok, akiknek a zene iránti szeretete, alázata minden egyes mozdulatukból sugárzik, hanem előkészítették azt a frenetikus dobszólót is, amihez foghatót én még életemben nem láttam és hallottam. Bár fájt a szívem egy kicsit, hogy nem Tommy Aldridge üti hátul a bőrt, de amit a friss szerzemény Brian Tichy a dobok mögött produkált, az egyszerűen leírhatatlan.

Úgy ütötte az egyébként kiváló technikájával a cájgot, hogy közben cirkuszi mutatványosokat megszégyenítő módon dobálta fel, s alá a dobverőit, olyan show-t prezentálva ezzel az esti holdfényben, hogy a döbbenettől már csak néztem, mint Rozi a moziban, miközben a fene tudta, hogy a meglepettségtől leesett állam merre járt. Kell ennél több? Ha itt abbahagyták volna, én már akkor a legnagyobb megnyugvással, kéjérzésekkel bőven felvértezve mentem volna haza, hiszen végre láthattam A Whitesnake-et és hallhattam Azt A David Coverdale-t, akinek hangjára már pelusos koromban is nagy vígan roptam a járókámban. Valószínűleg David atyánk is jól érezhette magát, mert folyamatosan humorizált, egyik viccet durrogtatta a másik után és - méltán büszkén - csapattársait, azokat az ízig-vérig profi zenészeket sem habozott a nagyérdeműnek bemutatni, akik bár önálló entitásként, mégis együtt rezgő, együtt hullámzó dallamtestté egybeforrva játszották végig ezt a csodálatos estét.

Ha már szóba került a ritmusszekció, el kell mondjam, hogy bár akkor valósult volna meg a Whitesnake-kel kapcsolatos minden álmom, ha Marco Mendozával látom valaha is zenélni a bandát, szerencsére azonban a számomra eddig teljesen ismeretlen Michael Devinben sem kellett csalódnom; megbízhatón, pontosan döngette a banda alá a ritmust, sőt még a vokál témák terén is igyekezett felvenni a versenyt a két gitárossal. Ha esetleg volt még ekkor kósza női szív, akit nem sikerült Davidünknek lángra lobbantani, az Ain’t No Love In The Heart Of The City, a Fool For Your Lovin’ és a Here I Go Again jól bevált ősi hármasával hibapont nélkül megtette ezt. Istenem, mit nem adtak volna ezért anno a királykisasszonyok, akik hosszú fonataikat tépve, kényszeredve hallgatták a vár tövében hősszerelmes strófákat mekegő trubadúrjaikat… Óriási volt!!! Mivel azonban az este tíz óra vészesen közelgett, a zuglói csendrendelet szörnyű bárdja pedig már ijesztően lebegett a fejünk felett, a zenekar a Still Of The Night klasszikusával, valamint a mély bíbor időket idéző Ritchie Blackmore - David Coverdale szerzeménnyel, a Soldier Of Fortune dallal tette fel gyorsan az estére a koronát.

Ugyan a lelkem és a fülem több dalt is elbírt volna az igen kiválóra sikeredett új albumról, oda se neki, eddigi életem legjobb Whitesnake koncertjét élhettem át 2011. július 13-án este! Csak remélni tudom, hogy hallhatom még élőben ezt a zseniális zenekart és, hogy Coverdale barátunk sokáig örvend olyan egészségnek, hogy még vagy tíz ’Forevermore’ albumot kiad.

Szöcske Fotók: Pearl69 Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások