A legnagyobb sikerek, a legnagyobb katasztrófák - The Who életmű IV.

írta TShaw | 2011.07.02.

A hetvenes évek közepére a Who már a szupersztári státusz jogos tulajdonosa volt. A turnéik ugyan rövidek, ám minőségiek voltak. 1974 júniusában négy koncertet adtak a Madison Square Gardenben, 1976 májusában pedig a londoni The Valley-ban világrekordot döntöttek – zenéjük 120 decibellel süvített a ködös éjszakában. A következő tíz évben hivatalosan is ők voltak a világ leghangosabb rock zenekara. Mindeközben azonban utolérte őket a hírnév számos negatív oldala is. Bár Townshend kivételével kőkemény drogfogyasztók voltak, a függőség igazán Keith Moont viselte meg, aki a hetvenes évek közepén már élő roncs volt, és kizárólag a koncertekre és a partikra tudta kellőképpen felspanolni magát. Pete Townshend is erősen depressziós korszakába érkezett. Ekkor szembesült azzal, mennyire megtagadja régi, lázadó önmagát, sőt, még az öregedéssel kapcsolatos korábbi problémái is felszínre kerültek.

 

 

1974-ben az MCA és a Polydor kiadott a zenekartól egy ritkasággyűjteményt, az ’Odds & Sods’-ot, ami még az év elejére aranylemez lett, hasonlóan a többi sorlemezükhöz. Ez csak azért meglepő, mert bár Who anyagról van szó, a vinyl korong meglehetősen eklektikus felhozatallal rendelkezett. A rajta hallható zenében jelen volt a hatvanas évek beatje és a hetvenes évek kemény rockja is. Érdekes lehet megemlíteni, hogy a lemezen Leslie Westet is hallhatjuk zenélni a Mountainből. Az album legnagyobb különlegessége azonban az, hogy a szerkesztésében a csapat is kivette a részét. A dalokat maga Entwistle válogatta és rendezte össze, míg a borítót Roger Daltrey készítette el. A borító belső oldalán olvasható szövegek Townshend munkái voltak.

1975-ben aztán egy meglehetősen sötét időszak köszöntött a bandára. Miután stúdióba vonultak, előjöttek az imént már felsorolt problémák. Pete Townshend ekkor töltötte be életének harmincadik évét, innen visszanézve pedig a hatvanas évek közepi hozzáállása (emlékezzünk csak: „remélem, meghalok, mielőtt megöregszem”) meglehetősen rossz fényt vetett rá. A gitáros rendkívül negatívan, depressziósan élte meg, hogy középkorú lett, ez pedig tükröződött az általa ekkor készített dalokon. Nem mellesleg alkoholizmusa is ekkor csapott át a kritikus határon, ugyanakkor képes volt az érzéseit dalokba önteni – máskülönben valószínűleg meg sem született volna az új album

A nyári felvételek amúgy sem teltek kifejezetten jó hangulatban. A ’Quadrophenia’ hosszú, összetett és túldíszített dalainak elkészítése rettentően sokat kivett a zenekarból, mondhatni, egy időre elvesztették az ihletet és a belső tüzet. Az új dalok részben kényszerből születtek, és részben kényszerűségből rögzítették őket, Townshend legalábbis mindenképpen. Nem hogy rockopera, de még egy összetartó, koherens album készítése is lehetetlenné vált ezáltal.

A végül is októberben megjelenő ’The Who By Numbers’ meglehetősen vegyes megítélésű a banda köreiben, a kritikusok pedig már a maga idejében is úgy tartották számon, mint Townshend búcsúlevelét („suicide note”). Egy interjúban például azt mondta, hogy a Dreaming From The Waist című daluk az a szerzeménye, amit a legkevésbé szeret élőben játszani. Ezzel szemben Entwistle az egyik kedvenc élő nótájának nevezte a dalt. Abban viszont mindegyik tag egyetértett, hogy a lemez az elmúlt évek túlhajszolt sztárságáról szól, és azt próbálják feldolgozni általa, mintegy visszatérve a ’Who Sell Out’ cinizmusához.

Külön érdekessége a lemeznek, hogy a korábbi albumok összetett zeneiségéhez képest visszatérnek a korai idők egyszerűségéhez és közvetlenségéhez, sőt, bizonyos pillanatokban mintha a mod korszak zeneisége is megidéződne (pl. Slip Kid zongorafutamai a középrészen). Ennek megfelelően kevés szintetizátort hallunk a lemezen, van viszont harmonika, bendzsó és ukulele is. A vokális munka továbbra is megosztott, két dal jut Townshendnek és egy Entwistle-nek, Moon viszont már csak dobosként veszi ki a munkából a részét, dalszerzésre sem adja a fejét.

Az album egyetlen jól ismert slágere végül a Squeeze Box lett, mely sem az Egyesült Államokban, sem Angliában nem tudott bekerülni a Top 10-be. Maga a lemez éppen hogy, csak a hetedik és a nyolcadik helyezést volt képes megcsípni, ugyanakkor két hónappal a megjelenése után már be is aranyozódott.

A ’The Who By Numbers’ különleges album. Akik a zenekartól elsősorban az összetett, mély értelmű és nagy ívű lemezeket kedvelik, elsőre valószínűleg nem fogják kedvelni. A személyes hangvétel és a modern hangzás azonban rendkívül felüdítő tud lenni, így talán nem véletlen, hogy számos rajongói emeli ki az albumot a sorból, mint a legkevésbé kézenfekvő Who darabot. Szerintem is érdemes vele próbálkozni, mert valódi Who… igaz, kicsit másként.

A folytatásra sokat kellett várni, ám vitathatatlanul megérte. Townshend a 75-ös album depressziója után új erőre kapott, felnyitotta a szemét és körbenézett a zenei világban. Olyan hatások érték, amikkel korábban még nem szembesült: 1976-ra kiteljesedett a punk zene, de a Who alapötleteiből táplálkozó progresszív vonal is egyre erőteljesebb lett. Utóbbi annyira felcsigázta hősünket, hogy előkotorta a Lifehouse projekt szalagjait is (ezekhez utoljára az ’Odds & Sods’ lemez idejében nyúlt). Volt ezenkívül egy nagyon különleges dala is, amit élőben már 1976 óta játszottak, most pedig eljött az ideje, hogy szalagra is vegyék…

Az 1977 októberében megkezdődő stúdiózás idején az alapötlet legalább annyira ambiciózus volt, mint a korábbi évek rockoperái. Az új albumnak ötvöznie kell magában a punkok féktelen erejét és a progresszív zene összetettségét. Rengeteg billentyűs, vonósháttér, egymásra másolt szalagok és kompozíciók készültek ekkor Ramportban. A felvételekre még Rod Argentet, a Zombies és az Argent legendás zenészét is meghívták.

A végeredmény a valaha volt egyik legjobb Who lemez lett, mely a maga eklektikus mivoltával próbált választ adni a korszakban a rockzene elé állított válaszútra. A New Song című kezdőnóta egyértelműen a klasszikus Who hangja, ami keveredik a punk zenével, sőt, az amerikai AOR hullámmal. A Had Enough nyitótémájában mintha a Van Halen Jumpjának billentyűs futamai születnének meg, a 905 prog. rock ízű, a Sister Disco valami különleges kutyulmánya a korszak könnyűzenéinek és a rockzenének. Az igazán ikonikus darab azonban a címadó Who Are You. Stílusát tekintve nehéz bárhova is besorolni, de talán a progresszív rock lenne a legtalálóbb jelző a dal milyenségének kifejezésére. Aki legalább egyszer hallotta, az rögtön ráérezhet a Who zenéjének a lényegére. A kőkemény riffek mellé beillesztett elektromos effektusok, a gospeles vokálok és az akkor már tökéletesen idejétmúlt éles, háttérbe tolt gitárszólamok tulajdonképpen a Who egész karrierjét összefoglalják egy dalban, aminél tökéletesebbet talán nem alkotott még a zenekar.

A lemez hangszerelése is elfordul a depresszív ’The Who By Numbers’-től – uralkodnak az elektromos hangszerek, sokszor megszólal viszont Entwistle trombitája. A vokálok is a szokásos módon vannak szétosztva, egy dalban halljuk Entwistle-et, kettőben Townshendet, ráadásul a Sister Disco hídját is Townshend énekli Daltrey mellett.

És hogy mitől kiemelkedő még az album? Leginkább a sikerétől, ami egészen új magasságokba repítette a Who-t. Az amerikai listákon elérték a második helyezést, ehhez hasonló sikerrel még sosem szembesültek korábban, ráadásul a megjelenése évében a lemez nem csak az arany, hanem a platina minősítést is elérte. Példátlan és lenyűgöző siker volt ez a számukra…

Furcsa iróniája a sorsnak, hogy az 1978-as, példanélküli sikereket egy addig szintén példanélküli katasztrófa is beárnyékolta. Szeptember 7-én, miután egy Paul McCartney-nál rendezett buliról hazaért, Keith Moon életét vesztette. Halálát a Heminevrin nevű anyag túladagolása okozta, ami azonban nem drog volt, hanem alkoholfüggőknek rendszeresen felírt gyógyszer…

Moon halála a rock történetének egyik nagy tragédiája, legalább akkora katasztrófa, mint Hendrix, vagy Brian Jones elvesztése. Dobosként Moon egyértelműen azokhoz a hangszeresekhez tartozott, akik technikai tudásukkal nem, inkább elhivatottságukkal, és a zenélésből fakadó örömükkel nyűgözték le a közönséget. Játéka legalább annyira felismerhető és különleges volt, mint Bonzoé. Számára minden dal finálé volt, amit úgy kellett előadni, mintha életében utoljára játszhatna. Életének utolsó tíz évében menthetetlenül eluralkodott rajta a függőség, ám ez a színpadon – néhány kivételtől eltekintve – nem mutatkozott meg rajta, a korszakban készült fényképeken viszont egyértelműen látszanak betegségének jelei. Ő volt talán az egyetlen a csapatból, aki fiatal kölyökből egyből öregemberré lett.

A műsornak azonban folytatódnia kellett… A banda régi jó barátai, a Small Faces nevű zenekar tagjai osztoztak a bánaton, és kölcsönadták a csapatnak Kenney Jones dobost, hogy helyettesítse a megboldogult Moont. Jones sokak szerint remek választás volt a zenekarba, azonfelül kézenfekvő is, hiszen korábban játszott az 1975-ös ’Tommy’ film soundtrack albumán, így ismerte a Who elvárásait. Roger Daltrey viszont a későbbiekben pesszimista lett, szerinte Jones nem illett igazán a zenekarba. Vele kezdődött meg az 1979-es turné, amit azonban beárnyékolt Moon halála, ráadásul mintha valamiféle rossz szellem költözött volna a banda feje fölé, még mindig nem volt elég a rossz hírekből…

1979. december harmadikán a Who Cincinnati-ben adott koncertet, ahol a rossz szervezésnek köszönhetően a tömeget kevés számú és szűk bejáratokon próbálták beengedni, ráadásul a rendkívül rossz helykiosztás miatt mindenki a lehető legjobb helyeket próbálta elfoglalni. A beengedés kétségbeejtően lassan haladt, amikor pedig a zenekar elkezdte a hangpróbát, a tömeg azt hitte, maga a koncert kezdődött el. A kialakuló lökdösődésben és torlódásban végül 11 rajongó vesztette életét, közülük a legidősebb 27, a legfiatalabb mindössze 15 éves volt. A tragédia után a közvetkező, Buffaloban adott koncertet Daltrey az elhunytaknak ajánlotta, akiket a zenekar a saját családtagjainak tekintett.

Ezek a tragédiák menthetetlenül beárnyékolták a hetvenes évek végét. A Who a csúcson volt, egyúttal azonban a padlón is. A kereskedelmi sikereket emberi tragédiák feketítették be, a kiadó pedig megpróbálta a lehető legtöbb hasznot kisajtolni a csapatból, így sorra jelentek meg a különböző friss kiadványok… Ezekről a következő részben esik majd szó.

Folytatása következik…

Szerző: TShaw

Legutóbbi hozzászólások