Thunderbolt: Dung Idols

írta garael | 2011.05.30.

Megjelenés: 2011

Kiadó: IceWarrior Records

Weblap: http://www.myspace.com/thunderbolt

Stílus: heavy metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Kotta kollégám nem régen Amaranthe kritikájában keseregte el a heavy metal stílubéli fejlődésének időszakos megtorpanását – naná, ő azok közé a rajongók közé tartozik, akik nem kiáltanak véres kardért, ha a megszokott paneleket nem betonból, hanem műanyagból, esetleg krupp-acélból gyártják: tudomásul kell azonban venni, hogy a műfajt eltartó nagyközönség jelentős része boldogan elvan a nyolcvanas években lefektetett alapok egyre dögösebb megszólaltatásával, és tudjátok mit, én aztán igazat adok nekik. Tudom, ezzel ítéletet is mondtam magam felett, melynek okát, a VASkalaposságot büszkén vállalom, még akkor is, ha ez egyet jelent a maradiságot jelentő attitűddel. Mit csináljak azonban, számomra a művészi innováció nem feltétlenül jelenti az újradefiniálást, úgy vagyok ezzel , mint az egyszeri fekete-fehér művészfilmmel, ami újabb és újabb színek nélkül tudott unalom nélküli képet adni.  Persze megértem azt is, hogy a fiatalabbakat meg kell valamivel szólítani – hiszen minket is valami újként szólított meg a heavy metal annak idején - , de ezt a háborút vívja meg a zeneipar, én már kinőttem abból a korból, mikor a minőséget a különbözőséggel állítottam egyenes arányba.

Nos, a Thunderbolt valószínűleg nem lesz a tinilányok kedvence, de még a tinifiúk is elpityeredhetik magukat, ha megnézik a banda tagjainak fotóit, melyekről három porototip viking, és két hóhér tekint ránk morc pillantással, messzire űzve az androgün jelleget, és kölniszagú piperkőcködést. No és a zene….Hát az nem a mostanában divatos „terminológiával” elnevezett „salala metal”: innen bizony hiányzik minden europower elem, a kétlábdobos pörgéstől a gyermekmondóka refrénig, nincs klasszikus - szimfonikus tűztámogatás, sem musicales betét, mit mondjak: ez bizony a tökvakarásos, „macsóhímzéses”, „klasszicizálatlan” heavy metal, a maga egyszerűségében és egyenességében, a NWOBHM szikárabb megközelítésének északi-újkori letéteményeseként.

Úgy látszik, kezdi reneszánszát élni az utóbbi években kissé háttérbe szorított tradícionális stílus, hiszen itt van a Hell új albuma, az ausztrál Pegazus is szárnyra kelt, sőt, a Battle Beast női testbe inkarnálta a tesztoszteron löketes ortodox fémvilágot: ezek mellett azonban jelen recenzió tárgya lehet a fő zászlóvívő, már ami a sikerhez történő menetelést illeti, amiért csak dicséret illeti a fiúkat, hiszen ebben a közegben mozogva elég nehéz kitörni – bár ki tudja. Lehet, hogy nem is ez a hadműveleti cél, csupán egymás szórakoztatása, egy kicsiny lehetőség a stílus gyökereinek újrafelfedezéséhez, és a koncertek másodperceiben az egymásra kacsintás pillanatnyi öröme.

Nem véletlen, hogy a banda főnöke, az énekes Tony Johanessen egy Iron Maiden tribute bandában basszgitározik: a vasszűz hatása még most is érződik az elkészült számokon, bár egy-két modernebb riffel kissé eltávolodtak az eddigi lemezek retroszagú megközelítésétől. Mindenesetre aki szereti a Maiden kissé elmélkedősebb, témakifejtősebb oldalát, az minden bizonnyal örömmel fog lubickolni a tradicionális dallamokban és hangszeres szólókban. No persze, éppen a Maiden példájából tudjuk, hogy nem mindig elegendőek a jó dalok a sikerhez – hiszen a Blaze-jelezte albumokon is akad jó pár klasszikussá vált szerzemény -, a Thunderbolt esetében azonban megvan a fő csodafegyver is: Tony Johanessen, aki Dickinson és Tate génmixelt hangi klónjaként vezényli le a permanens zenei támadásokat. Itt bizony esélye sincs egyetlen megveszekedett magas hangnak sem elkószálnia, így aztán a hangszeresek könnyedén robotolják össze a dallamokra kihegyezett refréneket, melyeket hol a dohogó riffek, hol a vontatottabbra vett gitárszólók vezetnek fel.

Érdekes analógia, de a szerzemények megközelítésében végig ott érzem mocorogni  - lehet, hogy a hasonlat tárgyánál nem éppen a megfelelő igét használtam – a heavy metalból leváló doom csapatok szellemiségét: a kissé ódon, mélyre vett megszólalás, és a dallamok vonalvezetése a tempó esetleges lassításával egész pofás Candlemass-féle  világot kreálhatna, melybe egy-két, jó időben elhelyezett kripta-riff avatna új doominátort, még akkor is, ha jelen lemezen a hangvétel egy kicsit felszabadultabb, mint a zenekar korábbi munkáin..

Slágerekről persze europoweri értelemben nem nagyon beszélhetünk, jóllehet a dallamvilág elég erős ahhoz, hogy könnyen megjegyezhetővé tegye a dalokat, de aki szeret egy kicsit elmélyedni a hömpölygő melódiákban, az minden bizonnyal hamarosan el fogja fütyülni a Majestic Travesty, vagy a Land of the Living refrénjét.

Pontszám: 8