A hónap lemeze: Első hallásra - április

Egy átlagos hónap, különösebb sztárok és bukták nélkül, valamint néhány megosztó lemez. Az Amon Amarthnak és a Within Temptationnek sikerült ugyanis azt a bravúrt véghezvinnie, hogy szerepelnek a dobogó legfelső fokán és az utolsó helyen is – különböző pontozóknál természetesen. A másik érdekesség, hogy ezúttal ismét hívtunk vendéget, egyik legaktívabb olvasónk, Equinox is pontozott.

7.6 - Eden’s Curse: Trinity
7.2 - Whitesnake: Forevermore
7.1 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
6.9 - Vicious Rumors: Razorback Killers
6.8 - Beardfish: Mammoth
6.8 - Symfonia: In Paradisum
6.8 - Wisdom: Judas
6.7 - Within Temptation: The Unforgiving
6.6 - Tokyo Blade: Thousand Men Strong
6.6 - Amon Amarth: Surtur Rising
6.6 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
6.4 - Bloodbound: Unholy Cross
6.4 - Hurtsmile: Hurtsmile

Mike

8.0 - Whitesnake: Forevermore
7.0 - Beardfish: Mammoth
7.0 - Tokyo Blade: Thousand Men Strong
7.0 - Amon Amarth: Surtur Rising
6.5 - Vicious Rumors: Razorback Killers
6.5 - Bloodbound: Unholy Cross
6.5 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
6.0 - Eden’s Curse: Trinity
5.5 - Symfonia: In Paradisum
5.0 - Wisdom: Judas
5.0 - Hurtsmile: Hurtsmile
5.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
4.0 - Within Temptation: The Unforgiving

Whitesnake: yeah! Újra látom magam előtt a tupírhajú szőke babákat blézerben (majd anélkül) vonaglani sportverdán/franciaágyon/Coverdale-en, látom az öreg mestert kilépni a műfüstből, az ing tökig kigombolva, ahogy kell, az oroszlánhang és a macsónézés ugyan megkopott kissé, ám most rettentően jólesik ez a nosztalgia-orgazmus, és bizony az egy albumra eső „love” meg „baby” szavak számában is még mindig ők a királyok. (A „power” és „steel” tekintetében pedig a Manowar természetesen.) (nyolcas)

Beardfish: az elsőrangú, veretes prog rockhoz nem elég a hangszeres tudás, bizony kell az a fránya mágia is, meg az emlékezetes dallamok és zenei megoldások, mindezek hiányában ugyanis hamar elvész az emberfia a nagy kollektív hangszer-maszturbációban, és az érdeklődése is megcsappan. Nem mondom, hogy Szakállashalék jelen alkotásába rögvest belealudtam volna, de első hallásra a ’Mammoth’ nemhogy nem taglózott le, hanem inkább a „csévélőgomb” többszöri megnyomására sarkallt. (Mentségükre legyen szólva, hogy az efféle agyas-komplex muzsikához nem elég egy alkalom… Most azonban csak erre az egyre hagyatkozhatok.) (hetes)

Tokyo Blade: bevallom kerek-perec, sosem voltam egy megveszekedett NWOBHM-rajongó (hazudok: a Maiden-Priest páros a kivétel, amolyan ánglius El Clásico), de a Tokyo Blade visszatérése előtt én is megemelem (vas)kalapom! Az új trubadúr, Nicolaj Ruhnow pedig kilóra megvett, így kell régi vágású metalt énekelni amúgy robhalfordosan! (Csak azt az egyet nem értem, a hangmérnöknek miért nem szólt senki, hogy „Jóember, már nem ’86-ot írunk!”) (hetes)

Amon Amarth: a szakállas vikingtesók kezdenek az AC/DC-re hasonlítani: lassan ott tartunk, hogy ha hallasz egy AA-lemezt, akkor hallottad mindet. Megtorpanást vélek felfedezni, és noha nyilván nem mehetnek el reggae-vel házasított death metalba, valamiféle – khm – innovatív törekvés nem ártana legközelebb. Mert már a védjegyszerű gitárdallamok sem hatnak úgy, mint régen, és az ivókürtöm is a fiókban porosodhat… (hetes)

Vicious Rumors: a Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála utáni lemezek mindegyike amolyan „jó, jó, de valami mégis hiányzik belőle” típusú próbálkozás, és bizony ez alól a ’Razorback Killers’ sem kivétel. Bővebben itten, ni! (hat és feles)

Bloodbound: szeretem én a Helloweent meg a HammerFallt is, de a Bloodboundtól nem happy metal melódiákat és óóózós kocsmakórusokat várok, hanem szőröstökű power metalt, olyat, amit az előző, gyilkos ’Tabula Rasa’-n hallhattunk. Ráadásul az énekesi poszton is változás történt: Urban Breed zsenit Patrik Johansson váltotta, aki közel sem olyan zseni. Ha nem született volna meg a ’Tabula Rasa’, és az „Istentelen Kereszt” lenne a bemutatkozás, én sem lennék ilyen szigorú. Ez így csupán egy korrekt kliségyűjtemény… (A borítókép zombi-izéje pedig annyira röhejes, hogy akár Magdi anyus is kimászhatna hat láb mélyről, az sem volna ennél cikisebb, haha!) (hat és feles)

Children Of Bodom: emlékszem, amikor ’97-ben Bodomék az arcunkba cseszték bemutatkozó lemezüket, a Deadnight Warrior és himnusztársai előtt leborult a fél világ. Én mondjuk a másik felébe tartoztam, de elismerem, hogy ezt a fajta „a Stratovarius találkozik a hörgő-morgó kuckómackóval” típusú hibridmuzsikát nekik köszönhetjük. Na, jó, volt előttük már egy At The Gates is, de hagyjuk, ők más tészta; a COB viszont még mindig megbízhatóan rúgja seggbe azt, aki épp beléjük kóstol. (hat és feles)

Eden’s Curse: nekem egyből az utolsó Royal Hunt anyag jutott az eszembe, az ment el mellettem úgy, mintha ott sem lett volna, pedig itt azért jobban szakítanak a gitárok, és még James LaBrie meg Andi Deris is belekotnyeleskedett egy cseppet. Ámde hiába próbáltam a számokra koncentrálni, amint végigment a lemez, csupán arra emlékszem, hogy miközben a MU lemosta a Schalkét a BL odavágójában, valami muzsika is zúgott a háttérben… (hat)

Symfonia: Tolkki bátyó egyik projektből a másikba ugrál, de igazából nem csinál egyebet, mint az a gyári munkássá lefokozott mesterember, akit mindig más és más futószalag mellé állítanak. Szeressük a himnikus speed metalt, hogyne szeretnénk, de ezeket a témákat nemhogy már a Helloween, hanem maga Tolkki is eljátszotta kismilliószor – és mennyivel meggyőzőbben! Andre Matos mikiegér-hangja pedig úgy megkopott, hogy a macskámba több tökösség szorul, ha a kajaadagjáért sivítozik. (A Strato-kópia borító ordas nagy giccshalmaza miatt meg fél pont mínusz jár, a kutyafáját!) (öt és feles)

Wisdom: amit a Bloodboundra írtam, az a Wisdomra hatványozottan igaz: ám míg a svédek azért igyekeztek a változatosságot is szem előtt tartani, addig hazánk fiai ezt már meg sem kísérelték. Minden egyes gyermekmondóka-jellegű szám a „Boci, boci tarka…” dallamának komplexitásával vetekszik, és sajnos a zenei megoldások is egy kaptafára készültek, magyarán annyira panelesek, mint a Békásmegyeri lakótelep. Pedig mennyire vártam ezt a korongot, remélve, majd a Wisdom megmutatja a nemzetközi metalvilágnak, hogy vigyázó szemeiket Magyarországra vessék… (ötös)

Hurtsmile: amikor az ember elkezd telítődni hard rock muzsikákkal, némelyiküket már meg sem tudja különböztetni egymástól, néha azonban akadnak üdítő kivételek: példának okáért a Voodoo Circle a múlt hónapban. Maradva az üdítő-vonalon, nekem a Hurtsmile is olyan, mint az ásványvíz, legyen rajt’ bármilyen márkanév: a szomjamat oltja, negyven fokban egyenesen életmentő, de mégiscsak egy a sok közül. Inkább iszom jóféle bort… (öt)

Michael Monroe: amennyiben egy füstös klub-bulin tökig feltekert hangerővel robbantja le a beszívott arcunkat Monroe úr és rosszéletű kompániája, én sem ülnék a seggemen, ropnám alkonyattól pirkadatig. De effélét öcsém hallgat a családban, én nem is értek hozzá, kérdezzétek inkább őt. Az odakúrós refrének amúgy jók voltak – hogy azért én is mondjak valami okosat. (ötös)

Within Temptation: C.C. Catch gitárt ragadt… Na, jó, csacsirészegen, pörgő-forgó diszkógömb alatt pezsgősüveggel ugrabugrálva, lila füstgomolyban, csutkára tekert hangerővel – úgy benne vagyok! De hogy ezt én otthon, párnák közt…?! Köszi, kihagynám. Az ’Enter’, ’Mother Earth’ albumok idejében még én sem lettem volna ilyen cinikus vérgeci. (négyes)

Tomka

8.0 - Amon Amarth: Surtur Rising
8.0 - Eden's Curse: Trinity
8.0 - Within Temptation: The Unforgiving
7.5 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
7.0 - Beardfish: Mammoth
7.0 - Wisdom: Judas
7.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
7.0 - Symfonia: In Paradisum
6.5 - Whitesnake: Forevermore
6.5 - Vicious Rumors: Razorback Killers
6.5 - Tokyo Blade: Thosand Men Strong
6.0 - Bloodbound: Unholy Cross
6.0 - Hurtsmile: Hurtsmile

Amon Amarth: A viking metalosok már tökéletesre csiszolták stílusukat, és ezúttal nem is változtatnak a bevált recepten, az új lemez a ’Twilight of the Thunder God’ és kortársai mentén levezényelt, profi album, amely minőség tekintetében bátran odatehető bármelyik Amon Amarth-lemez mellé.

Eden’s Curse: Hogy LaBrie vokáljai mennyire kiválóan passzolnak a zenéhez, az valami egészen hihetetlen, és az is, hogy az Eden’s Curse továbbra sem tud hibázni; minden dal(lam)ában izgalmas, régi vágású melodikus hard rock lemez.

Within Temptation: Habár sosem rajongtam a WT muzsikájáért, de ebbe az albumba egyszerűen nem lehet belekötni. Tökéletes bulizene, könnyen megjegyezhető, hatalmas refrénnel felturbózott számokkal. Habár még a gothic metaltól is jócskán eltávolodtak eddigi legkommerszebb lemezükkel, de aki egy hasonszőrű lemezt nem a gitáros morcos hörgéseiért hallgat, az mindenképp ruházzon be a ’The Unforgiving’-re!

Children of Bodom: Ld. a lemezkritikát.

Beardfish: Nem is azzal van gond, hogy a fiatal proggerek ezúttal közérthetőbben fogalmaztak, hanem azzal, hogy ezzel párhuzamosan kevésbé izgalmasan, innovatívan, felszabadultan. Mintha csak írtak volna pár dalt a már bejáratott, kialakított „Beardfish-stílusban”, ráadásul a szélsőségeket lenyesve. A kritika persze relatív, a színtérhez viszonyítva ez még így is egy nagyon erős és élvezetes kortárs prog.rock lemez (különösen a szaxofon-játék dobja fel), csak éppen önmagukat múlták alul.

Wisdom: Ld. a lemezkritikát.

Michael Monroe: Na, ez meglepett. Fiatalos, pimasz és fülbemászó. Nem csak glam fanoknak ajánlott.

Symfonia: Igaz, hogy Matos orgánuma kevéssé passzol ezekhez a dalokhoz, és néhol túlzottan kiszámíthatóak Tolkki panelei, de ez egy rendkívül erős, és többször hallgatható, bár mindenféle újdonságtól mentes europower lemez. Lassan ideje lenne megállapodnia az önmagát kereső, ex-Stratovariusos húrnyüvőnek – a Symfonia pedig tökéletes választás lenne ehhez.

Whitesnake: A kissé langyosabb kezdést követően a lemez második fele az, ami jobban megfogott. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mekkora érdeklődés övezné ezt a korongot, ha nem a fehér kígyó logója alatt jelent volna meg.

Vicious Rumors: Amilyen bivalyerősen, odapakolósan indul a friss VR-lemez, olyan középszerű számokba fullad a második felvonásban; kár, hogy nem Rivera eregeti sikolyait a lemezen, mert az új srác túl sok különlegességgel nem szolgál.

Tokyo Blade: Kár a hangzásért, mert ezzel a poros, tompa sounddal még azok kedvét is elvehetik az ismerkedéstől, akik egyébként vevők lennének erre a múltidéző NWOBHM-korongra.

Bloodbound: Háttérzenének tökéletes, egyébként kevés izgalmat rejt, a Bloodbound korábbi eresztéseihez képest ez bizony vérszegény.

Hurtsmile: Hiányoznak az átütő slágerek, és habár a hangszeres teljesítmények figyelemreméltóak (ld. Kaffur), mégis nehezen köt le az album, amin egyébként sztenderd színvonalú dalok sorakoznak.

Garael

7.5 - Whitesnake: Forevermore
7.5 - Symfonia: In Paradisum
7.0 - Bloodbound: Unholy Cross
7.0 - Wisdom: Judas
7.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
7.0 - Eden's Curse: Trinity
6.5 - Hurtsmile: Hurtsmile
6.5 - Beardfish: Mammoth
6.0 - Vicious Rumors: Razorback Killers
6.0 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
5.5 - Within Temptation: The Unforgiving
5.5 - Tokyo Blade: Thosand Men Strong
4.0 - Amon Amarth: Surtur Rising

Úgy vagyok az e havi hangpróbával, mint az egyszeri férfiállat, ha udvarias akar lenni a havarok előtt a vakrandin találkozott hölgy jellemzésekor: háát, izééé, olyan érdekes volt….Pedig elméletileg a feldobott lemezek legalább egyharmadának tartós erekciót kellett volna okoznia, de hiába, 40 év és ( és 40 x 100) album meghallgatása után már elég nehéz előcsalogatni az öregemberből a muzikális tenyészmént.

Hiába végzett a Whitesnake és a Symfonia a várakozásoknak megfelelően listám élén, ebben a környezetben mégis keserű a diadal. Talán ha nem hallom megelőzően Alex Beyrodt Voodoo Circle lemezét, és Matos mester sem hagyja a karnagyi diplomával együtt a mély hangokat Brazíliában, még örülnék is, így viszont kissé keserű az arcomra fagyott mosoly, még szerencse, hogy a Michael Monroe punkrockba öltöztetett és ráncfelvarrt Alice Cooper idézése, valamint korábbi bandáinak felületes ismerete megédesítette a számban a citrompótlót.

A Bloodbolund és a Wisdom sikeresen melegítette fel a Hammerfall (öregebbeknek és tapasztaltabbaknak a Stormwitch) örökségét, ami egyrészről jó, mert köröket vertek Cans mesterre és csapatára, másrészt rossz, mert a Stormwitch sosem vált A kategóriás bandává. Mindenesetre örvendetes tény, hogy a kevés európai szintű magyar metal énekes csapatának harcértéke egy egész személynyi metal zorroval bővült.

Az Eden’s Curse felmagasztalása így húsvét tájékán mondhatni stílusos cselekedet, már csak egy apró többlet kellene ahhoz, hogy hithű rajongóvá váljak. Ez azonban egyelőre még hiányzik.

Szegény Beardfish, ha nem az első hallásra rovatban szerepelnének, és annyit hallgathatnám őket, hogy a szakállam is kinőjön, minden bizonnyal több pontot kaphatnának, így viszont marad a majdnem középmezőny.

Gary Cherone tehetséges énekes, kár, hogy hiányzik mellőle egy karakteres gitáros -mondjuk Nuno Bettencourt - és nem vagyunk ismét a nyolcvanas évek végén.

Gonosz pletykák szerint a Vicious Rumors főnöke Dave Mustaine babérjaira tör, már ami az együttes tagjainak váltogatását illeti, sőt: Rivera mesterrel történő koccintása mi volt, ha nem sikeres manőver egy ember jégre, izé, üvegre tételére? Én azonban jobban szerettem volna, ha karakteres vélemény helyett inkább karakteresebb dallamokat harsog a világba.

Érdekes módon egy morcibb stílusból érkező csapat dallamait erősebbnek érzem, izé, éreztem volna, ha….nem egy varjú próbálja elkárogni azokat. H. Sanyi kérdezi, Alexi a COB-ból, te kinek adtad kölcsön a hangszálaidat?

Apu, én a kevésbé cizellált menyasszonyokat szeretem. Tudom, fiam, ez a tömör, Within Temptation féle feminim - feeling, bármennyire is bódító, nemi jellegénél fogva messzire űzi a metal lényegét: a tökösséget.

A Tokyo Blade igazán elmehetne kicsit Japánba, megtanulni, hogyan maradhat egy több száz éves kard éles, mert amit a tompa hangzásukkal összehadakoznak, inkább veszélyes a saját csapatokra, mint az ellenre, pedig egy nemesebb fegyverrel minden bizonnyal eltanulhatnák a szász harcmodort.

Csak a végére jutottunk, és még poénkodhatnék, hogy hadd mondjak hát stílusosan ÁMEN-t, vagyis AMON-t, ha nem egy black zenekarról lenne szó. Még szerencse, hogy ők otthon hagyták a porszívót.

Kotta

8.0 - Amon Amarth: Surtur Rising
7.5 - Whitesnake: Forevermore
7.5 - Hurtsmile: Hurtsmile
7.5 - Vicious Rumors: Razorback Killers
7.0 - Wisdom: Judas
7.0 - Eden's Curse: Trinity
7.0 - Symfonia: In Paradisum
6.5 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
6.5 - Beardfish: Mammoth
6.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
6.0 - Bloodbound: Unholy Cross
5.0 - Within Temptation: The Unforgiving
4.5 - Tokyo Blade: Thosand Men Strong

A 'Surtur Rising' hibátlan alkotás, de azért van bennem némi keserűség, hogy 2011-ben egy ilyen szimfo-black-power-death katyvaszt kell megneveznem, mint a heavy metal közel félszázados innovációjának csúcstermékét. Más is érzi úgy, hogy jó ideje egy helyben toporgunk és a stílusok kevergetése már nélkülözi az innovációt?

Azt bírom a Whitesnake-ben, hogy nem csak nosztalgiáznak, és öreguras county/blues rockba se mentek át, pedig megtehetnék. Tolják inkább kifelé a tökös lemezeket, a 'Forevermore' színvonala például nagyjából ugyanott van, mint mondjuk a 'Slip...'-é. Az meg nem az ő bajuk, hogy ez ma már nem durran akkorát.

A Hurtsmile éppen olyan frankó, mint az új Extreme, egyszerre friss, mai, mégis hagyományos ízeket felvonultató.

Nem rossz lemez tulajdonképpen a 'Razorback Killers', ha nem hasonlítgatjuk a klasszikus Rumors korongokhoz. Kis jóindulattal hétfél.

Wisdom: jó, hogy van végre egy vállalható europower bandánk, még akkor is, ha nem lesz könnyű dolguk, mert hasonló stílusban és színvonalon tucatszámra jelennek meg az albumok manapság, sőt, éppenséggel jobb is akad bőven.

Az Eden's Curse engem nem kapott el annyira, hallom, hogy jó, de mégse kívánkozik vissza újra meg újra a lejátszóba.

Symfonia: itt egészen pontosan azt kapjuk, amit ettől a csapattól elvárhatunk. Megmosolyogtató pillanatokkal (pl. lecke arról, hogyan gyúrjunk össze egy Gary Moore témát és egy Helloween dallamot) éppúgy, mint olyanokkal, amit csak Tolkki tud. Nálam jó egy hetesre.

Nincs ebből véletlenül karaoke verzió? A zene tíz pontos, az ének három. A hat és fél meg az átlag. Bocs, de én ezt a károgást hosszú távon nem bírom. Alexi Laiho (C.O.B.) generációja egyik legjobb gitárosa, de legrosszabb énekese.

Beardfish: volt ez már jobb is. Lesz ez még jobb is. Ez most amolyan szódával elmegy.

Ha két erős, de különböző karakter (a régmúlt és közelmúlt rockere) összetalálkozik, szerencsés esetben felerősítik egymás hullámait, kevésbé szerencsében pedig kioldják azokat. Most inkább az utóbbi történt, Monroe lemeze se nem Hanoi Rocks, se nem Wildhearts.

Na, ez azért már túlzás! A másolat másolata? Hiába jó a muzsika, ilyen arcátlan Hammerfall koppintásra mégis mit adhatnék? Főleg a legutóbbi finomság után? Talán még ez is sok...

Bocsi, nekem erre nincs időm. Annyi jó rocklemez van, alig tudom tartani a tempót, popzenére nincs időm (Within Temptation).

Egy rendesebb megszólalással azért hallgatható lenne ez, de így gáz. A Tokyo Blade valójában – két klasszikus album után - már '85-ben elvesztette a fonalat, úgy látszik, azóta sem találták meg.

TShaw

9.5 - Eden's Curse: Trinity
8.5 - Within Temptation: The Unforgiving
8.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
7.5 - Beardfish: Mammoth
7.5 - Tokyo Blade: Thosand Men Strong
7.5 - Wisdom: Judas
7.0 - Whitesnake: Forevermore
7.0 - Bloodbound: Unholy Cross
7.0 - Vicious Rumors: Razorback Killers
6.0 - Hurtsmile: Hurtsmile
6.0 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
6.0 - Symfonia: In Paradisum
5.0 - Amon Amarth: Surtur Rising

Április a legnagyobbakról szólt. Bár a márciusi felhozatal sem volt kutya, mostanra eljutottunk oda, hogy potenciális év végi győzteseket is belelássunk egy-egy új lemezbe. A dallamos vonal erőn felül teljesített, még az Extreme-kistesó (számomra) hervasztó szereplésének ellenére is, valamint a nehezebb zenék világából is a lehető legjobbak sorakoztak fel a megmérettetésre…

Eden’s Curse: Jelen esetben könnyű helyzetben vagyok, a dobogót bitorló banda magabiztosan fogja a pozícióját. Ebben a csapatban képtelenség csalódni, zenéjük rettentően előremutató és saját hagyományaikhoz hű, a vendégszereplők közül pedig James LaBrie remekül kitesz magáért – Derist sem kell félteni, bár magához képest szürkére sikerült a szereplése. Csak azért nem tíz, mert jöhet még jobb is, vagyis bízom benne, hogy meg fogják még ugrani a lécet. Még bővebben lásd a kritikám itt.

Within Temptation: Bár sosem ápoltam közeli kapcsolatot a zenekarral, aktuális lemezük határozottan kellemes meglepetés volt, egészen másra számítottam. Sharon Den Abel kiváló énekesnő, és nagyon jól hozza az általa kedvencként megnevezett dívák jellegzetességeit, amellett, hogy egyéniséget is bele tud szőni a stílusába. Tekintve, hogy Sinead O’Connor nekem is nagy kedvenc, nyolcasnál rosszabbat semmi szín alatt nem adnék erre az albumra.

Michael Monroe: Kicsit sem lebecsülvén a klasszikus finn banda (Hanoi Rocks) munkásságát, bátran le merem írni, hogy 2011-ben Michael Monroe képes friss, élettel teli, a múlttól kellően eltávolodó, de hozzá mégis optimálisan hű lemezt készíteni, vagyis tulajdonképpen karrierje csúcsán tanyázik éppen. Ez, egy lassan öregedő glam punk sztártól nagy húzás ám! Ráadásként, ha a skandináv kapcsolat információi helytállóak, akkor Monroe egy igazi csillag (star) az északi rock színtér egén. Ennek és a lemez rendkívül attraktív mivoltának köszönhető a nyolc pont.

Beardfish: Egy kicsit talán elvontabb a kelleténél, de így is nagyon szépen hozza a félutas retrót és a friss ötleteket. Nem durrant akkorát, mint a múlt havi Presto Ballet (nehezen is múlhatná felül, ahhoz többet kellett volna járni a „Hetvenes évek progresszív rockja és jelenkori megjelenései” című szemináriumra), de kevéssel marad csak el mögötte.

Tokyo Blade: Különösebben nincs hozzáfűzni valóm, nagyon ízléses heavy metal lemez született az együttes háza táján, amire semmi panasz nem lehet. Egy nyolcashoz nem kell több.

Wisdom: Jó kis power muzsika, nem több, nem kevesebb, bár talán a zenéjükben elférne még némi változatosság, vagy fantázia… Azon kívül a korábbi hónapokban megkezdett magyar offenzíva utolsó momentuma (legalábbis azt hiszem, a Hard, Dalriada, Chronology tengelynek ők az utolsó tagjai), és remélem, sosem adják már ennél lejjebb munkásságuk színvonalát!

Whitesnake: Anélkül, hogy szánt szándékkal megsértenék bárkit is, nekem az új Whitesnake nem tudott túlságosan sokat nyújtani… Bár jó dalokat írtak rá, a zenébe bekeveredett egy adag öreguras lendületlenség, aminek az lett a következménye, hogy alaposan eluntam magam az album végére. Ahogyan a Hurtsmile esetében, úgy itt is nagyon nehéz megemészteni a korral járó változásokat, én pedig szeretném a nyolcvanas évek végének/kilencvenes évek elejének Whitesnake-jét hallani… Mindazonáltal remek végpontja ez egy szép diszkográfiának, ami valóban felülmúlja az előző lemezt, így végül is átlagolva két véglet között hét pontot kapott a ’Forevermore’.

Bloodbound: A klasszikus heavy metal másik prezentátora, ám érzésem szerint valamennyire elmarad a Tokyo Blade mögött, bár vitathatatlanul jó lemez lett.

Vicious Rumors: Ez a banda sem szól sűrűn az itthoni hifin, viszont ezúttal határozottan az értékelés pozitív oldalára kell írnom azt a csipetnyi thrashes ízt, ami papírforma szerint kivágta volna a biztosítékot. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a csapat legjobb albuma (halvány emlékeim vannak csak a korábbi munkáikról, meg aztán Mike kolléga kritikája is befolyásolt kicsit), de egy hetesre azért befizetnék náluk is.

Hurtsmile: Nem akar bejönni nekem ez a Hurtsmile dolog, mert valahányszor lepörög egy-egy dal, csillapíthatatlan vágyat érzek egy-egy régi Extreme nóta, vagy a Mercury emlékkoncertes Queen-medley meghallgatására. Nem a zene szögeli be az album koporsóját, hanem Cherone, akit egyszerűen képtelen vagyok ezekkel a vokális teljesítményekkel szeretni és kedvelni. Az öregség rendkívül rosszul áll neki, ez pedig az egész Hurtsmile projektet (de tartok tőle, számomra egy esetleges új Extreme korongot is) menthetetlenül megmérgezi.

Children of Bodom: A többféle stílusból táplálkozó csapat új lemeze kb. ugyan olyan messze áll tőlem, mint az egész életművük, ám a különböző stíluselemek ötvözete mégis érdekes hallgatnivalóvá teszi a kész anyagot… Egyedül csak az ének az, amiben nem tudok pozitívumot találni, így a mezei „jó” kategóriába sorolnám a lemezt.

Symfonia: Mindenképpen kézenfekvő ezt a korongot a Stratovarius utolsó megmozdulásához hasonlítani, úgy pedig magabiztosan győz az ’Elysium’. Ez magánvélemény, számomra sokkal többet tud nyújtani egy kis progresszivitással átszőtt power, mintsem egy régimódi tucat-power lemez, ilyenekből amúgy is van bőven. Ha mégsem hasonlítgatok, akkor ez az album André Matos énektémáin és a mindenféle változatosságot és fantáziát nélkülöző dalszerzői vonalon vérzik el, eléggé csúfosan.

Amon Amarth: Ez a fajta zenei világ rettentően távol áll tőlem, így aktuális lemezüket sem tudom jobbra értékelni egy ötösnél, és ebben bizony még némi jóindulat is meglapul.

Equinox

8.5 - Eden's Curse: Trinity
8.5 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
8.0 - Beardfish: Mammoth
8.0 - Vicious Rumors: Razorback Killers
8.0 - Whitesnake: Forevermore
7.5 - Wisdom: Judas
7.5 - Hurtsmile: Hurtsmile
7.5 - Children of Bodom: Relentless Reckless Forever
7.5 - Tokyo Blade: Thousand Men Strong
7.0 - Amon Amarth: Surtur Rising
7.0 - Symfonia: In Paradisum
6.0 - Within Temptation: The Unforgiving
5.5 - Bloodbound: Unholy Cross

Szoros volt a verseny az első néhány között, most még nem is tudom világosan eldönteni a rangsort, majd hosszabb távon dől el igazán. Erős hónapunk volt, kevés gyenge és/vagy nekem nem tetsző lemezzel. Szinte minden kedvenc műfajomból kaptam valami nagyot, csak old-school heavy és thrash fronton nem volt igazán most nagy durranás, de kibírjuk. Persze alapművet ebben a hónapban sem készítettek a rock- és metalzenészek, évek múltán hírnevet kivívó alkotásokat viszont többet is. Voltak nagy meglepetések is, míg 1-2 régi motoros kevésbé hozta a szintet, de hát nem baj ez. Az őrségváltások mindig fokozatosan követték egymást a rockzenében, most sem volt és lesz másképp.

Az Eden’s Curse a semmiből jött banda számomra, dallamos heavy metaljuk rendkívül jó dalokat tartalmaz. A vendégénekesek főállásban is nagy kedvenceim, nagyot dobnak a remek korongon. A Dio feldolgozás mesteri, valamint egy dolgot nem értek: miért kell a legjobb dalt bónusznak megtenni? (We Climb). Egyórás a lemez, üresjárat nélkül, ilyen retro stílusban, ilyen hűen előadva, alig hittem el. Deris, LaBrie jelenléte és a Dio covertól függetlenül: remek a dallamérzék, jók a dalok, hajrá! Karolja már fel valaki őket! Az állam a padlón, éljen Nagy-Britannia! Ha még kétszer meghallgatom, repül a 9-es is szerintem (eddig vagy 5-ször lement már). Csalás! - szerk.

Na, Michael Monroe aztán nem hamisítja! Nem vagyok képben, csak a Not Fakin’ Ittel, de ez a lemez tartja azt a szintet. Ez jóidőhöz való napsütés-rock: kiváló glam, bulizós faktor a maximumon! Nem egy nagy megfejtés ez a zene, de őszinte, zsigerből jön, és ott van az a kosz, ami jó lesz, ha nem vész ki soha a rockzenéből! A borítónál kevés glamebb dolgot tudok elképzelni, nagyon ötletes! Szimpatikus a dolog rövidsége is, főleg így, hogy slágert sláger hátán kapunk. Kérdés, hogy az új New York Dolls van-e ilyen jó? Még a hónap lemeze címet is kiérdemelte volna, ha nincs meglepetésünk Angliából.

A svéd Beardfisht most hallottam először, de biztos nem utoljára, ugyanis szenzációs a lemez! Nem tudom, mi történik a prog rock műfajban, de szinte havonta kijön egy klasszikusokkal egy lapon említhető lemez. Spock’s Beard, Presto Ballet és ez eddig három csúcslemez a műfajból a közelmúltból (meg még pl Van der Graaf Generator, stb, stb). Fogósak a dalok, 3-4 hallgatás után minden a helyére kerül, de ez az a lemez, amit évekig tart, míg az ember kiismeri, mindig új részlet kerül előtérbe.

Vicious Rumorsék sosem voltak a legeslegnagyobb kedvenceim között, de igencsak figyeltem a munkásságukat, alig maradt ki 1-2 lemez, és a US power legnagyobbjai között tartom számon őket. Remélem Geoff Thorpe „jó”szokásához híven nem ereszti szélnek ezt a felállást, mivel az új énekes nagyon erős torok, és a dalok is sütnek, ahogy kell. Kiugró lemez, a US power minden jellemzőjével rajta, ahogy a klisé mondja, egyszerre kemény és dallamos, nem mellesleg fogós is, és csupa változatos nóta van rajta. 50 perc 10 dalban, így kell ezt, nem unalmas egy pillanatig sem!

A Whitesnake pont azt hozta amit vártam, a pályafutásuk összegzését, keresztmetszetét, néhány telitalálat dal is akad szerencsére. Amíg ezt a szintet tartják, remélem nem teszik le a lantot. Kár, hogy a Priesttel közös koncertet ki kell hagyjam a nyáron.

A Wisdomtól nem mondanám, hogy többet vártam, de akkor sem lepődtem volna meg, ha kicsit erősebb ez a lemez. Őket mindig nemzetközi szintnek találtam, elvártam a minőséget. A dalok jók, de azt kell mondjam, hogy változatosságuk mellett is egy kaptafára mennek. Ennek elsőre nincs értelme, ám mégis: a tempók pl. változatosak, vannak menetelős heavy metal dalok is, de az összes refrént ugyanúgy énekli (egyébként jól) az új torok. Lecsippentek egy fél pontot ezekért, de erős korong ez attól.

A Hurtsmile bemutatkozó korongja nagyon színes zenét rejt. A Cherone testvérek nagyon széles határok között játszanak, ez előnye is a lemeznek, de hátránya is, mivel nincs egy egységes stílus. A Stillborn stílusában viszont szívesen vennék egy teljes albumot. Jobban tetszett mint a tavalyi Alter Bridge.

Bodomék a Hatebreeder idején és azután kevéssel nem csak világsztárok voltak, hanem méltán azok. A nagy hírnév agyára mehetett Alexi Laiho főnöknek, mert ez bizony csak jó, de nem olyan extra. Persze meglepetés nem ért, 2003 óta nem csináltak ők nagyon ütős anyagot. Ez viszont erősebbnek tűnik az előző néhány anyagnál, talán visszatalálnak még egyszer a helyes útra. Legközelebb többet kérünk a power metalos szólókból is.

A Tokyo Blade legendás csapat, eme albumon is megidézett főművüket, a Night of the Blade-et az egyik legjobb heavy metal lemeznek tartom, a tökéletes címadó illusztrálja is, hogy mi a kisebb gond ezzel az új lemezzel. Vannak jó dallamok, főként refrének (Black Abyss, Condemned to Fire, The Ambush, Killing Rays), de egészben igazán átütő dalok kevésbé. Mondjuk gyengeség sincs, de jobb is lehetett volna a lemez. Néhány hallgatást viszont megér, főként a stílus rajongóinak.

A hónap szupergruppja a rendkívül buta nevű Symfonia. Jó, senkinek nem jutott ez még eszébe, de akkor is minek. Semmitmondó, tucatszimfonikuspower név. Az illusztris társaság sajnos nem elég, valószínűleg a főnök elnyomta őket, mert ez 90%-ban Stratovarius, csak a régi ihlet nélkül. Elhallgatja az ember, de Andre Matosnak, Uli Kuschnak és magának Tolkkinak sem ez lesz élete referencialemeze. Futottak még kategória, egész becsületesen, és jól, de ennyi. Sajnos.

Az Amon Amarth már jó ideje hozza a szintet. Most sincs ez nagyon másképp, de némileg elégedetlen vagyok. A legjobbjukat persze nem üti semmi (Versus the World), az előző 2-3 remek korong sem. Itt jellegzetes stílusú erőteljes, heroikus himnuszok vannak, kicsit mintha kevés lenne a nyilvánvaló sláger, márpedig egy ilyen jellegű bandánál ez alapkövetelmény. Nem kell nekik újulni, (most sem próbálták meg), de félő, hogy 1-2 lemez és csalódásokkal fognak jelentkezni. A feldolgozások nagyon ötletes választások, bár az eredetiek mind jobbak (System of a Down, Accept, KISS).

Ha 14 éves csaj lennék és holnap menstruálnék először, akkor biztos érdekesnek találtam volna a Within Temptation zenéjét, de így maradjunk annyiban, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy van-e olyan tesztoszteront termelő szervezet, amelyik ezt a zenét őszintén élvezi (pedig van, ismeretségi körömben is). Kocsmai háttérzene szintje (bár ahhoz meg túl könnyű), pop-rock. Komolyan, a Sinéad vagy Shot in the Darkból pl. csak a tücc-tücc hiányzik, hogy diszkósláger legyen. A 6 pont a zenélni tudásért és az énekért azért mégiscsak jár, de én ezt élvezni nem tudom. Nem húzom le a sárba, mivel undort nem vált ki, de de de. In the Middle of the Night pl. reciklált Purple-dallam (Anya). Az összkép viszont tényleg nem tragikus, csak sosem hallgatnám kedvtelésből.

A hónap legocsmányabb borítójáért nem száll senki ringbe a Bloodbounddal, egyszerűen félelmetesen alázza a mezőnyt, félkézzel. Szeretem én a power metalt, de annyira nem, hogy közepes bandákkal untassam magam. Van ennél jobb is, sok. Nem fogott meg majd’ semmi belőle, kár, mert bíztam benne, hogy erőteljes lesz. Kb 2 dal volt igazán ütős, a többi elég közepes. Műfajbolondok ellesznek vele szerintem ideig-óráig, de a maradandósághoz több ihlet kell.

Mmarton88

8.5 - Within Temptation: The Unforgiving
8.0 - Symfonia: In Paradisum
7.5 - Bloodbound: Unholy Cross
7.0 - Vicious Rumors: Razorback Killers
7.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
7.0 - Whitesnake: Forevermore
7.0 - Eden's Curse: Trinity
6.5 - Hurtsmile: Hurtsmile
6.5 - Tokyo Blade: Thosand Men Strong
6.5 - Wisdom: Judas
6.0 - Amon Amarth: Surtur Rising
6.0 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
5.0 - Beardfish: Mammoth

Within Temptation: Az év egyik legnagyobb meglepetése, és eddig a legnagyobb durranása is egyben. Nem gondoltam volna, hogy a Within valaha is betalál nálam, de ez egy izgalmas, dögös, érdekes, fülbemászó slágergyűjtemény lett. Hogy nem rockzene? Ugyan már. Igen tájékozatlannak kell lenni a muzsika mai világában ahhoz, hogy ezt bárki is popnak ítélje. (Ezek szerint én az vagyok, mert ez bizony pop-rock, a heavy metal általam ismert egyetlen válfajához sincs köze – szerk.)

Symfonia: Tolkki továbbra is próbálkozik, mint a vén katonatiszt az egyszeri szűzlánynál, de valahogy ez már nem az ő harca. Teljesen korrekt kis europower album, de ha ilyent akarok hallgatni felteszem a ’Visions’-t, vagy az ’Infinite’-et. De a klasszikusok szintjét sajnos nem üti meg. Az all-star projekt a médiát meglovagolva még kezdhetett is volna magával valamit, de a koncertek hiányában Tolkki ezt az esélyét is elbaltázta. Összességében azért, mint a stílus feltétlen hívének, bejön az ’In Paradisum’. Viszont az új Strato jobban megfogott.

Bloodbound: Korrekt kis europower cucc, örülnék, ha a Hammerfall is valami hasonlóval rukkolna elő. Akad pár igen király dal az albumon, sokszor, és szívesen hallgattam.

Vicious Rumors: Biztos, hogy nem ez a lemez lesz a power metal fogat pályafutásának csúcsa, de tetszetős, kemény, pár igen remek nóta is felkerült rá. Nekem ennyi elég a boldogsághoz. Hangerőt felcsavarni, kezdődhet az aprítás!

Michael Monroe: Goldie Hawn földi helytartója a Hanoi Rocks után sem felejtette el, hogy mi az a rock’n roll. Monroe Finnországban még mindig szupersztár, a ’78 pedig rádiós sikerhimnusz lett, nem is véletlenül. Tökös, dögös, bár helyenként nekem túl punkos anyag, összességében azért a szívemhez nőtt.

Whitesnake: Erős megszólalás, profi zenészek, kiváló énekhang..., de a dalokon még lehetett volna gyúrni. Lehetett volna? Kaptunk már tőlük elég slágert hajdanán, most meg örüljünk annak, hogy egyáltalán megajándékoztak minket pár új nótával. A hard rock feeling azért még mindig nagyon ott van!

Eden's Curse: Melodikus fémzene a javából, valahol a hard rock, a heavy metal, és a power metal határán. Nem mondom, hogy minden nóta tökéletes, de még így is nagyon tetszett. A műfaj híveit könnyen maga mellé állíthatja.

Hurtsmile: Szimpatikus, ám hosszútávon számomra kissé uncsi és kiszámítható hard rock anyag. Összességében azért pozitív benyomást keltett.

Tokyo Blade: True. Metal. Legenda. Ezúttal talán kissé sablonosabban, szürkébben játszottak a srácok mint a fénykorban, de még így sem rossz ez.

Wisdom: Az év csalódása. Egyelőre. Imádtam a debüt albumot, imádtam az első EP-t. Ellenben a nemzetközi színvonalon mozgó power metal slágerek tömkelege helyett mindössze a Live Forevermore-t, és az At The Gatest mutogatom csak büszkén a külföldi a rockereknek. A többi dal tucatpower lett. Hatalmas kár. De talán élőben meggyőznek majd a fiúk. Ellenben a világhírnévhez ennél bőven több kell. Meggyőződésem, hogy ha egy külföldi „no-name” csapat készíti el ezt az albumot, a kutyát nem érdekelné itthon. Sajnos.

Amon Amarth: Az év csalódása 2. Imádtam az előző lemezt, de ezúttal az Amon Amarth egy nagy lépést tett hátra. A dallamok, meg a „fülbemászóság” visszaszorultak, a sablonok, meg a kiszámíthatóság pedig előtérbe. Sajnos ezek a dalok a ’Twilight On of The Thunder God’-ra nem fértek volna fel.

Children Of Bodom: Mondanám, hogy az év csalódása 3, de igazából ennél többet nem is vártam már a Bodomtól. Jó ez, de hol van az első négy album színvonalától? Hol van valami vadság? Hol a lendület? Valahol Finnországban maradt, miközben Alexi Kaliforniában iszogatta a koktélokat. Ezt a zenét csak akkor lehet csúcsrajáratni, ha seggbe akarod rúgni a világot. Na pont ez az, amit már jó ideje hiányolok a Bodomból.

Beardfish: Néha jó, néha rossz. Összességében fölösleges. Prog. metal maszturbálás. Akinek az ilyen bejön, az hallgassa, én inkább keresek valami zenét magamnak.

Adamwarlock

8.0 - Eden's Curse: Trinity
8.0 - Within Temptation: The Unforgiving
8.0 - Michael Monroe: Sensory Overdrive
7.5 - Amon Amarth: Surtur Rising
7.0 - Beardfish: Mammoth
7.0 - Tokyo Blade: Thousand Men Strong
6.5 - Hurtsmile: Hurtsmile
6.5 - Symfonia: In Paradisum
6.5 - Wisdom: Judas
6.5 - Children Of Bodom: Relentless Reckless Forever
6.0 - Whitesnake: Forevermore
6.0 - Bloodbound: Unholy Cross
5.5- Vicious Rumors: Razorback Killers

Eden’s Curse: Egyesek már avatják az év albumát a Trinity kapcsán. Tény és való, hogy csaknem hibátlan albummal van dolgunk. Végig nagyon jól szórakoztam, de a vége felé már kezdett lankadni a figyelmem. A Dio számért meg hatalmas pirospont.

Within Temptation: Érdekes, hogy mostanság mennyire beindult a gyengébbik nem. Ha az Amaranthe benne lenne az e havi porcióban, az is tutira dobogós lenne nálam. A Within Temptation pedig megírt egy bivalyerős anyagot, és kb. tarolta is a mezőnyt. Elsőosztályú dallamok, kitűnő, modern hangzás. Ez kell ide!

Michael Monroe: Végre egy jó kis bulizós-mocskos rock ’n roll. Nagyon élveztem a 'Sensory Overdrive'-ot, igazi energiabomba. Kicsit punkos dallamok, feszes tempó. Nehéz nem szeretni. Mondjuk a Hanoi Rocksot is szeretem…

Amon Amarth: Nem is tudom. Sohasem kedveltem igazán az ilyesmi zenét, de a ’Surtur Rising’ egészen egyedi hangulatot áraszt magából, ami miatt még a hörgés-okádást is megszoktam. A zene meg elképesztően súlyos. Összességében: jó ez. De lehet, hogy csak azért vagyok viking-barát hangulatban, mert most néztem meg a moziban a Thort.

Beardfish: Hangulatos lemez. A hangzásra jobban rá kéne gyúrni, mert a mélyek olyan tompák lettek rajta, mint egy vajazó kés. Viszont a banda kifejezetten tehetséges. Van egy kis ’70-es évek utánérzése a dolognak, ami az én szememben sosem volt hiba.

Tokyo Blade: Remekül hangszerelt, dögösen hangzó lemez lett a ’Thousand Men Strong’ a maga stílusában. Találunk rajta néhány egészen kiemelkedő számot, de a nagyja csak simán ,,rendben van”. Jár neki a jó pontszám, de nagy megfejtésekre ne számítsunk.

Hurtsmile: Egészen kellemes kis lemez. Ötletes zeneírás, és dinamikus dallamvezetés jellemzi. Ami igazán megfogott, hogy bár meg sem közelít szerintem egy olyan lemezt, amit klasszikusnak mondanánk, de remek hangulat árad belőle.

Symfonia: Tolkki, Matos és Kusch együtt? Na, gondoltam ebből csak jó sülhet ki. Tényleg nem lett rossz, de Tolkki-tól ilyen munkát várok, és nem kaptam semmi extrát, Matos szerintem szinten alul teljesített, Kusch meg mintha ott sem lett volna. Elhallgattam párszor, de aztán a harmadik próbálkozás után jobbnak tartottam végleg letenni…, mert 6,5-nél nem akartam lejjebb pontozni.

Wisdom: Látom benne a tehetséget, az elhatározást, a kreativitást, de látok megannyi buktatót, amatőr megoldást és gyermekbetegséget. Ha akarom szeretem, ha akarom nem. A pontszámot valahova kettő közé lőttem be.

Children Of Bodom: Ami bejött az Amon Amarth-nak, nem sikerült a Bodomnak. Összességében ez a korong is fasza lett, de nem sikerült igazán megkedveltetnie magát. Ettől függetlenül honorálnom kell az erőfeszítéseket, és a tökös gitártémák mellett minden rosszindulatom ellenére sem vagyok képes elmenni.

Whitesnake: Vannak rajta kiváló dallamok, de szerintem ezúttal a fehér kígyó egy közepes környéki albumot tett le az asztalra, legalábbis a saját mércéjük szerint. Lehetett volna ez sokkal jobb is.

Bloodbound: Dübörög rendesen, de semmi több. A gitár rendben, a dallamok okésak, de nem túl kreatívak. Van egy kis feeling, ami nem utolsó, de már ezerszer hallottam, a szólók és a verzék pedig totál unalmasak, ráadásul még a számok sem rövidek. Azért nem rossz ez, sőt, de egy hét múlva már azt sem fogom tudni, hogy a Bloodbound-ot eszik-e vagy isszák. Kéne valami arcot is szerezni, és akkor nagyon jó lesz.

Vicious Rumors: Amikor elkezdtem hallgatni a lemezt, azonnal megtetszett. Végre egy kemény, sodró banda. Aztán ahogy haladtam előre a számok közt, úgy csökkent a lelkesedésem, és kezdett erőt venni rajtam az unalom. A végére egy átlagos értéket tudok nekik adni, főleg a tompa hangzás, és az agyon ismételt gitártémák miatt.