Children of Bodom: Relentless Reckless Forever

írta Tomka | 2011.04.19.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: http://www.cobhc.com

Stílus: modern melodikus death/thrash metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Szerencsére tényleg nem temetésre jöttünk, pedig megvolt az esélye, hogy kedves Wildchildunk ezentúl kizárólag a vadságra koncentrál, és a vérszegény ’Blooddrunk’ után nem mond le azon vágyáról, hogy elorozza a modern thrash metal bandák babérjait; persze, ő csak bulizni akar, legyen neoklasszikus ízű szólókkal és tekerésekkel, vagy agyontorzított basszusgitár-játékkal megtűzdelt modern metalkodás a talpalávaló, a panaszkodó rajongók pedig nyelhetik a „flying fuckokat”. A sajtóanyag beszédes lehet, még ha nem is az aktuális album valódi erényeinek tekintetében, de azt mondja, hogy „a Children of Bodom az egyesült államokbeli áttörés szélén áll”, na igen, így már érthetőbb. Meg az is, hogy azért Alexi is figyelembe veszi a rajongók elvárásait a „szarok bele, motherfucker” imázsa ellenére is, a billentyűket például a kedvü(n)kért pakolták vissza az előtérbe, hogy újfent kirakatban legyenek, ugyanis a korrekt, ám hamar unalomba forduló thrash durvulatokat felvonultató ’Blooddrunk’-on inkább csak alapozott a háttérben.

Ahogy azonban felcsattan a Not My Funeral, kihallhatjuk a ’Relentless Reckless Forever’ irányadó mixét: habár sok helyen a gyökerekhez való visszatérésről, vagy a zenekar legsikeresebb albuma, a ’Hate Crew Deathroll’ zenei világának megidézéséről regélnek, de a mérvadó továbbra is a ’Blooddrunk’ thrash-alapú riffelése, igaz, most visszapakolták rá a két éve lehántott dallamrétegeket is. A szaggató-szaggatott gitártéma az ’Are You Dead Yet?’ címadó dalának kistestvére, és a csordavokálos-ugrálós refrén is inkább a 2005-ös, ellentmondásos album stíljét idézi. Valószínűleg azért, mert Alexi – úgy tűnik – végleg leamortizálta utóbbi időkben soványodó torkát, és a kiabálás-károgás határán billegő vokalizálása a szokásosnál is egysíkúbb-vékonyabb. Elég csak lepörgetni a megadallamos gitártémával csatasorba állított Was It Worth It? című klipes dalt, ahol egy kis torzítással próbálják „coolra hangszerelni” Laiho orgánumát, de kraftban messze elmarad a húzós hathúros-témáktól, főleg a refrén alatt.

Panaszra igazából nincsen ok, vagyis édeskevés, a ’Relentless Reckless Forever’ ugyanis amolyan középutas, „rajongóbékítő” lemez, még ha nem direkt is kerekedett ilyenre, de egyaránt nyomhatja rá az esti nyakizom-tornát az is, akit a ’Blooddrunk’-kal fertőzött meg a COB-addikció, és az is, aki még mindig visszasírja a ’Something Wild’ és a ’Hatebreeder’ keresetlen zsenialitását, heveny fordulatszámát. Igaz, az első két-három album hektikus-nyughatatlan témaváltásai és –halmozásai valószínűleg végleg tovatűntek, de elég csak bömböltetni például a Shovel Knockoutot egy kis jóleső nosztalgiáért, mintha csak a ’Hatebreeder’ gyorsaságával játszanák a ’Hate Crew Deathroll’ dallamosságával feldúsított ’Blooddrunk’-os zúzdát, ráadásul Janne Wirman is rehabilitálta azokat a magas-éles, horrorfilm OST-re is beillő billentyűhangokat. Plusz a „szólóduett” is illeszkedik a dal hangulatához-dallamvilágához, nem hat olyan öncélúnak, „kötelezőnek”, mint néhol az előző lemezen.

A ’Hate Crew Deathroll’ hangzásvilágát megidéző ’Relentless Reckless Forever’ jól hallhatóan merít a COB által átnyálazott stíluskavalkádból, a Roundtrip To Hell And Back például a végleg az ’Are You Dead Yet?’-en gyökeret vert középtempós döngöléssel, és az újfent melodikus gitárjátékkal szórakoztat, és ehhez foghatóan „fülbemászó” a vaskos zúzdával megterhelt címadó dal is. Az Ugly akár a ’Follow The Reaper’-en is helyet kaphatott volna, a lemez egyik legerősebb eresztése, ahogy a lemezt záró Northpole Throwdown a legdurvább, szűk 3 perces dühödt metalpakolás. Az idei lemez szerencsére újfent szólócentrikus is egyben, bár meg kell hagyni, hogy Wirman és Laiho virgái már nem (mindig) hozzák el azt a föl-alá futkározó libabőrt, mint régen, és néhol némi önismétlés is megcsillan, de szóló és lead melódiáik még így is jócskán kiemelkednek az átlagból. Roope Latvala gitármunkája mellett még mindenképp említést érdemel Jaska W. Raatikainen dobjátéka, aki a ’Blooddrunk’ kissé egydimenziós ütlegei után újfent kreativitást és dinamikát visz a COB-dalokba (Henkka Seppälä basszusgitáros pedig sajnos szokás szerint elveszik a mixben).

Pontszám: 7.5