Keith Emerson Band (Featuring Marc Bonilla): Moscow

írta Bigfoot | 2011.04.18.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Varese Fontana

Weblap: www.keithemerson.com

Stílus: progressive rock

Származás: UK/USA

 

Zenészek
Keith Emerson - billentyűs hangszerek Marc Bonilla - gitár, ének Tony Pia - dob Travis Davis - basszusgitár
Dalcímek
1. Karn Evil 9 (1st impression) 2. Piano Concerto (3rd movement) 3. Bitches Crystal 4. Malambo 5. Touch And Go 6. Lucky Man 7. Miles Away (pt.1) 8. Miles Away (pt. 2) 9. Crusaders Cross 10. Fugue 11. Marche Train 12. Finale 13. The Barbarian 14. Tarkus 15. Nutrocker
Értékelés

„A billentyűs hangszerek Jimi Hendrixe” még 2008-ban látogatott el az orosz fővárosba bandájával, és ezt a koncertet rögzítette a hasonló nevű színházban.

            Nem tudom megállni, hogy ne állítsam Emersont párhuzamba egykori társával, a nemrég nálunk járt Carl Palmerrel. Néhány éve mindketten eljutottak arra a pontra, hogy folyamatosan gitárost alkalmazzanak zenéjükben. Csak amíg Palmer billentyűs helyett teszi, Emerson természetesen maga mellett alkalmaz egy húrbűvészt. Hogy azért, mert teltebbé akarja tenni muzsikáját, vagy azért, mert a kilencvenes évek eleji betegsége miatt a keze már nem a régi - ezt a dilemmát mindenki maga döntse el. Azon is érdemes elmélkedni, hogy hány dalt játszanak mindketten az ELP életművéből, és még ennek ellenére sem képesek együtt dolgozni.

            Mindenesetre remek muzsikát sikerült összehozni Marc Bonilla gitárossal: a régi ELP témáknak kifejezetten jót tesz a szólógitár permanens használata, esetenként egyértelműen hard rock dübörög. Emo billentyűs improvizációi új köntösbe bújnak a zakatoló gitáralap mellett, sőt át is adja Bonillának a vezető szerepet, és nem érzi magát kényelmetlenül, amikor kísérni kell. Már a kezdés nagyon ütős: a Karn Evil első tételének eredetileg is dinamikus, slágergyanús része letaglózó Bonilla futamaival, a rengeteg bandát megjárt kitűnőkezű ritmusember, Tony Pia kétlábdobos vágtái teljesen felpörgetik az egyébként is tűzről pattant darabot. Keith azt a szentségtörést is elköveti, hogy saját Piano Concertojába is beengedi Bonillát gitározni, sőt ennek a Marc nevű csávónak van arca berámolni a Pulp Fiction főcímzenéjét, a görög eredetű Misirlout. A Bitches Chrystal zongorára épülő jazzes virgái is jól ülnek a kemény gitárriffeken.  De nem csak nosztalgiázik a csapat, hiszen 2008-ban megjelent egy Keith Emerson Band album kiváló tartalommal: a Malambo játékos dallamai bizonyítják mindezt, és nosztalgikus érzések is előjönnek, hiszen Emo megidézi a ’Pictures At An Exhibition pár futamát. A Touch And Go a nyolcvanas években vált slágerré arról a lemezről, ahol Cozy Powell játszott Emerson és Lake mellett. Keith még akkor is nyomta, amikor a kilencvenes évtizedben pár évig létezett az ELP. A Lucky Man bluesos ízt kap, és a végén, csak úgy, mint eredetileg, Emerson erőszakot követ el a szintetizátoron, de ezúttal sokkal durvábban. Innentől elfeledkeznek a nosztalgiáról, és a kéttételes Miles Away, (az első a Take a Pebble-t idézi) a bravúros zongoradarab, a Crusaders Cross’, folytatása a tipikus emersoni Fugue megint 2008-at idézik. Ezt a vonalat viszi tovább a modern hangzású Marce Train és Emerson orgonavariációja, a Finale, hogy Tony Pia is megvillanjon.

            A ráadás az aranykort idézi. Bartók Allegro Barbarojára épülő The Barabarian már 1970-es első megjelenésekor örökzölddé vált az ELP repertoárjában. A Tarkus teljes egészében elnyomják, sőt új gitár-billentyű kettőst is belenyomnak a műbe. A koncertet a negyven évvel ezelőtti bulikhoz hasonlóan, a Nutrocker, Csajkovszkij Diótörőjének boogie-rock and roll verziója zárja le.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások