Thunderbolt: Love&Destruction

írta garael | 2006.06.25.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Massacre Records

Weblap: www.thunderbolt.no

Stílus: heavy metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

A norvég Thunderbolt igencsak megdobogtatta 2003-ban a true heavy metal hí­vők fém szí­vét a különösen újat felmutatni nem tudó, ám a régi értékeket hűen interpretáló debütalbumával, melyen a korrektül teljesí­tő zenészek mellett egy igazi szupertehetség is elkezdte szárnyait bontogani, mégpedig a Geogff Tate és Bruce Dickinson legjobb pillanatait idéző énekes. Tony Johannessen úgy tudta a dallamokat heavy metal csataindulókká varázsolni, hogy felötölhetett a hallgatókban, miszerint ez a zenei Merlin Excalibur helyett valószí­nűleg hangszálaiban hordozta a mágiát, mellyel létrehozhatta a Thunderbolt univerzumot. Nem hiába vártam tehát az új lemezüket, melyről egy dalt a MySpace oldalon már hetekkel ezelőtt is hallani lehetett, olyan í­zelí­tőt kapva, mely tömény eszenciáját adta az egész albumnak. Nos, a norvég fiúk most sem találták fel a spanyolviaszt, zenéjükben pontosan fel lehet fedezni a példaképeket, ám a hatások konyhájának üstjében igencsak jól eltalálták az arányokat ahhoz, hogy finom eledel kerüljön a tányérokba. Legfőképpen talán a progresszí­vebb Iron Maiden juthat a hallgató eszébe, mikor felcsendülnek a kezdő, Heavy Metal Thunder dallamai, némi Stormwitch hatással, lassabb téma kibontással, megfontolt középtempókkal és csúcs énekesi teljesí­tménnyel. Igazi retro illat lengi be a dalokat, kellemes hangszeres szólókkal, kitartott sorvégekkel, hősies zenei pózokkal, ám valami miatt mégsem annyira "pallósszagú" az eredmény, köszönhető annak az elmélyültebb, filozofálgatósabb, komorabb hangvételnek, melyről nekem a Candlemass heavy-sebb pillanatai jutnak eszembe (ha tehát öltözékbe metaforáljuk a felcsendülő zenei stí­lust, akkor a páncélra nyugodtan odagondolhatunk egy csuhát is). Különösen erős a heavy-doom hangulat a Hi-Fidelity Heartbreakben, ebben a lassan induló, majd zakatolásba forduló epikus dalban, illetve már a cí­mében is komor hangulatot hordozó, igazi hangszálakrobatikával megáldott It's a hard life-ban. A dalok persze refrénközpontúak, ám kell egy-két meghallgatás ahhoz, hogy igazán a fülbe ragadjanak, köszönhetően a néha kissé nehézkes - vagy megfontolt téma felvezetésnek, illetve gyakori témaváltásnak, utána azonban Thunderbolt csatagépként keringenek az ember fejében. A tempó, mint í­rtam, nem nagyon mozdul ki a középtartományból, és még a Call Out To The Lions is csak gőzmozdonyként pöfögi ki szűzbe (Maidenbe) ágyazott riffeit. Ami persze nem változott, az az énekesi teljesí­tmény: tudom, sokan nem szeretik a Dickinson iskola áriázós énekesi stí­lusát, ám szerintem ehhez a fajta zenéhez bizony ez illik, s talán ettől lesz a gyakran paneleket állí­tó dallamvilág változatos. (Amit Tony a lemezzáró, szimpatikus cí­mű Sin, Sex& Spandex-ben művel, azért doktori cí­m járna az opera-metal egyetemen).

Pontszám: 9