New York Dolls: Dancing Backwards In High Heels
írta TShaw | 2011.03.30.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vannak bizonyos zenetörténészek, akik egészen máshogy fogalmazzák meg a punk zene lényegét, mondanivalóját és hatását, mint az szélesebb körben elterjedt. Szerintük már a Sex Pistols és a Ramones is csak torzította (nem feltétlenül jó irányba) ezt a vitatott stílust, mely valójában a hippi nemzedék pusztulása után alakult ki, mintegy új vizekre terelve azokat, akik nem akarták a régi „hitüket” és saját magukat szektaszerű kommunákba szorítani. Ennek a valódi punk hullámnak a két legfontosabb zenekara a New York Dolls és az MC5, akiket alapjáraton inkább a protopunk stílusba, netán a glam rock szcénába szokás besorolni, ilyen minőségükben pedig alaposan kivették a részüket a későbbi glam/pop metal generáció (különösen a Mötley Crüe, a Wasp és a Poison) megihletésében.
A New York Dolls története kifejezetten érdekes, hiszen két, mára klasszikus és hírhedt lemezük megjelenése után a hetvenes évek közepén eltűntek a színről, majd 2004-ben visszatértek a világot jelentő deszkákra, 2006-ban pedig újra elkezdtek lemezeket gyártani.
Míg a 2006-os lemez egy igazán felüdítő erejű, ütős alkotás volt, fiatalos lendülettel, addig a 2009-es ’Cause I Sez So’-nál több ponton is kilógott a lóláb, mintha sokkal fontosabb lenne a lemez megjelenésének puszta ténye, mintsem maga a zeneiség. Ennek ellenére is megvolt benne a Dolls-feeling, ami képes volt eladni a lemezt – bár elvitathatatlan, hogy aki eddig nem szerette a zenekart, annak ez az album sem több holmi punkos, öreguras zagyvaságnál.
Most viszont újra előtérbe került az alkotói vágy, sőt, a csapat igazán nagy dobással készül előállni. Leszerveztek egy turnét a Mötley Crüe-vel és a Poisonnal (mester és tanítványai együtt), majd kiadták a ’Dancing Backward in High Heels’ című lemezt, csak hogy bővüljön kicsit az élőben eltolható nóták amúgy nem túl gazdag és hosszú sora.
Lemezünk természetesen egyszerre képviseli a frissességet és a bombabiztos állandóságot. David Johansen hangja maradt a régi. Mocskos, érdes, kellemetlen a fülnek, ám elképesztően feelinges, maga a dög, ami még a ma oly népszerű és divatos pop punkot is fél kézzel söpri le a síkról. Ő az a rock énekes, akinek igenis csak a kárára válna a hangja fejlesztése, úgy tökéletes minden, ahogyan az majd negyven évvel ezelőtt is volt. Emellé jön a másik kulcstag és fix momentum, Sylvain Sylvain ma már legendás gitárjátéka, melyet sok mindennek lehet nevezni, de technikásnak és virtuóznak éppen nem (és nem szabad elfeledkezni a hivatalosan idén csatlakozott Earl Slickről sem, aki legendás session zenészként hatalmas nevek mellett fordult már meg karrierje során, ám ezen a lemezen még nem ő nyúzza a húrokat).
Van azonban a zenében egy olyan magas fokú mozgalmasság és dinamika, ami mégis átemeli őket a puszta punk színtérről a hard rock irányába, egyféle modern glam rock, vagy glam punk stílust létrehozva, ez a speciális plusz pedig ugyan úgy jelen van ezen a lemezen, mint minden más New York Dolls albumon. Éppen ezért bár új albumról van szó, tulajdonképpen ugyan azokat a fogásokat és jellegzetességeket halljuk, amiket már negyven éve többször is lemezre vettek a csapat tagjai, éppen csak talán egy kicsit jellegzetesebb, ötletesebb formában, mint a ’Cause I Sez So’ albumon. No, nem kell azt várni, hogy újra előállnak egy Personality Crisis szintű stílusteremtő nótával, de az elvárható szintet olyan magabiztosan hozzák, mint Axl Rose a botrányos híreket.
Mégis, hogy legyen egy kis üröm is az örömben, azt egyáltalán nem merném leírni, hogy ez a korong jobb lenne a 2006-os visszatérő lemeznél, inkább valahol félúton áll közte és a ’Cause I Sez So’ között. Ez néhány elhibázott mozzanatnak köszönhető, mint például a Fool For You Baby című kislemez nóta, ami hiába próbál Doorsosan belemarni az ember szívébe, inkább afféle modern, avantgárd indie muzsika benyomását kelti, amit viszont a Dolls képtelen hitelesen játszani.
Legutóbbi hozzászólások