Péntek esti apokalipszis: Evergrey, Omnium Gatherum - 2011.03.11, Finnország, Oulu, Club Teatria

írta MMarton88 | 2011.03.30.

Az észak-finn rockéletet bemutató í­rássorozatom legutóbb a finn Terasbetoni, és a Thaurorod koncertjéről szólt. Azóta Ouluban járt a Pretty Maids, akiket sajnos nem állt módomban meglesni, ám március közepén egy újabb izgalmas bulinak néztünk elébe: az új lemezét promotáló Evergrey az utolsó pillanatban a Kamelottal közös európai turné elé beszúrt egy gyors, felkészülő jellegű skandináv körutat, melyet vétek lett volna kihagyni. Kotta barátom a friss Evergrey-lemez kritikájában egy érdekes gondolatot fogalmazott meg: "Ott fenn északon, ahol egy napfényesebb hétvégén már az a mondás járja, hogy "idén a nyár szombatra esett", még el is tudom képzelni, hogy ezzel a borongós-fázós modern rockzenével, amennyiben kellőképpen át van itatva a HIM/Negative-féle érzelmességgel és vámpí­rromantikával, akár slágerlistára is lehet kerülni." Nem is forgatta kollégám rosszul a szavakat, de állí­tásának helyessége a nézőszámokat tekintve nem mutatkozott meg. Akárcsak legutóbb, a koncertterem ezúttal is negyedére-hatodára volt zsugorí­tva, és a bulin 200-nál több lelkes fémszí­vű rocker nem jelent meg. Érdekes emberek amúgy ezek a finnek, az még hagyján, hogy motozás a beengedéskor nincs, de a koncertjegyemet sem kérte el senki, ellenben a személyi igazolvány bemutatása nélkül esélyed nincs bejutni a koncertterembe. Hiába, itt az élő fémzene varázsát 18 éven aluliak csak elvétve élvezhetik. Az este első fellépője az Omnium Gatherum volt. A csapat egy finn melodikus death metal fogat, akik 1996 óta igyekeznek kitörni a relatí­v ismeretlenségből, de megsúgom, ez bizony nem több szélmalomharcnál. A banda "aranykora" 2004 környékére tehető, akkoriban valahogy összehoztak egy Nuclear Blast-szerződést, de azóta is csak lefele haladnak a lejtőn. Mindenesetre Markus Vanhala gitáros lelkesedése, és elhivatottsága dicséretes. Ezen felül azonban szinte semmilyen pozití­vumot nem tudok megemlí­teni a formációról. Mondhatnám, hogy több sebből vérzik ez a dolog, de ez a valami igazából nem más, mint egy hatalmas nagy seb. Egyrészt ez a melodikus death metal dolog kissé már lerágott csont, eléggé klisés, sablonos a játszott muzsika, melyet a fiúk igyekeznek úgy palástolni, hogy "progresszí­v" cí­mszóval egyes dalaikat elnyújtják, mint a rétestésztát. Ettől sajnos csak unalmasabb lesz a végeredmény, jó aztán korántsem. Szeretném azt mondani a srácokról, hogy legalább a szí­npadi teljesí­tményük rendben van, de hazudnék. Persze, tök jó, hogy mindenki headbangel, mozog, de két alapvető ponton csúfosat bukik a produkció. Az egyik Markus Vanhala gitáros. Érti a srác a külsőségek megválasztását, gyönyörű V alakú gitárok, összeöltözés, meg minden van itt, csak hát belbecs nélül a külcsí­n mit ér? Főhösünk olyan mimikával, és grimaszokkal játszott, mintha a legvadabb Malmsteen arpeggiokkal ví­vna élet-halál harcot, miközben pár hangos/akkordos parasztvakí­tásokkal szúrta ki a szemünket. Értem én, hogy Alexi Laiho nagyon vagány gyerek, és szeretnénk mi is olyanok lenni, de neki a technikai tudása is a topon van. Ellentétben Markus-szal. Nem tudom, hogy lemezen hogy szólnak a dalaik, de amit ezen az estén a "fenegyerek" mutatott, az inkább volt bohóckodás, mint gitározás. Persze még mindig nem okozott ez akkora problémát, mint Jukka Pelkonen énekes teljesí­tménye, aki egész egyszerűen valami alulmúlhatatlant produkált. Értem én, hogy szereti a death metalt, de ettől még az égiek nem áldották meg túlságosan brutális kinézettel. Ami elvelieg még nem lenne baj. De az a fajta az erőltetett keménykedés, pózolás, amit a szűk órás műsor alatt bemutatott, finoman szólva is kiverte a biztosí­tékot. Hősünk szigorúan ügyelt arra, hogy legalább az egyik keze minden pillanatban ördögvillába végződjön, de az is elképzelhetetlen volt, hogy véletlenül akár egy másodpercre is ne felhúzott orral nézzen, mintha bármelyik pillanatban, nagyon lazán köpni akarna... persze egyszer sem tette. Ráadásul teljesen kiszámí­thatatlan időpillanatokban a nyelvét is kidugta, mintha ő lenne Gene Simmons. De hogy minek? Ez a srác egy ripacs zabigyerek, nem lehet komolyan venni. Ahogy az egész zenekart sem. A hallgatóság ž-e inkább hátul sörözött, és a sokadik felszólí­tás hatására sem vonult a szí­npad elé. A mellettem álló finn srác a buli felénél egész egyszerűen elaludt. Unalmas, gyenge banda. Hétvégén a barátok, meg a barátnők előtt biztos sikeresen lépnek fel, de ezt a profi zenélés dolgot sürgősen abba kéne hagyni. Nem hiszem el, hogy nincs északon egy olyan prog/power csapat, aki náluk jobban illett volna az Evergrey elé. Biztos ők fizették Englundéknak a legtöbbet... Setlist: Ego / Into Sea / New World Shadows / Everfields / Nail / Soul Journeys / The Return / Deep Cold "Everything is built from change." Találó gondolat, mely épp az új Evergrey korong Frozen cí­mű dalának kezdő sora. Az Evergrey a 2000-es évek első felében 10 pontos rockzenei alapművekkel í­rta be magát a heavy metal nagykönyvébe. Az igényes, érzelemdús prog-power zászlóvivőjévé váltak, ugyanakkor az utóbbi időben kissé megváltoztak a dolgok a banda háza tájékán. Egyrészt zeneileg új utakra kalandoztak, másrészt tavaly a csapat 3/5-e lecserélődött. Legutóbb 2009-ben láttam a formációt, akkor kétszer is remek produkcióval szórakoztattak, kí­váncsi voltam, hogy a régi-új zenekar mire lesz képes. Alapvetően pozití­v szájí­zzel távoztam a koncertről, jól éreztem magam. Ugyanakkor néhány érdekes dolog szemet szúrt. Kezdjük talán ezekkel az értékelést. Az Evergrey fő agytrösztjének mindig is a frontember Tom Englundot tartottam, és ez nincs másként most sem. Sőt! Fura gondolat fogalmazódott meg bennem a buli közben. Valahogy olyan volt ez, mintha Englund szólóbandáját látnám, és nem az Evergreyt. A korábbi két koncerten sokkal egységesebbnek éreztem a csapatot, igazi zenekart láttam. Ezúttal ez kissé másmilyen volt. Mintha lett volna egy láthatatlan fal Englund, és a többiek közt. Pedig ezek az új zenészek egyáltalán nem rosszak. Kezdjük talán Hannes Van Dahl dobossal, aki az este nagy meglepetését szolgáltatta. Nincs könnyű helyzetben, hisz Jonas is egy precí­z, végtelenül tehetséges, látványosan játszó srác volt, de amit ez a szemtelenül fiatal suhanc művel, az valami egészen szenzációs. Borzasztó látványosan, pontosan, feelingesen üt, játéka vonzza a tekintetet, egy igazi állat a srác. A hab a tortán pedig, hogy tehetségért sem kell a szomszédba mennie! Érdemes lesz odafigyelni rá a későbbiekben is, üde szí­nfoltja lehet a metal szcénának. Johan Niemann basszusgitáros már a Therionban is szimpatikus volt, ez most sem változott, látványosan, jól játszik, érzésem szerint ő is maradéktalanul megállja helyét Kainulainen egykori posztján. Az érdekesebb csere a gitáron történt. Nem mondom, hogy Marcus Jidellel komoly problémák lennének, hisz remekül prezentálta a régi témákat, de mind szí­npadi teljesí­tménye, mind jelenléte alapján számomra kissé fura a fazon. Mintha nem érzett volna még rá igazán erre a zenére. És valahol itt is van a kutya elásva. Látszik, hogy ez a csapat még nagyon nincs összeszokva. Ezen talán segí­thetne valamicskét Rikard Zander billentyűs, de ha valaki, akkor ő aztán nagyon elbújt a buli alatt, oldalt, hatalmas füstfellegbe burkolózva játszott, taní­tani való játékán túl jelenléte sajnos alig volt észrevehető. Nincs igazi csapatmunka az Evergreyben, nem látszik, hallatszik a közös muzsikálás. Mindenki hozza a saját kis dolgát, és itt ki is merül a dolog. Persze ez önmagában nem rossz, hisz végtelenül profi itt az összes tag, de még kell pár koncert, hogy összeérjen a fogat. Addig ez kicsit olyan, mintha Englund szólóbandáját látnánk. Ami persze még í­gy sem hangzik rosszul. Mert Tom továbbra is egy borzasztó hiteles, és karizmatikus figurája a szí­ntérnek. Őszintén, mély átéléssel tolmácsolta dalait, és az este nagy pozití­vumát nem is jelentette más, az Evergrey slágerei borzasztó nagyot ütnek élőben! Ráadásul olyan bivaly hangzással sikerült megtoldani őket, hogy majd szétszakadt a klub. Az új albumot mindössze két nóta képviselte, a nyitó Leave It Behind Us, és a kislemezes slágernóta, a Wrong került bele a repertoárba, egyébként pedig egy szűk másfél órás best of-ot hallhattunk. A legtöbb nótával a 'Recreation Day' cí­mű alapmű képviseltette magát, nem is véletlenül. Az est csúcspontjai közé tartozott a Blinded, illetve az As I Lie Here Bleeding viszonthallása. Noha előzetesen nem reménykedtem benne, de örömmel hallottam, hogy a Solitude Within/Nosferatu kettős is bekerült a programba, az igazi katarzist mégis az irtózatos súllyal megdördülő Blinded jelentette. A műsor vége felé egy rövid szólóbetétet is hallhattunk, melyben a főszerepet Hannes és Rikard játszották. Az "alapprogram" a Words Mean Nothingból elővezetett I'm Sorryval zárult, ezt mindig gyönyörű viszonthallani. A közönséggel végig közvetlen és barátságos banda a ráadásban lőtte el az igazi slágerparádét, a When The Walls/Recreation Day/Broken Wings triót már csak az A Touch of Blessinggel lehetett megfejelni, a nem túl népes publikum egy emberként énekelte a himnikus sorokat. Alig tették le a hangszereket, a srácok máris jöttek ki a rajongókhoz beszélgetni, dedikálni. Érdekes módon, amikor rákérdeztem, Tom azt mondta, hogy eddig az új lemezről csak jókat hallott, a rajongók is imádják, és a nemzetközi médiavisszhang is remek, három hétig a Billboardon is fent voltak, nagyon büszke a csapatra. Noha véleményem szerint ez még inkább a formáció múltjának szól, látván, hogy remek muzsikusok alkotják továbbra is az Evergreyt, nagyon remélem, hogy hamarosan összeérik a formáció. Mire Pestre érnek a Kamelottal, remélhetőleg már egy í­zig-vérig összeszokott, együtt muzsikáló banda fogja lebontani a PeCsa deszkáit. A zenei alapok adottak hozzá. Setlist: Leave It Behind Us / The Masterplan / Solitude Within / Nosferatu / As I Lie Here Bleeding / Monday Morning Apocalypse / Soaked / Wrong / Blinded / Rulers of the Mind / Words Mean Nothing / I'm Sorry /// When the Walls Go Down / Recreation Day / Broken Wings / A Touch of Blessing Képek és szöveg: MMarton88

Legutóbbi hozzászólások