Rock The Nation 2006 - Más szemmel!

írta szakáts tibor | 2006.06.20.

Rendhagyó módon, Magazinunk életében először egy Kedves Olvasónk is kifejtheti véleményét egy í­rásban. Varga Róbert és Felesége, utazó stábunk légierejével érkezett Oberhausenbe. Lássuk, Ők mit láttak... Minden a Hard Rock Magazin oldalain kezdődött, amikor pár hónappal ezelőtt megtudtuk a nagy hí­rt, miszerint együtt látható a Journey a Whitesnake, a Quennsryche és a Def Leppard. A magyar rajongók légi csapatában keltünk útra párommal, a Sí­pos Bros.(IHM) és Kosinszky Gábor (Concerto Music) társaságában. Igyekeznünk kellett a szállások elfoglalásával, hiszen szorí­tott bennünket az idő. Nekünk kb. 150 méterre volt a választott hotelünk, aminek éjjel egy órakor bizony nagyon-nagyon örültünk. A helyszí­n kapcsán annyit, hogy a König-Pilsner Aréna egy szórakoztató központban-kerületben található, a tömegközlekedés maximális és ésszerű támogatásával karöltve. WE 17: 45-kor már melegí­tett a WE névre hallgató formáció, de -nem ezért jöttünk- mi inkább a zenekari relikviákat árusí­tó standok felé vettük az irányt. A pólóválasztások után beléptünk a ,csodák palotájába", ahol már javában folyt az átszerelés. Biztos voltam benne, hogy profi stábbal találkozhatunk, és ebben nem csalódtam az egész este folyamán, bár mit is várhatnánk ekkora nevek láttán. Egy nagyon segí­tőkész szervező útbaigazí­tott bennünket, mivel először felülről, ülve (...nem kell kiátkozni...) vártunk a Forradalom hí­vó szavára... Queensryche Az 1991-es MOR-on láttam először a Queensryche-ot, és úgy érkeztünk, hogy nem hallottuk a történet folytatását (OM II.), ill. megmaradtam, mint a Birodalom hűséges katonája. Bevallom, kissé furcsának tűnt, egy mini Operation saga, Broadway formában és azon vettem észre magam, hogy háborogva azon gondolkodom, hogy vajon, mondjuk a Hamlet-ből, milyen lehet egy ,besztof" kiadvány. Nem vártuk meg a végkifejletet és úgy döntöttünk, hogy az idegen konyha í­zvilágával pótoljuk az energiáinkat, felkészülve a következő előadásra (...kiátkozás 2...). Egyébként nagyon csodálkoztam a szűkre szabott idő mennyiségével kapcsolatban, viszont a fesztivál jellegénél fogva tartani kellett a menetrendet, mindentől függetlenül várom, hogy teljes program keretében láthassam a seattlei legénységet a közeljövőben. Journey Lesétáltunk a küzdőtérre a keverő pult elé, hogy tanúi legyünk egy rég várt csodának. Sokan fanyalogtak, hogy Steve Perry nélkül nem igazi a Journey, viszont -szerintem- Steve Augeri korszak sokkal frissebb, korhűbb. Emlékszem, amikor először hallottam az Armageddon c. film zenéjét tartalmazó lemezről, a Remember Me c. szerzeményt..................most is beleborzongok. Ennek egyenes folytatása volt az Arrival, amely mű, ha a bakelit korszakban születik, bizony párszor már újra kellett volna vásárolnom az elhasználódás miatt. Gyermeki naivitással figyeltem a technikai fő-fő koordinátort, ahogy életre keltette a szí­npadot, ahová időközben begördült Jonathan Cain zongorája és Deen Castranovo dob- felszerelése. Majd felvisí­tottam a keverő pultra helyezett set list láttán, hogy ez nem a Generations tour programja, de mégis maga a valóság: szí­npadon a JOURNEY!!!!! Aki ismeri a 2001-es Las Vegasi koncert dvd anyagát, és arra kí­váncsi, hogy vajon az élőben milyen lehet, szóval annak üzenem, hogy bizony ez úgy szólt, és Kevin Shirley nem volt sehol! Az ismerős intro után felhangzott a Separate Ways, és öt úriember ott volt előttünk élő valóságban! Igyekeztem mindenre odafigyelni, de csak mosolyogtam és tapsolva énekeltem. A helyi közönségnek kedveskedve egy gitárszóló következett a für elise beépí­tésével, majd Ross Valory köszöntötte a hazai közönséget, persze német nyelven! Mindig is tetszett Steve Augeri eleganciája, kí­vül-belül egyaránt. Ahogyan az emberi szituációkat kezeli (dvd-n a szí­npadra menet, ahogy megérinti egy lépcső mellett álldogáló szervező-technikus kezét..), tiszteletre méltó az alázat, nem tolakodó, a maximumot nyújtja, szóval le a kalappal, és a hangjáról akkor még egy szót sem szóltam. Egy erős gyűjteményt kaptunk az egy óra alatt, záporoztak a nagy slágerek: Stone In Love, Wheel In he Sky, Faithfully, Open Arms.......Sajnos teljes anyaggal nem tudok beszámolni, mert annyira, a végére hagytam a kérést a dalok listájának nyomtatott formája kapcsán, hogy egy (kövér, harcsabajszú hörcsög) helyi rajongó megelőzött. Viszont egy személyt ki kell emelnem, mégpedig DEEN CASTRANOVO-t. Már az új lemezen is alig hittem a füleimnek, viszont amit élőben művelt.....csak a szánkat tátottuk! Aki sportolt valaha, az átérezhette azt a teljesí­tményt, amit a dobolással egybekötött énekléssel mutatott. Teljes kiéneklés ill. a pontos, feszes ütések, alkarból odatéve........meghajlás..taps... í­gy hogy próbálom visszaidézni, most is megfeszülök. Hihetetlen, amit ezek a fickók művelnek, kapcsolat a közönséggel, mind a hangszeres, mind az éneklésbeli tudás kapcsán, jó volt látni és hallani a kerek egészet, a minőséget. A tenyerünket vörösre tapsoltuk, a hangunk megkopott.......köszönjük URAIM! Így utólag olvastam, hogy remekül érezték magukat az európai állomásokon és 2007-ben egy hosszabb turné keretében, visszajönnek.......WE WILL MEET AGAIN !!! Def Leppard Még fel sem ébredtünk az álomból, amikor a szervezők átépí­tették a szí­npadot a Def Leppard részére. 1992-ben láthattam a bandát abban a korszakban, amikor a rockzene bizony nem élt reflektorfényben, és ez a nézők létszámán bizony megmutatkozott, viszont nem csalódtam bennük-AKKOR! Csak a hí­rekből olvastam, hogy jól startolt az új válogatás album, -amit, szintén nem hallottam- viszont én a valóságra voltam kí­váncsi. Az oly sokszor bevált Marshall hangfal erdő, Rick Allen funkcionális dobfelszerelése, eddig semmi gond, de ezután elkezdődött....... Így utólag kí­váncsi vagyok, hogy a nagy ví­z másik oldalán a Journey előtt ez működőképesebb? Igen, én is énekeltem sok száz rajongóval együtt a nagy slágereket: Let's Get Rocked, Armageddon It, Pour Some Sugar On Me.....de, vagy nagyon az elején vannak vagy..... Ha Deen Castranovo képes külső, fizikai változásokra (lásd 2001 Las Vegas mackó pajtása, majd a Generations szikár művésze) akkor Joe Elliott mit csinált eddig? Ez lenne a nagy profizmus, szörnyű volt hallani a szenvedést részéről(pedig szeretem őket), a szánalmas fújtatást, igaz mindent megtett, hogy felrázza a közönséget. Vivian Campbell és Phil Collen igaz, hogy teljesí­tették a félmaratont, viszont ekkora energiával már magasabban szárnyal az ember, mert a hangzásban nem igazán köszönt vissza a látványos cirkuszi bemutató. Mindig is érdekel, hogy mi zajlik odabenn az emberben, ez a Vivian gyerek valóban termékeny ebben a közegben vagy csupán Árnyék Király... Így a foci vb kapcsán, utólag sárga lappal jutalmazom Rick Savage játékát. Kiállni a nagy publikum elé egy szál basszusgitárral -ilyet még Uriah Duffy sem tett, pedig Ő igazán dolgozik a hangszerén. Komolytalan, í­gy egyszerűen. A frissen szőkí­tett lobogó hajkorona, egyszer használatos vegyipari ruházat, a mértéktelenül és tolakodóan előtérbe helyezett basszus-döngő hangzás.....ekkor kérdeztem meg a páromat, hogy mikor kezdték, és vajon mikor fejezik be. Köszi fiúk, ennyi, marad a cd lejátszó. Kifejezetten örömmel hallgattuk az átszerelés alatt felhangzó AC/DC nótát, a közönség egyenletes fejmozgásából í­télve közös véleményem volt ezzel pár ezer ember. Whitesnake Ahogy haladtunk előre az időben, egyre tudatosult bennem, hogy innen már nincs visszaút, mint egy málházó sherpa, aki már látta a csúcsot, de minden út más és más. 1997-ben éppen a születésnapon volt részem a Fehér Kí­gyó általi szorí­tásnak, azt búcsú turnéként aposztrofálták és lássatok csodát, már csak percek kérdése az egész, hogy újra találkozhassunk. A 2004-es európai körútról lemaradtunk, alig hitték el nekem ismerőseim, hogy újra útra keltek, majd ez év tavaszán jött a Live In The Still Of The Night, amely attól kezdve a Család kábí­tószere. Kellő időben és méltó helyen elhelyezkedtünk a tömegben és együtt hördültünk fel, amikor szép lassan felkúszott a Whitesnake lobogó, a jellegzetes í­rásmóddal és védjeggyel. A szí­npadon középen tornyosult Tommy Aldridge törzsi felszerelése, a háttérben már láttam az ifjú titán basszusgitárjának nyakát, majd a kezelőjét, jobbról Doug Aldrich ........ekkor felhangzott az intro, szép lassan megtelt a szí­npad élettel, besétált MR. COVERDALE és belecsaptak a Burn-be.... Innen már nem volt megállás! Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velünk, egyszerűen lenyűgöző, magával ragadó és tökéletes volt. A dvd anyag jelentette a program gerincét, kiegészí­tve a Slide It In-el. Egyik ámulatból estünk a másikba és valahányszor visszagondolok az ott eltöltött pillanatokra, csak magasfokon tudok nyilatkozni, minden elfogultság nélkül. Azért valljuk be, nagy mágus ez a DC, zenei pályafutása során nézzük csak végig a pályatársak jelentette holdudvart, de való igaz: ez egy bivalyerős felállás! Miután sok szerencsét kí­vánt Senor Mendozának, kijátszott egy másik ászt, Uriah Duffy-t! Nekem nagyon szimpatikus ez az indián srác, érdemes nézelődni a saját honlapján, hogy milyen sok helyen tartanak igényt a játékára. Nagyon élvezte a szí­npadot, de azért megnéztem volna tőle sokkal többet is, de ennyire nem lehetek telhetetlen. Aki látta a dvd-t, szóval tudok-e valami újat mesélni? Ezek a fazonok nem mí­melik az egészet, tisztességesen megdolgoznak ill. megdolgoztatnak, az biztos, ráadásul élvezik az egészet. Nem akarok ismételni, inkább szemezgetek. Nagyon élveztem Doug Aldrich és Reb Beach közös "párbeszédeit", azok a cinkos összekacsintások, mintha már ezer éve ismernék egymást. Tommy Aldridge a ,,négylábon" járó fitness központ, ha nem láttam volna a fel-felbukkanó sörényét, kételkedtem volna, hogy élő ember produkálja a dobhangzást, a kézi munka pedig valóban hihetetlen, de valóságos. Timothy Drury finom játéka, széles mosolya, az Ő oldalán is érdemes lapozgatni, hogy a billentyűk mellett, bizony a fotózás sem idegen tőle, sőt a billentyűjáték és a fotók lágysága között létezik párhuzam. És végül DC, mint az ékkő -viszont egyáltalán nem viselkedik önző módon- aki egyszerűen démoni volt, ahogy kifordult szemekkel rákészült egy-egy kiéneklésre, transzba esett és ÉNEKELT! Nem sorolom fel az elhangzott szerzeményeket, sőt önző leszek és kimondom, hogy én bizony élvezettel és alázattal elviseltem volna a Judgment Day sulykoló ütemeit, és persze a Don't Break My Heart Again zakatolását, meg a Slow An' Easy-t, meg......de nem lehetek telhetetlen és beérem azzal, amiben részünk volt. Kleopátra rossz példányt választott, belehalt, mi pedig túléljük, élvezzük, sőt újra át akarjuk érezni a kí­gyó szorí­tását. Egész testünkben feszültség tombolt, fizikai fájdalom (de édes) járta át testünket -lelkünket, hogy láthattuk, hogy érezhettük. Nehezen tértünk nyugovóra, egyre csak azt ismételgettük: ez hihetetlen. Másnap a szállodai személyzet kedves útbaigazí­tása után, viszonylag könnyen megtaláltuk a düsseldorfi repülőteret (hála a rendkí­vül korszerű és ésszerű tömegközlekedésnek), Gábor barátunk is megérkezett, és du. 15: 00-ra már Budapesten landoltunk. Egyáltalán nem bántuk meg ezt a kutúrális missziót, igen KULTÚRA csupa nagybetűvel, a határokon átí­velő hangok, melyek semmiben és senkiben nem tesznek kárt, segí­tenek azokon a bizonyos dolgos hétköznapokon is, és ünnepé emelik a pillanatot, erőt adva az újrakezdéshez. Kedves Barátaim, tisztelt olvasók találkozunk aug. 1-én a Városligeti Kí­gyófészekben! Bár a dvd-n látottak alapján a londoni közönség magasra tette a mércét, Oberhausenben kissé félénknek tűnt, de bí­zom benne, hogy senki nem fél énekelni!!!!! ARE YOU READY? Köszönet az infoért, a Hard Rock Magazinnak, Szakinak, Petinek, Tominak, Gábornak és a ROKON-nak!!! Vigyázzatok Magatokra és Egymásra, jó egészséget Mindenkinek! Üdvözlettel: Varga Róbert-Dina Miletta Pécs.

 

 

Legutóbbi hozzászólások