Ten: Stormwarning

Létezik-e vajon az epikus hard rock? A mai világban és zenei közegben… miért ne. Tulajdonképpen a Ten is valami effélét játszik. Hagyományos hard rock fogások, rengeteg AOR dallam, aztán persze olykor belelépnek a tempóba ők is, olyankor pedig az ember csak kapkodja a fejét a jobbnál jobb dallamok, vokálok, zenei megoldások után. Teszik ezt elnyújtva, végtelenül himnikusan, fennkölt hangulattal olyannyira nyakon öntve, hogy a hallgató nem is tudja mindig, mit hall pontosan, csak azt, hogy valami baromi jót és különlegeset.

Mindez már a korai években is jellemző volt az 1995-ben alapított bandára. Az utolsó lemez óta néhány év pihenőt, valamint egy dobos cserét (Mard Zonder, korábban például Kevin Moore ritmikai embere volt, szóval tudhat egyet s mást a feelinges játékról, nem is beszélvén a Fates Warningban eltöltött időről) letudva a zenekar most újra belecsap a lecsóba, újra kerekít nekünk egy köteg hard rock himnuszt, és ezúttal a korábban felmerülő problémákra is ad egy karakteres választ…
Elsőként had hozakodjak elő a korong külső megjelenésével. A legutóbbi, ’The Twilight Chronicles’ címre hallgató lemez óta hatalmas fejlődés érezhető a külső díszítés terén (az a fekete maszatolás egyáltalán nem volt szép, érdekes, vagy figyelemfelkeltő), hiszen a borítónak választott Luis Royo (!) festmény már a lemez kibontása előtt is egy remek előjelként értelmezhető. Számomra mindig is fontos volt egy-egy album külcsíne, úgyhogy erre a momentumra már megszavaztam nekik egy fél pontocskát.
Tovább haladván az ismerkedéssel, szembesülünk a lemez hosszával. Barátaink itt is tanultak a múlt hibáiból, és a ’Stormwarning’ terjedelmét alig hatvan percre redukálták. Nagyon helyesen, hiszen a ’The Twilight Chronicles’ végtelenségig nyúló tésztája után valódi felüdülés egy sztenderd hosszúságú lemezt hallgatni a csapattól, bár én azt sem bántam volna, ha még tíz percet levesznek – az album értéke és tartalma talán nem csorbult volna ki ennyi kurtítástól.

Rátérvén a zenére, az első megállapításom rögtön az lenne, hogy a csapat ezen a téren nem engedett a megalomániából, és ezt bizony nagyon jól tették! Véleményem szerint a Tent nagyon nehéz beszorítani bármilyen stílusba is: az egyszerűség kedvéért használom a hard rock kifejezést, de valójában itt jóval többről van szó. Kis hard n’ heavy, progresszívan összetett és elnyújtott dalok, AOR-ból átcsempészett romantika, heroikus epika… ez valahol mind-mind benne van a Ten zenéjében, és ettől lesz a banda aktuális lemeze (is) egészen fantasztikus hallgatnivaló.
A főszerepet természetesen most is Gary Hughes játssza. Zseniális témákat énekel, zseniális közös kórusokkal megtámogatva. Zenei háttéremberei elképesztő dallamokat kalapálnak össze dalról dalra – a nyitónóta hét perces tombolásáért például már megérné megvenni a lemezt, aztán persze jön a többi finomság is, ahol újra és újra súroljuk a hard rock, a metal, az AOR és a prog. határvonalait. A jóérzésű, kellemes dallamokra fogékony közönségnek kell vajon ennél több? Én nem hinném…