Appearance of Nothing: All Gods Are Gone
írta Tomka | 2011.02.14.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A mai, végtelennek és áttekinthetetlennek tűnő lemezdömpingben igazi luxus ismeretlen, be nem futott zenekarok felfedezésével, "kipróbálásával" foglalkozni - a kedvencek is lefoglalhatják egy életre az egyszeri zenehallgatót, mégis... néhanapján újabb taggal bővülhet a favoritok listája, "megtérül" a befektetett időmennyiség. A svájci illetőségű Appearance of Nothing a progresszív metal kategóriájának fiatal, ám nagyon ígéretes versenyzője, akik esetében a bölcsész-kompatibilis zenekarnév és albumcím, az erős atmoszférát árasztó borító és a vendégzenészek névsora (Devon Graves, Dan Swanö) csábított ismerkedésre. "A legtöbb ember egy bizonyos típusú zenét ért progresszív metal alatt. Úgy gondolom, a stílus sokat fejlődött az utóbbi években. Nagyon sok olyan banda van, akik progresszív hatásokkal rendelkeznek, de nem tekinthetők "tiszta" progresszív metal együttesnek. Mint például a Protest the Hero, Between the Buried and Me, The Faceless és sok más banda. A "progresszivitás" inkább egy elem, összetevő lett különböző stílusokban. Persze, vannak még "tradicionális" progresszív zenekarok, mint a Dream Theater és társai, de manapság szinte minden metal stílusban találhatók olyan bandák, akik progresszív hatásokat építenek be zenéjükbe." - hangzik Marc Petralito billentyűs véleménye a prog.metal színtérről. Nos, ebben igaza is van, csak egy dolgot hagyott ki: azt a trendet, amit az Appearance of Nothing is képvisel. Nevezetesen, amelyik úgy próbál "újító", progresszív lenni, hogy a sokszínűség és eklektika égisze alatt minél több vagy pedig egymástól minél távolabb álló stílusokat, műfajokat mixel össze. A mindössze 2004-ben alakult brigád rendkívül ügyesen tartja magát ehhez az irányelvhez, igaz, zenéjük jócskán a "tradicionális progresszív metalban" gyökerezik. A svájciak muzsikájának alapja a Symphony-X agresszívabb, néhol erősen powerbe hajló progresszív metaljának és a Dream Theater könnyedén befogadható melódiáinak keveréke. Maga a zenei alap tehát semmi újdonságot nem tartalmaz - ám az erre épülő körítés és a végeredmény már sokkal izgalmasabb. Először is, két énekessel próbálnak variálni az énektémákon: Pat Gerber gitáros és Omar Cuna hangja eltérő, az egyiké inkább érdesebb, keményebb részekhez passzol, míg másiké egy-egy AOR-slágerbe is elmenne. Ehhez jönnek hozzá Dan Swanö ízlésesen adagolt, öblös és karakteres hörgései, illetve a hiperaktív Devon Graves énektémái a Sweet Enemy c. számban, amelyet saját képére formálva adott annak darkos, borongós hangulatot. A 'Wasted Time' c. debütalbumukhoz képest súlyosabb és modernebb zene felé forduló Appearance of Nothing legszimpatikusabb erénye, hogy úgy egyensúlyoznak a kifejezetten melodikus, érzelemdús témákkal felvértezett, power ízekkel át-átszőtt progresszív metal és ennek komplex, tempó- és témaváltásokkal megtűzdelt alváltozata között, hogy zenéjük nem fullad sem sekélyes szentimentalitásba, sem öncélú magamutogatásba. Nem átallnak egy-egy Swanö-hörgés után akusztikus gitár által dominált verzét csempészni (Mirror's Eyes), thrashbe hajló zúzdák mellé a 70-es évek progresszív rockos aranykorából átemelt billentyűtémákat pakolni (2nd God), vagy egy hard rockos könnyedségű refrén által fémjelzett dalt techno-dallamokkal kezdeni (The Call of Eve). Marc Petralito billentyűjátékának jelenléte egyébként is minden szerzeményben hangsúlyos, de nem tolakodik az előtérbe, és skálája az előbb említett klasszikusoktól egészen a Muset idéző torzított szintifutamokig terjed (Sweet Enemy). Yves Lüthi dobos sem az akrobatamutatványokra, hanem a gyors, agresszív, akár duplázóval felpörgetett, szikár témákra koncentrál. A gitárosok főként a témaváltásokra helyezik a hangsúlyt, miközben néha az epikát sem vetik meg. A muzikális enyv, ami összeköti és egységes egésszé transzformálja ezt a sokféle hatást felölelő komplexumot, a minden dalban megtalálható emlékezetes vokális melódiák - a zenekar két énekese nem éppen őstehetség, de saját hangtartományukban ügyesen mozognak, és kifejezetten hatásos, magabiztos dallamérzékenységgel rendelkeznek. Az impozáns digitális borító mellett a hangzást sem érheti panasz: korrektül megdörrenő, izmos anyagról van szó, ahol a hangszerek tisztán szólnak és jól elkülöníthetőek, ami, ugye, nem árt egy progresszív anyag esetében. A dicséret azt a Markus Teske producert illeti, aki többek között a Vanden Plas-szal és a Symphony-X-el szokott együtt dolgozni.
Legutóbbi hozzászólások