Appearance of Nothing: All Gods Are Gone

írta Tomka | 2011.02.14.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Escape Music ltd

Weblap: http://www.appearanceofnothing.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: Svájc

 

Zenészek
Pat Gerber - ének, gitár Omar Cuna - ének, basszusgitár Peter Berger - gitár (ex-Daydreamer) Marc Petralito - billentyű Yves Lüthi - dob Vendégek: Dan Swanö - ének (The Mirror's Eyes, ...I said Silence és 2nd God) Devon Graves - ének (Sweet Enemy)
Dalcímek
1. The Mirror's Eyes 06:03 2. 2nd God 06:18 3. Sweet Enemy 09:00 4. Destination 09:10 5. The Call of Eve 05:17 6. ...I said Silence 07:31 7. The Rise and Fall of Nothing 04:56
Értékelés

A mai, végtelennek és áttekinthetetlennek tűnő lemezdömpingben igazi luxus ismeretlen, be nem futott zenekarok felfedezésével, "kipróbálásával" foglalkozni - a kedvencek is lefoglalhatják egy életre az egyszeri zenehallgatót, mégis... néhanapján újabb taggal bővülhet a favoritok listája, "megtérül" a befektetett időmennyiség. A svájci illetőségű Appearance of Nothing a progresszí­v metal kategóriájának fiatal, ám nagyon í­géretes versenyzője, akik esetében a bölcsész-kompatibilis zenekarnév és albumcí­m, az erős atmoszférát árasztó borí­tó és a vendégzenészek névsora (Devon Graves, Dan Swanö) csábí­tott ismerkedésre. "A legtöbb ember egy bizonyos tí­pusú zenét ért progresszí­v metal alatt. Úgy gondolom, a stí­lus sokat fejlődött az utóbbi években. Nagyon sok olyan banda van, akik progresszí­v hatásokkal rendelkeznek, de nem tekinthetők "tiszta" progresszí­v metal együttesnek. Mint például a Protest the Hero, Between the Buried and Me, The Faceless és sok más banda. A "progresszivitás" inkább egy elem, összetevő lett különböző stí­lusokban. Persze, vannak még "tradicionális" progresszí­v zenekarok, mint a Dream Theater és társai, de manapság szinte minden metal stí­lusban találhatók olyan bandák, akik progresszí­v hatásokat épí­tenek be zenéjükbe." - hangzik Marc Petralito billentyűs véleménye a prog.metal szí­ntérről. Nos, ebben igaza is van, csak egy dolgot hagyott ki: azt a trendet, amit az Appearance of Nothing is képvisel. Nevezetesen, amelyik úgy próbál "újí­tó", progresszí­v lenni, hogy a sokszí­nűség és eklektika égisze alatt minél több vagy pedig egymástól minél távolabb álló stí­lusokat, műfajokat mixel össze. A mindössze 2004-ben alakult brigád rendkí­vül ügyesen tartja magát ehhez az irányelvhez, igaz, zenéjük jócskán a "tradicionális progresszí­v metalban" gyökerezik. A svájciak muzsikájának alapja a Symphony-X agresszí­vabb, néhol erősen powerbe hajló progresszí­v metaljának és a Dream Theater könnyedén befogadható melódiáinak keveréke. Maga a zenei alap tehát semmi újdonságot nem tartalmaz - ám az erre épülő körí­tés és a végeredmény már sokkal izgalmasabb. Először is, két énekessel próbálnak variálni az énektémákon: Pat Gerber gitáros és Omar Cuna hangja eltérő, az egyiké inkább érdesebb, keményebb részekhez passzol, mí­g másiké egy-egy AOR-slágerbe is elmenne. Ehhez jönnek hozzá Dan Swanö í­zlésesen adagolt, öblös és karakteres hörgései, illetve a hiperaktí­v Devon Graves énektémái a Sweet Enemy c. számban, amelyet saját képére formálva adott annak darkos, borongós hangulatot. A 'Wasted Time' c. debütalbumukhoz képest súlyosabb és modernebb zene felé forduló Appearance of Nothing legszimpatikusabb erénye, hogy úgy egyensúlyoznak a kifejezetten melodikus, érzelemdús témákkal felvértezett, power í­zekkel át-átszőtt progresszí­v metal és ennek komplex, tempó- és témaváltásokkal megtűzdelt alváltozata között, hogy zenéjük nem fullad sem sekélyes szentimentalitásba, sem öncélú magamutogatásba. Nem átallnak egy-egy Swanö-hörgés után akusztikus gitár által dominált verzét csempészni (Mirror's Eyes), thrashbe hajló zúzdák mellé a 70-es évek progresszí­v rockos aranykorából átemelt billentyűtémákat pakolni (2nd God), vagy egy hard rockos könnyedségű refrén által fémjelzett dalt techno-dallamokkal kezdeni (The Call of Eve). Marc Petralito billentyűjátékának jelenléte egyébként is minden szerzeményben hangsúlyos, de nem tolakodik az előtérbe, és skálája az előbb emlí­tett klasszikusoktól egészen a Muset idéző torzí­tott szintifutamokig terjed (Sweet Enemy). Yves Lüthi dobos sem az akrobatamutatványokra, hanem a gyors, agresszí­v, akár duplázóval felpörgetett, szikár témákra koncentrál. A gitárosok főként a témaváltásokra helyezik a hangsúlyt, miközben néha az epikát sem vetik meg. A muzikális enyv, ami összeköti és egységes egésszé transzformálja ezt a sokféle hatást felölelő komplexumot, a minden dalban megtalálható emlékezetes vokális melódiák - a zenekar két énekese nem éppen őstehetség, de saját hangtartományukban ügyesen mozognak, és kifejezetten hatásos, magabiztos dallamérzékenységgel rendelkeznek. Az impozáns digitális borí­tó mellett a hangzást sem érheti panasz: korrektül megdörrenő, izmos anyagról van szó, ahol a hangszerek tisztán szólnak és jól elkülöní­thetőek, ami, ugye, nem árt egy progresszí­v anyag esetében. A dicséret azt a Markus Teske producert illeti, aki többek között a Vanden Plas-szal és a Symphony-X-el szokott együtt dolgozni.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások