Infinity Overture: The Infinity Overture - part 1.
írta garael | 2011.01.31.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az előző Infinity Overture albumon még Ian Parry rekesztette – vagy inkább rezegtette - a hangszálait, kicsiny gótikus beütéssel metalnak álcázott tulajdonképpeni AOR alkotáson, melyben úgy keveredtek a Manowar királyos témái a bugyinedvesítő érzelmességgel, hogy annak csakis sírás lehetett a vége. Ez persze nem jelent esetleges minőségi devalvációt: Parry képtelen kibújni slágerteremtő bőréből, és még egy hardcore darát is képes szentimentalizmusba oltott pátoszos himnusszá varázsolni. Megmondom őszintén, ha kicsit érzelgősebb alkat lennék, kilóra megvett volna a célirányos romantika, de sajna a gótikus riffteremtés nem igazán tudta a dallamorgia mellé rendelni az ízlésemnek megfelelő harci galoppot – az album tehát egy amolyan titkos „majdnem kedvenccé” avanzsálódott, amit olyankor vesz elő az ember, ha az agya belezsibbadt a riffkalapácsok irányba állításába.
A fentebb leírtaknak megfelelően kíváncsian vettem elő a csapat váratlanul érkező albumát, ami amolyan muzikális mézesmadzagként ígért szépet és jót, már ami a meghívott művészeket illeti. Mikor láttam, hogy sajnos Parry elromantikázott a semmibe, kissé elkeseredtem, mert a helyére állított hölgy akármennyire is az ismeretlenségből előbukkant tehetség – ki a csatasorba állított Amanda Sommerville-el abszolute partiban képes maradni – csak ahhoz a nemhez tartozik, amit nem igazán preferálok a metal stílusokban. (Még mielőtt megkapom a piszkos hímsoviniszta jelzőt, gyorsan leszögezném, minden tiszteletem a hölgyeké, de mit csináljak, ha sem a rockcicamica, sem a gótikus szoprán nem tudja szívem muzikális oldalát megdobogtatni, a többi részét annál inkább…).
Végigböngészve a jelenlegi felállást, a váltásnak nem csak Parry távozása a jele, a gitároson kívül igazából minden, az első alébumot megalkotó zenész lecserélődött, úgyhogy mondhatnánk azt is, hogy ez a csapat nem az a csapat…Sajnos azt kell mondjam, hogy az új gárda megközelíteni sem tudja a régit, még akkor sem, ha a nyitószámban Sommerville kisasszony – Michael Kiske után – egy újabb nagyágyúval, az érzelmes vokalitás fő ceremóniamesterével, Fabio Lioneval énekel duettet. A teljesítményre persze nem lehet panasz, kár, hogy a két csodaénekes alá ilyen semmitmondó, gépies alapokkal rendelkező, műanyag álszimfonikával gyalázó, standard nótát nyomtak, ahol a neoklasszikus próbálkozásokat elnyomja a gyalázatos, zizegős gitárhangzás. A banda lelkének bizonyuló gitáros persze próbálkozik, de sajnos képtelen összefogni a csapatot, és a gitárszólókon kívül nem képes dalokban gondolkodni. Sémákat kapunk, amit hiába próbál a hörgés és a gótikus fennköltség kettőse a Disney féle Szépség és szörnyeteg világa felé nyomni, még az a fajta giccsteremtés sem sikerül, ami mondjuk a Dark Moornál még erényt is képes kovácsolni. A dob néha japán jelenlétre vall, a porszívó hangzás pedig a black szcénát juttatja az eszembe, ráadásul a tényleg remek teljesítményt nyújtó énekes hölgy témáiba a legrosszabbkor kotnyeleskedik bele az aktuális hörrentő, komolyan, legszívesebben nyakon csapnám a dallamsumákolót, aki tönkreteszi a végre ígéretesnek bizonyuló énektémát. Persze a legutóbbi, énekesnőket célba vevő interjú óta tudom, hogy a scream-technika is megkíván bizonyos iskolázottságot, de kérem szépen, milyen dolog az, mikor a habos tortába hirtelen egy véres cubákot dobnak? Hiába, nálam ez a duális felállás nem működik, mert akkor vagy érzékenykedünk, és hagyjuk a dallamokat a maguk útján menni, vagy rekesszünk, és duhajkodjunk, aminek azonban megvan a helye és az ideje.
Legutóbbi hozzászólások