David Guetta és a nedves bugyik - Negative, Moulin Rose, 2011. január 16., Diesel Klub

írta Kotta | 2011.01.22.

Nemrég belefutottam a Negative új lemezébe (‘Neon’), amit meglepően kellemesnek találtam, így gondoltam egyet, megnézem őket élőben is, ha már erre járnak az album turnéjával. A 2006-os ‘Anorectic’-re leltem még rá azon a (legális) letöltögető oldalon amit használok, és ezeket, illetve némi youtube-os kutakodást (hogy azért a régebbi koncertfavoritokkal is képben legyek kicsit) leszámítva, elég komoly hiányosságokkal vágtam neki az estének. Valami mégis azt súgta, hogy nem bánom majd meg, ha adok egy esélyt ennek a finn bagázsnak.

 

 

A Dieselben nem túl sokan szállingóztunk a kapunyitás után úgy fél órával, hiába no, Magyarhon büszke népe nagy ívben tesz holmi skandináv glam bandára, amely tőlünk nyugatabbra az összes eddig megjelent korongjával az eladási listák élén végzett – ne is hagyjuk magunkat, csak nem fogunk bedőlni holmi szemfényvesztő, szirupos muzsikának! A glam behelyettesíthető sima rockkal, és akkor a Poisonblack kisszobás fellépése is simán belefér a képletbe, a skandináv helyett pedig amerikait odagondolva máris értjük, néhány legenda (pl. George Lynch) miért kényszerül errefelé házibulit tartani. Remek és megingathatatlan ízlésünket demonstrálandó, bezzeg az X-faktor arénás buliján akkora dugó volt Pest belvárosában, mint ide Lacháza...

Na de hagyjuk a fanyalgást máskorra, ezúttal fókuszáljunk inkább a pozitívumokra! Először is nem volt sor a bárpultnál. Másodszor: végre ki tudták árulni az évek óta a polcon porosodó édes pezsgőt, meg a tálkányi koktélcseresznyét. Az ok: végre egy buli, ahol több volt a nő mint a férfi! Pontosabban a lány, mint a fiú. Ráadásul, ahol fodros miniszoknyában illik megjelenni, Playboy-nyuszinak öltözve. Nem viccelek, sokan még a nyuszi(cica?)füleket is feltették! Elképzelem, hogy nézett az éjszakai műszakba igyekvő pék a 6-os villamoson… Egyik tinilány valószínűleg csak szülői felügyelettel jöhetett el, úgyhogy anyut is hozta, aki persze ki lett okosítva dresszkódból: csakis lukacsos feketében jelenhet meg, ezért felkapta magára a nagyestélyit. Volt aztán még rocker-cicafiú, aki felküzdötte a fekete neccharisnyát a kezére, az ujjatlan bőrmellény alá, (jóindulatúan) feltételezem, erőteljes barátnői behatásra. Esküszöm, már a látványért megérte elmenni! Nem túlzok, ha azt mondom, forró estének néztünk elébe!

Amit a post-Gyöngyvér formáció, a Moulin Rose nyitott. Stílusilag igen passzentos választás, mert kábé ugyanazt próbálják meg idehaza megvalósítani, amit a Negativtól lehet ellesni, talán csak annyi különbséggel, hogy még egy korosztállyal lejjebb céloznak, úgyhogy még David Guetta is belefér, mint hatás. Bár helyből szkeptikus vagyok az olyan zenével szemben, amiben nincs gitárszóló, és amely zenekarok tagjai nagy valószínűséggel több időt töltenek a tükör előtt, mint próbán, azt kell mondjam, Maziék muzsikája elég rendesen össze van rakva. Amennyiben a slágerlisták és a női szívek meghódítása a cél, az első tekintetében igen jó úton járnak, talán csak némi változatosság hiányzott az előadásból – minden szám szinte ugyanarra a sémára és tempóra épült, ami úgy a negyedik-ötödik nóta környékén már kezdett picit unalmassá válni. A második célkitűzés is úgy 75 százalékban teljesült, a doboson ugyanis még dolgozhatott volna a stylist (nemecsekernő alkattal nem szerencsés egy szál trikóban nyomulni, én inkább valami brutális barkót ajánlanék a megfelelő tekintély megteremtésére) - a többieket viszont sikerült elég szívdöglesztőre belőni. Félretéve a tréfát, tisztességesen helytálltak modern tinirock fronton, ráadásul anélkül, hogy – a név, úgy látszik, mégsem kötelez - rózsát osztogattak volna (lásd később).

A főműsorra azért összejöttünk annyian, hogy nem volt ciki, sőt sikolyban - azt kell mondjam -, a női nem aláz minket, férfiakat, úgyhogy a hangulat kezdettől fogva rendben volt. Ahogy a hangzás is: erőteljes és kifejezetten bika volt a megszólalás, mégis tisztán lehetett hallani a hangszereket. A zene pedig..., nos a zene nem is annyira glam metal (ezt inkább csak a megjelenésük okán mondogatják róluk, szerintem), hanem bődületesen nagy stadionrock, modern, 2011-es formában. Ilyesmit muzsikát nyomna a Def Leppard is, ha újra tököt növesztenének, vagy Bon Jovi, ha most lenne fiatal. Hihetetlen érzékük van a dallamokhoz, egyik sláger követte a másikat, melyeket energikus, meggyőző előadással vezettek elő. A Since You’ve Been Gone alatt például az jutott eszembe, épp így zúzhatott az ereje teljében lévő Guns ‘n’ Roses úgy ’86-’87 tájékán, amikor még eszelős bulikat nyomtak a Whiskey A Go Go-hoz hasonló klubokban.

Meg kell említeni még a HIM-et is, valahogy az összes északi bandában ott a melankólia, az a búskomor, depis hangszín, ami valószínűleg a rideg és sötét éghajlatnak köszönhető, és amit leutánozni csak úgy nem lehet – ha beszivárgott a bőröd alá, egész lényedre hatással lesz. Nem is csoda, hogy olyan elegánsan tudnak szenvedni ezek a cuki fiúk! Természetesen a Negative összes dala is a – leginkább beteljesületlen – szerelemről szól, illetve a bazi nagy szerelmi csalódásokról. Nem túlzok, gyakorlatilag az összes!

A zenekar nem titkoltan Jonne Aaron Liimatainen szexepiljére épít elsősorban. A srác egy személyben testesíti meg Axl Rose-t, Bon Jovit és egy kicsit a ‘Trash’-korszakos, hipnotizálós-pálcapörgetős Alice Coopert is. Elég volt egy félmosollyal beleszőnie Budapestet a dobgitáron előadott Still Alive-ba ahhoz, hogy amúgy jéghokisan a teljes első két sor cserét kérjen bugyiváltás céljából. Tíz perc sem kellett hozzá, és a tenyérből etette a teljes publikumot. Tudjátok mit? Annak ellenére, hogy nagy pozőr a fiú, akinél az egy számra jutó séróbeigazítások száma simán felveszi a versenyt Travolta fénykorával, roppant szimpatikus volt nekem. Nem csak azért, mert felszólított az új lemeze illegális letöltésére (ameddig elmegyünk a koncertjére, őt ez nem zavarja – én lúzer, meg kerestem a legális forrásokat…), hanem mert vérprofin adja a közönségnek azt, amire annak a rock ‘n’ roll születése óta szüksége van: show-t, teljes erőbedobással.

Ha nem köszönte meg harmincszor a meleg fogadtatást, akkor egyszer sem, legalább is, mintha több ezren lettünk volna. Többször megénekeltetett minket úgy, hogy az egy kicsit sem volt ciki. Esküszöm, abban a kis teremben, annak a kb. 150 fizetővendégnek olyan hangulatot csinált, hogy azok egy hatalmas aréna-bulin érezhették magukat. Na jó, a végső levonulás – itt volt az az ominózus vörös rózsa osztogatás - már kicsit több volt a színpadiasságból, mint amit az én gyomrom heves összehúzódás nélkül bevesz, de ezt a momentumot leszámítva maximálisan vállalható teljesítményt nyújtott, ahogy az egész zenekar is.

A banda fennmaradó része is jól ki van találva, természetesen. Kedvencem a szétvarrt, piros hajú basszeros (Antti Anatomy). Hiába, vannak olyan csajok is, akik a rossz-fiúkra buknak. Ha a gityós (Larry Love) fejébe nyomnának egy cilindert, ő viszont véletlen épp Slash-re “hajazna”. Érdekes, egy-két éve még Samborát adta. Neki a Neverending Parade-ben lehetősége volt megmutatni bővebben is, mit tud, mert ezt instrumentális verzióban nyomták, kizárólag billentyűs kísérettel. Pontosabban fogalmazva, hogy mit nem, mert az annak ellenére kiderült, hogy nem tatozik a gitárosok krémjéhez, hogy technikailag nem egy kifejezetten kihívó zeneszámról van szó. Szemérmesen maradjunk annyiban, hogy inkább a fílingre helyezte a hangsúlyt, mintsem a villantásra.

A kalapot viszont azért nem kaphatja meg, mert az Mr Snack-nek jutott ma este – ő a bandában az egyetlen tipikus átlagrocker, nem igazán csajmágnes megjelenéssel, akit így lehetett frankón kitakarni. A billentyűk mögött bujkálva azért jókat zongorázott, és kiderült az is, ő a fő vokálos a csapatban. Végül, de nem utolsó sorban, van nekünk egy amolyan amerikai focicsapatkapitány-forma kigyúrt szépfiúnk is - Jay Slammer a Frozen To Loose It All végén prezentált rövidke szólóval igazolta, hogy nem csak a gondosan megvillantott felsőteste okán lehet a csapatban. Igen, dobolni is tud, igazi megbízható ütemember, aki atom biztosan alapoz a dallamok alá.

Egy szó mint száz, tökéletes dallamos rock est volt ez, a látszat ellenére nem csak tizenéves hősszerelmeseknek! Aki átlátott a csalfaságok szitáján, egy tökéletesen működő, csúcsra járatott, profi rockzenekart láthatott. Magára vessen, aki kihagyta – mi szóltunk időben! Én pedig újévi fogadalmat tettem: ha esetleg erre jár a HIM, azon is ott leszek! Összeszedem majd a bátorságomat és bemegyek zúzni a moshpitbe a Playboy-nyuszik közé...., az lesz ám csak a mulatság!

Setlist:

No One Can Save Me Tonight / The Moment Of Our Love / Giving Up! / Blood on Blood / My My, Hey Hey / After All / In My Heaven / End Of The Line / Neverending Parade / Still Alive / Jealous Sky / Frozen To Loose It All / Since You’ve Been Gone / Planet Of The Sun // Love That I Lost / Won’t Let Go

Beszámoló: Kotta
Fotó: Tomka (Negative), Krizsán Ágnes (Moulin Rose)

Legutóbbi hozzászólások