Most és mindörökké: Nevergreen, Tűzmadár, Kerecsensólyom, 2011.01.07., Club 202
írta Tomka | 2011.01.18.
Immáron második alkalommal nyitotta az újévi metal szezont a Nevergreen a volt Wigwamban: tavaly az akkoriban megjelent 'Új Birodalom' c. legfrissebb stúdiólemez bemutatása szolgáltatta az apropót, idén pedig a zenekar hiánypótló "vállalkozása", első négy nagylemezük újrakevert változatának kiadása az 'Imperium' box formájában. Ám mielőtt felcsendültek volna a 90-es évek "őshomályába" vesző gótikus erotika himnuszai, még a gyönyörködtető változatosság jegyében két, gyökeresen más stílusban mozgó fiatal zenekar igyekezett felpörgetni a közönséget... ...amely a nem is olyan meglepő módon, egész nagy számban érkezett a Club 202-be, mivel mind az aktuális Hammer Magazin számának, mind az 'Imperium' Box helybeli megvásárlásával (amely egyébként 6000 Ft-ot kóstált) be lehetett jutni a Nevergreen évadnyitó szeánszára. Elsőként "a puszta fiai" termettek a színpadon, azaz a fesztiválszezonban aktív Kerecsensólyom, amely a stíluskeveredésnek köszönhetően más műfajok kedvelői előtt is bemutatkozhatott. Az ezen a koncertjükön 5-10 főből álló keménymag keményen ropta is Alkonyaték szimfonikus folk metaljára a talpalávalót, fújták oda-vissza a csataindulókat, ám úgy tűnt, a közönség nagy része nem volt annyira vevő a hun mondakör összetettebb dalszerkezetekbe, hörgős verzékbe, epikus refrénekbe oltott, és népzenével megtámogatott metaljára. (Aki esetleg nem ismerős a zenekarral, itt okíthatja ki magát.) Pedig a frontemberkedésből jelesre vizsgázó Görög "Alkonyat" András vezette folk metal zenekar tavalyi nagylemezét, az 'Aquileia Ostromá'-t szinte egyöntetű elismeréssel fogadta a "rock sajtó" - mindenképpen dicséretes, hogy az ősrégi mondakörök hagyományát ápolni kívánják, amivel - folk trend ide vagy oda - nagy űrt töltenek be a magyar metal palettán, és az sem utolsó, ahogy ezt különböző (zenei és egyéb) kellékekkel élőben is erősíteni akarják. (Még ha a már futó trendre is akarnak rákapcsolódni, meggazdagodni úgysem ebből fognak, pláne nem egy 7 tagú csapattal, úgyhogy ezen nem is érdemes élcelődni.) Élőben hallgatva a Kerecsensólyom szerzeményeit, a külföldi zenekarokhoz képest is hatalmas pluszpontot jelentett, hogy nem "hóteccerű" sanzontémákkal próbálják vakítani a sörben-borban fürdőzni vágyó, önfeledt szórakozást megcélzó jónépet, hanem 6-7 perces szerzeményeikkel mindenképpen minőségre törekednek, olyan számokra, amiket nem lehet megunni egy-két hallgatás után. Viszont sajnos ezen az estén nem működött minden, hiába prezentált Alkonyat "sámántáncot" a számok között, szólította fel bulizásra a közönséget (azért a "zúzzunk egy jót együtt" mondat talán kissé sokszor hangzott el ahhoz, hogy ne lett volna "vicces"), valahogy mégsem volt együtt igazán a zenekar, amiben oroszlánrészt vállalt a nem túl jó hangosítás is. Igazán csak egy-egy dalrészlet, momentum, zenei villantás volt maradandó. Élőben az is kiviláglott, hogy Alkonyat bizony hadilábon áll a tiszta énekkel, ami ráadásul a készülő 2. nagylemezről elhangzott két új dalban talán még nagyobb szerepet kapott, mint eddig. Sajnos hiába vokáloztak itt-ott társai, abból hallani szintúgy nem lehetett semmit, mint például a furulyából. Amit viszont nem lehet a kaotikus, darabos hangzás számlájára írni, hogy - ellentétben a Kerecsen, az Aquileia Ostroma és egyéb elsőlemezes nótákba magát maximálisan beleélő frontemberrel - a többi zenekartag színpadi jelenléte minimálisra korlátozódott, és szolid bólogatás, zsebre tett kezek jellemezték a produkciót. Nem tudom, hogy ezt izgalomnak kell-e betudni, és csak most nem tudtak feloldódni a zenészek, de ha már énekesük erre próbálta minden második szavával rábírni a nagyérdeműt, tőlük se ártott volna egy kis aktivitás. Több van ebben a produkcióban, mint amennyit eddig megmutattak magukból: dalszerzői véna terén nincs mit szégyenkezniük, de lehet nem ártana a tiszta ének szekciót megerősíteni, ha már komoly szerepet szánnak neki a közeljövőben, mert így néha hangulatgyilkosságba fordult át a buli. Az már legyen az én bajom, hogy némi öniróniával tudnám csak teljesen elviselni a folk színtér kelléktárát és image-ét - mindenesetre kíváncsian várom, hogy a stúdió korlátlan lehetőségei közepette mivel rukkolnak elő a második fordulóban Alkonyat és társai. Ha van zenekar, aki az utóbbi években mind koncerten, mind hanghordozóin hibamentesen teljesített, az az egyre modernebb zenei vizekre evező Tűzmadár, amely az intenzív turnézásnak köszönhetően egy rendkívül összeszokott, meggyőző és profi színpadi teljesítménnyel bíró zenekarrá nőtte ki magát. Amint Schrott Péter beáll kedvenc ventillátora elé, belesikít a mikrofonba, a Kovács Marci - Károlyi Gergely duó belekezd szabatos gitárszaggatásába, amit a Deák Bill Blues Bandből is ismerős Horváth Zsolti nyakon önt egy nyakatekert szintifutammal - nos, akkor rögtön megőrül az egyre növekedő rajongótábor, és garantáltan hangulatos buli kerekedik. A január eleji koncertjükön pedig az utóbbi idők legjobb produktumát nyújtották - igaz, a mostani turnéjukon bejáratott programon nem sok fazonigazítást végeztek. De erre nem is volt szükség: kb. egyenlő arányban vegyítették a még korai heavy metalos érájukra emlékeztető 'Jégkorszak', ill. a már jóval újszerűbb, korszerű zúzdákat power metal közegbe ágyazó 'Fények' dalait, megfűszerezve két vadonatúj számmal a nemsokára napvilágot látó 'Álmok' c. albumukról. A fülbe rekordsebességgel bemászó szintitémával átszőtt, és a Tűzmadártól "már megszokott" szaggatott gitár-riffel felvértezett Út a jövőbe (sajnos a kórus nem jött át élőben), és a zenekar "két éráját" egységbe forrasztó Júdás csókja tökéletesen illeszkedett az epikus Jégkirály és az Ébredj megahimnusza által szegélyezett koncertprogramba. Schrotinak továbbra sem okoznak gondot a sikolyok, és a Barócsi Kristóf helyére érkezett Károlyi Gergely is maximálisan beilleszkedett a csapatba, folyamatos mozgással és pózolással erősítve a színpadképet. Az énekes az este "trendjéhez" illően alapos erőbedobással szórakoztatta a számok között a közönséget, amikor épp nem a Szép hazugság vagy a már a 'Igaz hittel' c. EP-n is szereplő Élünk még bedaráló tempója kötötte le a figyelmet. Az egyetlen dal, amit nem értek, hogy miért erőltetnek majdnem minden koncertjükön, az a Tűzmadár "történelmi vonalát" reprezentáló Columbus, ebből a vonulatból a Nero kilométerekkel jobb (és érdekesebb) nóta, míg a kissé társadalomkritikus szöveggel operáló Columbus pár hallgatás után nem tartogat meglepetéseket. Habár a vokálok és a szinti továbbra is elbújt valahol "hátul", a Tűzmadárnak már sokkal "bivalyabb", erőteljesebb, és korrektebb hangzás jutott, mint a Kerecsensólyomnak. Ennek jegyében végigpörgették azt a 45-50 percet, ami nekik jutott a műsoridőből: a gitáros szekció prezentálta a heavy metal mozgáskultúrájának összes beállását, az énekes a kötelező dallamokat, és se a ritmusszekcióban, se máshol nem akadtak gondok a precizitással. Nincs mit kertelni, ez a csapat beérett, és minden szempontból együtt van, legalább annyira, mint mondjuk a Wisdom volt a 2006-os 'Words of Wisdom' c. nagylemezük megjelenésekor. A Tűzmadár is megérdemelne hasonló sikereket - reméljük ez az 'Álmok'-kal ez összejön. Setlist: Júdás csókja / Elveszett Nemzedék / Jégkirály / Út a jövőbe / Szép hazugság / Columbus / Számíthatsz rám / Élünk még / Ébredj Hogy hangulatba hozzák a folk és a power metal világába elkalandozott közönséget, a Nevergreen átszerelése alatt folyamatosan, kb. 15-20 percig szólt a komolyzenei intro-folyam, majd elemi erővel dörrent meg 11 után nem sokkal a Gótikus erotika c. ős-sláger. De úgy, hogy jobb lett volna rögtön fedezékbe vonulni: persze nem a gatyaszaggató úthenger-riffek elől, hanem a halláskárosodást garantáló hangerőtől. Sajnos a feltekert volume nemhogy növelte volna a szórakozást, de néhol kásássá, torzzá tette a hangzást, és az arányokat is elnyomta: baloldalt, Matláry előtt állva például néha komplett gitárszólók "maradtak ki", mint a 20 ezer év hiába esetében. Arról nem is beszélve, hogy az "állandó vendégénekesnő", Tina vokáljaiból is jóval kevesebbet kaptunk, mint lemezen, ugyanis csakúgy, mint tavaly, most is alig lehetett hallani a mikrofonját. Nos, negatívumokról ennyit. Nem azért, mert az ünnepi alkalmat nem lehetett volna elrontani, és hibákat felróni - hanem mert az elkövetkező bő másfél órába nemigen lehet máshonnan belekötni. Ahogy azt Macura be is jelentette, a Nevergreen visszautazott 1994-be, a magyar metal történelem legerősebb riffjeiből elég sokat tartalmazó 'Game Over' koronghoz, és időrendi sorrendben elkezdték elővenni klasszikus dalaikat, hogy a koncert végére megérkezzenek a kicsit több mint 1 éve megjelent 'Új Birodalom' c. lemez aktuális slágereiig. Persze kisebb időbeli csúsztatások akadtak, és az előzetes beharangozásokkal ellentétben a legpopulárisabb Nevergreen-lemez, az 'Ezer világ őre' és a talán kevesebbet méltatott, ám szintúgy bikaerős 'Ősnemzés' is - igaz, csak "szolidan", de - képviseltette magát a számlistában. Ám ennek megfelelően a koncert első fele az első négy album örökzöldjeinek jegyében telt, ami kisebb örömünneppé avanzsálhatott azok számára, akik rongyosra hallgatták őszi-téli éjszakáikon az 'Imperium'-mal az őket megillető hangzást is megkapó, régi dalokat. A terjedelmes életműből úgy sikerült bravúrosan szemezgetnie a program összeállításakor a Nevergreennek, hogy előkerüljenek igazi, koncerten egyre ritkábban hallható gyöngyszemek is, ugyanakkor minden rajongó garantáltan ismerhesse az elhangzott dalokat. Magyarul, a régi lemezekről is a legismertebb dalok kerültek elő, mint a szomorkás hangvételű Mindörökké, a korai gitárcentrikus NG-zúzdát menetelős tempóval kombináló 20 ezer év hiába, a többször is átírt Szerelmed vágya vér, vagy a közönségénekeltetős, balladaszerű A harang értünk szól. Ahhoz, hogy a Sötét szív rejtelmei mellett több kultklasszikus is helyet kapjon a setlistben (mondjuk olyan doomos alapvetések, mint A félelem és a Kicsi a mennyország, vagy a Soha már, csak hogy személyes kedvenceket említsek), ahhoz maratoni produkcióra kellett volna felkészülni - ám az intenzivitásának és az egész munkásságon átívelő koncert így is minden igényt kielégített. Ebben pedig nem csak a perfekt daloknak, hanem a 2011-es Nevergreen teljesítményének is nagy szerepe volt. Ahogy azt már a jelentősebb NG-bulikon megszokhattuk, az Amok basszusgitárosa, Ispán András ezúttal is besegített jellegzetes basszusgitár-játékával, hogy teltebb legyen a hangzás - Simon Valentina viszont csak a koncert utolsó harmadában állt színpadra az O Fortunával kezdődően, ugyanis épp mandulaműtétre várt a koncert előtt, és kiszabott pihenőjét szakította meg azért, hogy mégiscsak fellépjen a Nevergreennel. A "showmankedést" a tavalyi év után újfent teljes mellszélességgel nyomta Macura, viccelődött, instruált, bemutatta a számokat, amikor úgy érezte, hogy az újabb rajongóknak szüksége van rá, és "osztogatta a bölcsességet". Most is azon poénkodott, hogy öregszenek: "amikor öregszik az ember, minden összébb megy", amivel természetesen a seggig érő haj hiányára célzott, amit a pár éves divat szerint, Hetfieldes hajviselettel kompenzált. Matláry a tőle megszokott módon, némán és rigorózusan szállította epikus kompozíciót, míg a bulifaktort a két fiatal gitáros, András és Erős Szabolcs erősítette, akikre az a feladat hárult, hogy ketten mozogják be az egész színpadot. Macurának pedig nem csak a humorérzéke, hanem a hangja is jó formában volt, és az a bizonyos bugyinedvesítő potenciál is ott bujkál még melankolikus mélynyomójában. Ráadásul néhány különlegesség is felcsendült az este: mióta a Frozen beitta magát a koncertprogramba, más hírhedt popdal-átiratot nem nagyon lehetett hallani Nevergreen koncerten. Ezúttal azonban Madonnán kívül 2 popzenekar kultikus dal-átirata is képviseltette magát: a Here Comes The Rain Againt - leszámítva Anneke örömtelibb feldolgozását - legutóbb talán Green Division-bulin hallottam utoljára, ami bizony jó régen volt, a külföldön is nagy népszerűségnek örvendő Depeche Mode számot, a Strangelove-ot pedig eddig még soha. Aki az utóbbi időkben járt Nevergreen-előadáson, az a koncert második felének nagy részét ismerősként üdvözölhette, ugyanis főként az utolsó két album bejáratott slágerei kaptak benne helyet: az Árnyak az éjbentől kezdve a pörgős Az elveszett világig bezárólag. Külön öröm volt, hogy így a tizenéves klasszikusok "kontextusába" ágyazva is milyen jól megállták a helyüket az új dalok, ráadásul a húzós riffek mellett a magasabb fordulatszám is gyakrabban szerepelt a repertoárban, ami változatosabbá tette a számokat, amik általában egy-két zúzda, majd egy-két nagy ívű, szimfonikusabb dal koncepciójában váltogatták egymást. A ráadásban természetesen még újra felnyergelte lovát az a bizonyos barbár, és a Furor Christiani is előkerült, hogy minden egyes alkalommal tökéletes lezárást kanyarítson a Nevergreen-bulik végére. Aki esetleg bánja, hogy kihagyta a múltidéző, de a 2011-es Nevergreent is reprezentáló, különleges programot, az ne aggódjon, hiszen Macuráék tervezik, hogy egy komplett turné keretében több helyre is elviszik ezt a show-t. Abban pedig minden Nevergreent szerető metal fan biztos lehet, hogy nem csupán az 'Imperium' box szettel, hanem az élő előadáskor is méltó "emléket" állítanak kedvenc "sohazöldjeinek", miközben a "most" leghúzósabb dalai is terítékre kerülnek. Ha máshol nem, hát legközelebb a fesztiválokon... Setlist: Gótikus erotika / Sötét szív / Mindörökké / 20 ezer év hiába / Idegen vér / A szerelmed vágya vér / A harang értünk szól / Sír a csend / Én, az árnyék / A tested íze / Here Comes The Rain Again / Új sötét kor szívedben / Árnyak az éjben / A bosszú hajnalán / Strangelove / O fortuna / Vérből vér / Most és mindörökké / Fehér orosz / Frozen / Az elveszett világ /// Furor Christiani / Amok Tomka Fotók: Karancz Orsolya Kapcsolódó cikkek: "A gothic-doom a metal műfaj arisztokráciája": Interjú Matláry Miklóssal és Bob Macurával
Legutóbbi hozzászólások