Most és mindörökké: Nevergreen, Tűzmadár, Kerecsensólyom, 2011.01.07., Club 202

írta Tomka | 2011.01.18.

Immáron második alkalommal nyitotta az újévi metal szezont a Nevergreen a volt Wigwamban: tavaly az akkoriban megjelent 'Új Birodalom' c. legfrissebb stúdiólemez bemutatása szolgáltatta az apropót, idén pedig a zenekar hiánypótló "vállalkozása", első négy nagylemezük újrakevert változatának kiadása az 'Imperium' box formájában. Ám mielőtt felcsendültek volna a 90-es évek "őshomályába" vesző gótikus erotika himnuszai, még a gyönyörködtető változatosság jegyében két, gyökeresen más stí­lusban mozgó fiatal zenekar igyekezett felpörgetni a közönséget... ...amely a nem is olyan meglepő módon, egész nagy számban érkezett a Club 202-be, mivel mind az aktuális Hammer Magazin számának, mind az 'Imperium' Box helybeli megvásárlásával (amely egyébként 6000 Ft-ot kóstált) be lehetett jutni a Nevergreen évadnyitó szeánszára. Elsőként "a puszta fiai" termettek a szí­npadon, azaz a fesztiválszezonban aktí­v Kerecsensólyom, amely a stí­luskeveredésnek köszönhetően más műfajok kedvelői előtt is bemutatkozhatott. Az ezen a koncertjükön 5-10 főből álló keménymag keményen ropta is Alkonyaték szimfonikus folk metaljára a talpalávalót, fújták oda-vissza a csataindulókat, ám úgy tűnt, a közönség nagy része nem volt annyira vevő a hun mondakör összetettebb dalszerkezetekbe, hörgős verzékbe, epikus refrénekbe oltott, és népzenével megtámogatott metaljára. (Aki esetleg nem ismerős a zenekarral, itt okí­thatja ki magát.) Pedig a frontemberkedésből jelesre vizsgázó Görög "Alkonyat" András vezette folk metal zenekar tavalyi nagylemezét, az 'Aquileia Ostromá'-t szinte egyöntetű elismeréssel fogadta a "rock sajtó" - mindenképpen dicséretes, hogy az ősrégi mondakörök hagyományát ápolni kí­vánják, amivel - folk trend ide vagy oda - nagy űrt töltenek be a magyar metal palettán, és az sem utolsó, ahogy ezt különböző (zenei és egyéb) kellékekkel élőben is erősí­teni akarják. (Még ha a már futó trendre is akarnak rákapcsolódni, meggazdagodni úgysem ebből fognak, pláne nem egy 7 tagú csapattal, úgyhogy ezen nem is érdemes élcelődni.) Élőben hallgatva a Kerecsensólyom szerzeményeit, a külföldi zenekarokhoz képest is hatalmas pluszpontot jelentett, hogy nem "hóteccerű" sanzontémákkal próbálják vakí­tani a sörben-borban fürdőzni vágyó, önfeledt szórakozást megcélzó jónépet, hanem 6-7 perces szerzeményeikkel mindenképpen minőségre törekednek, olyan számokra, amiket nem lehet megunni egy-két hallgatás után. Viszont sajnos ezen az estén nem működött minden, hiába prezentált Alkonyat "sámántáncot" a számok között, szólí­totta fel bulizásra a közönséget (azért a "zúzzunk egy jót együtt" mondat talán kissé sokszor hangzott el ahhoz, hogy ne lett volna "vicces"), valahogy mégsem volt együtt igazán a zenekar, amiben oroszlánrészt vállalt a nem túl jó hangosí­tás is. Igazán csak egy-egy dalrészlet, momentum, zenei villantás volt maradandó. Élőben az is kiviláglott, hogy Alkonyat bizony hadilábon áll a tiszta énekkel, ami ráadásul a készülő 2. nagylemezről elhangzott két új dalban talán még nagyobb szerepet kapott, mint eddig. Sajnos hiába vokáloztak itt-ott társai, abból hallani szintúgy nem lehetett semmit, mint például a furulyából. Amit viszont nem lehet a kaotikus, darabos hangzás számlájára í­rni, hogy - ellentétben a Kerecsen, az Aquileia Ostroma és egyéb elsőlemezes nótákba magát maximálisan beleélő frontemberrel - a többi zenekartag szí­npadi jelenléte minimálisra korlátozódott, és szolid bólogatás, zsebre tett kezek jellemezték a produkciót. Nem tudom, hogy ezt izgalomnak kell-e betudni, és csak most nem tudtak feloldódni a zenészek, de ha már énekesük erre próbálta minden második szavával rábí­rni a nagyérdeműt, tőlük se ártott volna egy kis aktivitás. Több van ebben a produkcióban, mint amennyit eddig megmutattak magukból: dalszerzői véna terén nincs mit szégyenkezniük, de lehet nem ártana a tiszta ének szekciót megerősí­teni, ha már komoly szerepet szánnak neki a közeljövőben, mert í­gy néha hangulatgyilkosságba fordult át a buli. Az már legyen az én bajom, hogy némi öniróniával tudnám csak teljesen elviselni a folk szí­ntér kelléktárát és image-ét - mindenesetre kí­váncsian várom, hogy a stúdió korlátlan lehetőségei közepette mivel rukkolnak elő a második fordulóban Alkonyat és társai. Ha van zenekar, aki az utóbbi években mind koncerten, mind hanghordozóin hibamentesen teljesí­tett, az az egyre modernebb zenei vizekre evező Tűzmadár, amely az intenzí­v turnézásnak köszönhetően egy rendkí­vül összeszokott, meggyőző és profi szí­npadi teljesí­tménnyel bí­ró zenekarrá nőtte ki magát. Amint Schrott Péter beáll kedvenc ventillátora elé, belesikí­t a mikrofonba, a Kovács Marci - Károlyi Gergely duó belekezd szabatos gitárszaggatásába, amit a Deák Bill Blues Bandből is ismerős Horváth Zsolti nyakon önt egy nyakatekert szintifutammal - nos, akkor rögtön megőrül az egyre növekedő rajongótábor, és garantáltan hangulatos buli kerekedik. A január eleji koncertjükön pedig az utóbbi idők legjobb produktumát nyújtották - igaz, a mostani turnéjukon bejáratott programon nem sok fazonigazí­tást végeztek. De erre nem is volt szükség: kb. egyenlő arányban vegyí­tették a még korai heavy metalos érájukra emlékeztető 'Jégkorszak', ill. a már jóval újszerűbb, korszerű zúzdákat power metal közegbe ágyazó 'Fények' dalait, megfűszerezve két vadonatúj számmal a nemsokára napvilágot látó 'Álmok' c. albumukról. A fülbe rekordsebességgel bemászó szintitémával átszőtt, és a Tűzmadártól "már megszokott" szaggatott gitár-riffel felvértezett Út a jövőbe (sajnos a kórus nem jött át élőben), és a zenekar "két éráját" egységbe forrasztó Júdás csókja tökéletesen illeszkedett az epikus Jégkirály és az Ébredj megahimnusza által szegélyezett koncertprogramba. Schrotinak továbbra sem okoznak gondot a sikolyok, és a Barócsi Kristóf helyére érkezett Károlyi Gergely is maximálisan beilleszkedett a csapatba, folyamatos mozgással és pózolással erősí­tve a szí­npadképet. Az énekes az este "trendjéhez" illően alapos erőbedobással szórakoztatta a számok között a közönséget, amikor épp nem a Szép hazugság vagy a már a 'Igaz hittel' c. EP-n is szereplő Élünk még bedaráló tempója kötötte le a figyelmet. Az egyetlen dal, amit nem értek, hogy miért erőltetnek majdnem minden koncertjükön, az a Tűzmadár "történelmi vonalát" reprezentáló Columbus, ebből a vonulatból a Nero kilométerekkel jobb (és érdekesebb) nóta, mí­g a kissé társadalomkritikus szöveggel operáló Columbus pár hallgatás után nem tartogat meglepetéseket. Habár a vokálok és a szinti továbbra is elbújt valahol "hátul", a Tűzmadárnak már sokkal "bivalyabb", erőteljesebb, és korrektebb hangzás jutott, mint a Kerecsensólyomnak. Ennek jegyében végigpörgették azt a 45-50 percet, ami nekik jutott a műsoridőből: a gitáros szekció prezentálta a heavy metal mozgáskultúrájának összes beállását, az énekes a kötelező dallamokat, és se a ritmusszekcióban, se máshol nem akadtak gondok a precizitással. Nincs mit kertelni, ez a csapat beérett, és minden szempontból együtt van, legalább annyira, mint mondjuk a Wisdom volt a 2006-os 'Words of Wisdom' c. nagylemezük megjelenésekor. A Tűzmadár is megérdemelne hasonló sikereket - reméljük ez az 'Álmok'-kal ez összejön. Setlist: Júdás csókja / Elveszett Nemzedék / Jégkirály / Út a jövőbe / Szép hazugság / Columbus / Számí­thatsz rám / Élünk még / Ébredj Hogy hangulatba hozzák a folk és a power metal világába elkalandozott közönséget, a Nevergreen átszerelése alatt folyamatosan, kb. 15-20 percig szólt a komolyzenei intro-folyam, majd elemi erővel dörrent meg 11 után nem sokkal a Gótikus erotika c. ős-sláger. De úgy, hogy jobb lett volna rögtön fedezékbe vonulni: persze nem a gatyaszaggató úthenger-riffek elől, hanem a halláskárosodást garantáló hangerőtől. Sajnos a feltekert volume nemhogy növelte volna a szórakozást, de néhol kásássá, torzzá tette a hangzást, és az arányokat is elnyomta: baloldalt, Matláry előtt állva például néha komplett gitárszólók "maradtak ki", mint a 20 ezer év hiába esetében. Arról nem is beszélve, hogy az "állandó vendégénekesnő", Tina vokáljaiból is jóval kevesebbet kaptunk, mint lemezen, ugyanis csakúgy, mint tavaly, most is alig lehetett hallani a mikrofonját. Nos, negatí­vumokról ennyit. Nem azért, mert az ünnepi alkalmat nem lehetett volna elrontani, és hibákat felróni - hanem mert az elkövetkező bő másfél órába nemigen lehet máshonnan belekötni. Ahogy azt Macura be is jelentette, a Nevergreen visszautazott 1994-be, a magyar metal történelem legerősebb riffjeiből elég sokat tartalmazó 'Game Over' koronghoz, és időrendi sorrendben elkezdték elővenni klasszikus dalaikat, hogy a koncert végére megérkezzenek a kicsit több mint 1 éve megjelent 'Új Birodalom' c. lemez aktuális slágereiig. Persze kisebb időbeli csúsztatások akadtak, és az előzetes beharangozásokkal ellentétben a legpopulárisabb Nevergreen-lemez, az 'Ezer világ őre' és a talán kevesebbet méltatott, ám szintúgy bikaerős 'Ősnemzés' is - igaz, csak "szolidan", de - képviseltette magát a számlistában. Ám ennek megfelelően a koncert első fele az első négy album örökzöldjeinek jegyében telt, ami kisebb örömünneppé avanzsálhatott azok számára, akik rongyosra hallgatták őszi-téli éjszakáikon az 'Imperium'-mal az őket megillető hangzást is megkapó, régi dalokat. A terjedelmes életműből úgy sikerült bravúrosan szemezgetnie a program összeállí­tásakor a Nevergreennek, hogy előkerüljenek igazi, koncerten egyre ritkábban hallható gyöngyszemek is, ugyanakkor minden rajongó garantáltan ismerhesse az elhangzott dalokat. Magyarul, a régi lemezekről is a legismertebb dalok kerültek elő, mint a szomorkás hangvételű Mindörökké, a korai gitárcentrikus NG-zúzdát menetelős tempóval kombináló 20 ezer év hiába, a többször is átí­rt Szerelmed vágya vér, vagy a közönségénekeltetős, balladaszerű A harang értünk szól. Ahhoz, hogy a Sötét szí­v rejtelmei mellett több kultklasszikus is helyet kapjon a setlistben (mondjuk olyan doomos alapvetések, mint A félelem és a Kicsi a mennyország, vagy a Soha már, csak hogy személyes kedvenceket emlí­tsek), ahhoz maratoni produkcióra kellett volna felkészülni - ám az intenzivitásának és az egész munkásságon átí­velő koncert í­gy is minden igényt kielégí­tett. Ebben pedig nem csak a perfekt daloknak, hanem a 2011-es Nevergreen teljesí­tményének is nagy szerepe volt. Ahogy azt már a jelentősebb NG-bulikon megszokhattuk, az Amok basszusgitárosa, Ispán András ezúttal is besegí­tett jellegzetes basszusgitár-játékával, hogy teltebb legyen a hangzás - Simon Valentina viszont csak a koncert utolsó harmadában állt szí­npadra az O Fortunával kezdődően, ugyanis épp mandulaműtétre várt a koncert előtt, és kiszabott pihenőjét szakí­totta meg azért, hogy mégiscsak fellépjen a Nevergreennel. A "showmankedést" a tavalyi év után újfent teljes mellszélességgel nyomta Macura, viccelődött, instruált, bemutatta a számokat, amikor úgy érezte, hogy az újabb rajongóknak szüksége van rá, és "osztogatta a bölcsességet". Most is azon poénkodott, hogy öregszenek: "amikor öregszik az ember, minden összébb megy", amivel természetesen a seggig érő haj hiányára célzott, amit a pár éves divat szerint, Hetfieldes hajviselettel kompenzált. Matláry a tőle megszokott módon, némán és rigorózusan szállí­totta epikus kompozí­ciót, mí­g a bulifaktort a két fiatal gitáros, András és Erős Szabolcs erősí­tette, akikre az a feladat hárult, hogy ketten mozogják be az egész szí­npadot. Macurának pedig nem csak a humorérzéke, hanem a hangja is jó formában volt, és az a bizonyos bugyinedvesí­tő potenciál is ott bujkál még melankolikus mélynyomójában. Ráadásul néhány különlegesség is felcsendült az este: mióta a Frozen beitta magát a koncertprogramba, más hí­rhedt popdal-átiratot nem nagyon lehetett hallani Nevergreen koncerten. Ezúttal azonban Madonnán kí­vül 2 popzenekar kultikus dal-átirata is képviseltette magát: a Here Comes The Rain Againt - leszámí­tva Anneke örömtelibb feldolgozását - legutóbb talán Green Division-bulin hallottam utoljára, ami bizony jó régen volt, a külföldön is nagy népszerűségnek örvendő Depeche Mode számot, a Strangelove-ot pedig eddig még soha. Aki az utóbbi időkben járt Nevergreen-előadáson, az a koncert második felének nagy részét ismerősként üdvözölhette, ugyanis főként az utolsó két album bejáratott slágerei kaptak benne helyet: az Árnyak az éjbentől kezdve a pörgős Az elveszett világig bezárólag. Külön öröm volt, hogy í­gy a tizenéves klasszikusok "kontextusába" ágyazva is milyen jól megállták a helyüket az új dalok, ráadásul a húzós riffek mellett a magasabb fordulatszám is gyakrabban szerepelt a repertoárban, ami változatosabbá tette a számokat, amik általában egy-két zúzda, majd egy-két nagy í­vű, szimfonikusabb dal koncepciójában váltogatták egymást. A ráadásban természetesen még újra felnyergelte lovát az a bizonyos barbár, és a Furor Christiani is előkerült, hogy minden egyes alkalommal tökéletes lezárást kanyarí­tson a Nevergreen-bulik végére. Aki esetleg bánja, hogy kihagyta a múltidéző, de a 2011-es Nevergreent is reprezentáló, különleges programot, az ne aggódjon, hiszen Macuráék tervezik, hogy egy komplett turné keretében több helyre is elviszik ezt a show-t. Abban pedig minden Nevergreent szerető metal fan biztos lehet, hogy nem csupán az 'Imperium' box szettel, hanem az élő előadáskor is méltó "emléket" állí­tanak kedvenc "sohazöldjeinek", miközben a "most" leghúzósabb dalai is terí­tékre kerülnek. Ha máshol nem, hát legközelebb a fesztiválokon... Setlist: Gótikus erotika / Sötét szí­v / Mindörökké / 20 ezer év hiába / Idegen vér / A szerelmed vágya vér / A harang értünk szól / Sí­r a csend / Én, az árnyék / A tested í­ze / Here Comes The Rain Again / Új sötét kor szí­vedben / Árnyak az éjben / A bosszú hajnalán / Strangelove / O fortuna / Vérből vér / Most és mindörökké / Fehér orosz / Frozen / Az elveszett világ /// Furor Christiani / Amok Tomka Fotók: Karancz Orsolya Kapcsolódó cikkek: "A gothic-doom a metal műfaj arisztokráciája": Interjú Matláry Miklóssal és Bob Macurával

Legutóbbi hozzászólások