Eric Johnson: Up Close

írta TShaw | 2011.01.17.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Capitol

Weblap: www.ericjohnson.com

Stílus: Blues/Istrumental Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Eric Johnson - gitár, ének Roscoe Beck - basszusgitár Sonny Landreth - gitár ("Your Book") Jonny Lang - gitár és ének ("Austin") Malford Milligan - ének ("Brilliant Room") Steve Miller - ének ("Texas") Barry "Frosty" Smith - ütősök Tommy Taylor - ütősök Jimmie Vaughan - gitár ("Texas")
Dalcímek
01 Awaken 02 Fatdaddy 03 Brilliant Room 04 Texas 05 Gem 06 Traverse 07 Austin 08 Soul Surprise 09 On the Way 10 Arithmetic 11 The Sea and the Mountain 12 Vortexan 13 A Change Has Come to Me 14 Change - Revisited 15 Your Book
Értékelés

 Eric Johnson művészetéről, gitározásáról és önkifejezéséről írni nehéz, mert bár egy valódi félistennel van dolgunk a személyében, játéka talán senki máséhoz nem hasonlítható. Az általa kitalált és mai napig alkalmazott gitárhangzás – melyben vannak bluesos és jazzes elemek, de mégis a popzene könnyedségével simul bele a hallgató fülébe – egész karrierjét elvitte a hátán, ám úgy látszik, 2010-re elérkezett pályája első olyan lemezéhez, amit csak csalódottan tudok végighallgatni…

Mégis, mi történt? Nem más, mint hogy az amúgy mindig a tökéletességre és egyértelműségre törekvő gitáros rálépett Slash és Santana útjára. Vendégzenészeket hívott meg lemezére, főleg az amerikai blues, country színtérről, akiknek a kedvéért zenéjét is hozzájuk igazította.
Johnson  2005-ös ’Bloom’ című albumánál  éppen korszerűsítette  hangzását. Kevés jól ismert formula, sok új hangulat, modernebb megszólalás Az ott megkezdett út most tökéletesen megszakadt – talán ez az én legnagyobb fájdalmam ezzel a lemezzel kapcsolatban. Pedig a kezdés még rendjén lenne, de amikor Malford Milligan kezd el énekelni, valahogy minden elromlik… Eric Johnson karrierjének évtizedei alatt mindig felvállalta az énekesi teendőket, már ahol szükség volt rá és mindez működött is. Ez a vendégszereplős, már-már projektszagú dolog viszont idegen tőle, nem illeszkedik az eddigi klasszikusok sorába. Valami elveszett a bábák között, ahogy a mondás tartja…

Pedig bábából most sok van. Jimmie Vaughan, Steve Miller, Jonny Lang… de hiába tiszteletreméltó és nagy zenészek ők, Johnson lemezére egész egyszerűen fölöslegesek.

Őszintén szólva, ez a lemez így nem tud felemelkedni a többi Johnson korong színvonalára. Nem mondom, hogy rossz, vagy, hogy hallgathatatlan, mert természetesen nem az, csupán nem tudom elűzni a gonosz gondolatot, miszerint ilyen zenével hősünk sosem jutott volna el arra a szintre és abba a kultikus státuszba, amiben ma leledzik.

Ezt az albumot úgy lehetett volna megmenteni, ha gitárosunk nem kezd el vendégszereplőket hívni a lemezére melyek között nem csak énekesek, hanem gitárosok is vannak - hát ez már tényleg túlzás!
De hogy tovább menjek, önmagában a zeneiséggel is gondok vannak, ugyanis a Texas című dalban prezentált színtiszta blues olyan az öregtől, mint egy díjnyertes szakácstól a mezei rántotta…

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások