Most, a mexikói vereség 20-ik évfordulóján ötlött szemembe az a hasonlat, mely a metal bizonyos szegmensei, és a magyar foci között van. A valamikori Puskás féle arany-, és Albert Flóri féle „kis-arany” csapat sikerei azóta is arra predesztinálják az elképesztően mély posványba süllyedt magyar foci még meglévő fanatikusait, hogy bízzanak egy-egy látványos feltámadásban, hogy az „aranylábú fiúk” a valamikori sikereket visszahozva dobogtassák meg a büszke magyar szíveket. Emellett a metalban is vannak olyan bandák, melyek pályájuk kezdetén szinte stílusalapító lemezekkel emlekednek azonnal a metal NB1-be, hogy aztán a sikerrel jóllakva régi hírükből focizhassanak tovább évtizedekig, mindig és mindig felélesztve a valamikori sikerek által teremtődött rajongótáborban a visszatérés reményét .

A Metal Church, ez az US Power alapbandaként számontartott amerikai együttes a nyolcvanas években két olyan albummal sokkolta a közvéleményt, melyek aztán egy másik szellemhez hasonlóan járták be a világot, hírdetvén a power metal revolution-t itt, Európában is. Az énekes, az azóta sajnálatosan elhunyt David Wayne vezetésével elkészült klasszikus két korongot aztán még követte három, ám már egy másik dalnokkal, majd a 90-es évek grunge hulláma tetszhalott állapotba küldte a bandát. A metal resurrection persze ezt a csapatot is újra felszínre dobta egy kocertlemez erejéig, amit egy halvány Masterpeace c. alkotás követett- majd Wayne halála után összehoztak egy pénzszagú albumot, mely azonban már igen nagyot bukott.

Most pedig itt van a legújabb opusz, a Light in the dark, egy szinte teljesen új felállásban játszó csapattól, és ennek tükrében sajna azt kell mondanom, a bemutatott játék itt bizony inkább a mai magyar válogatottat idézi, és nem a valamikori aranycsapatot (de még Nyilasiékat sem). Hiába van itt Wayne orgánumát felidéző amerikai szőrös hangú rocktorok, hiába az amerikai undergrounba szorult power metal bandáékhoz viszonyított jó hangzás, az albumon felhangzó dalokból egyvalami hiányzik: az alkotói tehetség.

Sokan power bandának tartják az együttest, melyet bizonyára az általános középtempók magyaráznak, ám a dallamszegény világ, és a riffek jellege inkább thrash bandának aposztorálja őket. Jóllehet a riffek szerelmesei néha jólesően bólogathatnak –Beyond all reason, A light in the dark- , ám végig kísér egy olyan deja vu érzés, ami nem engedi teljes mértékben kibontakozni az élvezetet. Mintha hallottam volna már ezeket, sejlik fel a hallgatóban, és minden bizonnyal igaza is van: a tökös riffeket és a verzéket már megírták a klasszikus US Power csapatok, az Armored Saint, Vicious Rumors, Jag panzer. Persze lehet újracsomagolt terméket is élvezni, ám sajna az ehhez szükséges eladhatósági jelleget már nem tudják prezentálni a fiúk. Az ’ec-pec kimehetsz’ szintű dallamokat nem engedik kibontakozni, így a számok egy idő után csupán monoton riffhalmazzá válnak, melyekből több is olyan kliséhalmazt alkot, ami bizonyára nem fog lemenni több hallgató torkán sem (Mirror Of Lies). Ami némileg tetszett, az a csipetnyi pszichedelia bevezetése a dalok egy részébe: ilyen a leghosszabb szerzemény, a Temple of the sea is, mely némi Dio feelinget csempész bele a vad döngöldébe – talán ez a legértékelhetőbb pontja az albumnak - kár, hogy a figyelmet nem tudják olyan hosszú ideig fenntartani, a viszonylag jó szólók ellenére sem (amik azért az egész albumon magas színvonalúak),
A végén szimpatikus módon egy régi darabbal tisztelegnek Wayne emléke felé, ám a korszerűbb hangzáson kívül nem sokat tudtak hozzátenni a számhoz, mely ezzel együtt magasan a lemez legjobbja.