Nelson: Lightning Strike Twice

írta TShaw | 2010.12.28.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.frontiers.it

Stílus: AOR

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Vannak zenekarok, amelyekről magabiztosan kijelenthetjük, hogy ha nem lettek volna rosszkor rossz helyen, ma már egészen máshol tartanának. Ez főleg a kilencvenes évek elejére értendő, és fokozottan igaz a hivatalosan 1990-ben alakult Nelsonra, mely első lemezével rögtön le is aratta történetének legnagyobb sikereit, majd szép lassan feloldódott az egyre jobban változó zenei trendekben. Hozzátartozik a történethez, hogy a bandát alkotó két testvérnek szinte már a vérében van a slágergyártás, hisz édesapjuk, Rick Nelson annakidején Elvis Presleyt is kí­sérte, édesanyjuk pedig képzőművészként is jeleskedett, nagyapai részről pedig az Ozzie és Herriet kalandjai cí­mű tévés és rádiós sikerszériához köthetőek, amit a nagyszüleik vittek sikerre. A Nelson tesók ezáltal a rekordok könyvébe is bekerültek, lévén övék az egyetlen család a világon, amiben három generáció egymás után tudott "elkövetni" egy-egy listavezető slágerdalt. Sorsuk azonban megpecsételődött, és a valóban sikeres 'After The Rain' cí­mű kiváló bemutatkozó lemezük után szinte alig-alig hallhatott róluk a nagyérdemű, pedig 2000-ig hat lemezt jelentettek meg. A banda tehát látszólag elsikkadt a rockzenei posványban, ám 2010-ben a Frontiers felkarolta őket és idén újra született egy lemezük... meg kell mondanom, valóban megkoronázva eddigi munkásságukat. A 'Lightning Strike Twice' bár hűen követi a zenekar eddigi hagyományait, talán minden eddigi lemezüknél könnyebben megszerethető és sikerre í­télt. A lemez reklámozásához közzétett, videoklipes dal is már egészen csábí­tó volt, azonban maga az album jócskán felülmúlta a You're All I Need Tonight cí­mű nóta által í­gért hangulatot, hangzást és dögöt. Nem igazán értem, miért ezt a balladát kellett megtenni vezető kislemeznek - húsz éve ezzel lehetett volna robbantani, de 2010-ben ki figyel még az ilyen nótákra? Egy szó, mint száz, az album első hallgatásra hatalmas meglepetést okozott. Az albumnyitó Call Me például fogós dobos felvezetéssel indí­t, majd szép lassan megszólalnak a gitárok is, végül bekapcsolódnak a Nelson testvérek. Az alap témát kellemesen csilingelő gitárszólamok támogatják meg, az énekhang kiváló, a testvérek dalszerzői zsenije pedig letagadhatatlan. Ugyan ezt a hangulatot viszi tovább a Day By Day cí­mű szerzemény, mely nyugodtan szerepelhetne a szép emlékű debütkorongon is. A pattogós kis dal gitárszólója talán az egyik legjobb az egész lemezről. Érdekes módon a folytatásban néha sajnos visszavesznek a kellemes tempóból. Példának okáért a Ready, Willing And Able régimódi, kissé bluesos partirockja nem igazán illik az előző két kulcsdalhoz, de a korábban emlegetett You're All I Need Tonight is feleslegesen és túlzottan csöpögős. A helyes irányt azonban visszahozzák az olyan nóták, mint a When You're Gone (szerintem az album legjobban sikerült darabja), a régimódi, de rettentően fülbemászó Take Me There, és természetesen hiba lenne elmenni az elnyújtott, talán kissé túlzottan romantikus, de gyönyörű zeneiséggel bí­ró To Get Back To You mellett, melynek gitártémáit nem más játszotta fel az albumra, mint Steve Lukather! Összességében nézve a lemezt, úgy vélem, érdemes lett volna kicsit jobban átgondolni a koncepciót. 54 perces műsoridőt kapunk, vagyis ha a 12 dalból levonunk két-három gyengébb momentumot, akkor sem csökken le tragikusan a műsoridő, viszont kevesebb sallanggal kéne megküzdenünk. Mivel azonban a CD és az MP3 lejátszó világában élünk, senkinek sem fog megterhelést okozni, ha át kell ugrania az unalmasabb dalokon. Ha ezt megtesszük, akkor egy első osztályú, dallamos, profi és szí­vderí­tő melodikus rock lemezt fogunk hallani, amivel talán végre révbe érhetnek a Nelson testvérek.

Pontszám: 7.5