”Hiszek a rajongókban. Hiszek a metalban, mint bárki, akivel valaha is találkoztál. És még valami, felkészültem arra, hogy meghaljak a metalért. Hát Te?" – Joey DeMaio

Manowar. Az együttes, akikbe - ha máshogy nem, legalább hírből - minden valamire való metalos belefut, az együttes, amelyikkel bármi is történik, mindig hatalmas viták kerekednek a rockvilágban, a fiúk, akik ha lehet, még az átlagosnál is jobban képesek megosztani a fémszívűek táborát. A Manowar nem pusztán egy zenekar. Egy attitűd, egy világnézet, egy életérzés. Egy ideológia, vagy ha úgy tetszik, szemléletmód.

„A halhatatlan harcos utazása lenyomata mindannyiunk életének. A hétköznapokban rengeteg nehézséggel, kihívással kell szembenéznünk, ezeket le kell győznünk, meg kell oldani ahhoz, hogy győzedelmeskedjünk, és elérjük céljainkat.” – Joey DeMaio

A Manowar rajongói egész másként képesek a rockzenéhez viszonyulni, mint a laikusok. A Manowar volt az egyik első csapat, akik nyíltan kritizálták a rockzenében a média hatását, illetve rávilágítottak a magukat egyéniségnek tartó rockerek tipikus "birkaeffektusára". Ők voltak, akik először húzták meg a vonalat a "valódi rock zenék", és a "pózer divatmuzsikák" közt. „Ha rajongsz a heavy metalért, és az életedet is képes lennél imádott zenédért feláldozni, igazi fémtestvér vagy. Ellenkező esetben viszont egy semmirekellő szemét pózer.” Lássuk, hogyan is indult el ez az egész, miként lobbantotta lángra az egész világ fémszíveit négy amerikai srác.

A Manowar nevű sikertörténet mára már több mint 9 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, ám idáig eljutni nem volt egyszerű. 1980 áprilisában, a Black Sabbath angliai turnéján a csapat pirotechnikusa, bizonyos Joey DeMaio összebarátkozott az előzenekar, név szerint a Shakin' Street gitárosával, Ross Friedmannel. Ross neve ekkoriban már nem volt ismeretlen a rockszakmában, hisz a The Dictators tagjaként három nagylemezt is elkészített (ebben a bandában zenélt a későbbi Twisted Sister muzsikus Mark "The Animal" Mendoza is), DeMaio ötletei viszont beindították a fantáziáját, és úgy döntöttek, hogy a turné végeztével közösen összehoznak egy heavy metal együttest.

Az énekes DeMaio régi, iskolai jó barátja, Eric Adams lett, akivel már régóta tervezték egy banda megalapítását, a dobok mögé pedig a David Feinstein vezette The Rodsból „kölcsönvett” Carl Canedy ült be. A csapat először feldolgozásokat kezdett játszani, és klubokban adott bulikat, viszont a koncepció már akkor is világos volt. Robert E. Howard karaktere, Conan, a barbár volt a követendő minta. A srácok harcos megjelenéssel, kompromisszumok nélkül, hangos, agresszív, vad, alapvetően támadó jellegű heavy metal muzsikát akartak játszani, amely ellene megy a trendeknek, és amely a rockzenei lázadásnak egy egész új értelmet ad. A banda kezdetektől fogva beöltözött koncertjein, ám a mostani fekete fémőrület akkoriban még sehol nem volt. Kezdetben szőrös, prémes, bundás harcosok, majd különböző színezetű bőrbe bújt katonák (bár egyes képek láttán a chippandale fiú kifejezés találóbb) játszották maximális fordulaton a fémzenét.

A csapat már ekkor elkezdte kritizálni az aktuális rockzenei trendeket, irányzatokat. Állították, hogy rajtuk kívül az egyetlen igazi heavy metal csapat a Black Sabbath, pár év múlva pedig már kötelességüknek érezték, hogy minden eszközt megragadjanak arra, hogy lejárassák az olyan „false” csapatokat, mint a Twisted Sister, a Ratt, a Pat Traves Band, vagy Ted Nugent, aki a turnéjáról ki is rúgta a srácokat. A csapat egyik első emlékezetes balhéját azzal érte el, hogy a 'Battle Hymns' felvételei közben olyan hangerővel játszottak, hogy a két stúdióval arrébb forgató Bee Gees nem tudta miattuk felvenni reklámfilmjét.

A banda első demója 'Demo 1981’ címmel jelent meg, mely után Canedy kiszállt, és helyére Donnie Hamzik került. Még ebben az évben a zenekar leszerződött a Liberty Records kiadóhoz, majd 1982-ben napvilágot látott első lemezük, a ’Battle Hymns’.

Mikor jó pár évvel ezelőtt megvettem az albumot, igencsak elcsodálkoztam a kezdő taktusok hallatán. Némelyek állítják, hogy a Manowar zenéje nem sokat változott karrierjük alatt, ez viszont nem igaz. A csapatot mostanában jellemző heavy/power metal keverék nagyon máshogy nézett ki a banda pályafutásának elején. Az angol csapatok heavy metal hatása egyértelmű, ám nagyon sok hard rockkal, Sabbath-féle doom metallal, illetve egy leheletnyi bluesos ízzel vegyült. A motoros indítású Death Tone rögtön egy fogós riffel indít, Adams sikolyai pedig pengeként hasítanak az éjszakába. A csapat erősségei, és a lemezt meghatározó jellegzetességek már az első percekben „felvonulnak”. DeMaio összetéveszthetetlen basszusgitár-hangzása, az azonnal fülben ragadó melodikus refrének, a tökös riffek, és Eric szenzációs orgánuma azon felül, hogy brutálisan erős kombinációként forrnak egységgé a korongon, fifikás választ nyújtanak a korabeli brit bandáknak. Bizony itt nem akármilyen tehetségű zenészek kovácsolják a nehézfémet.

Az anyagot javarészt a középtempó uralja, a későbbi speedesebb világnak pusztán előjelei sejlenek fel – többek között a Fast Takerben, mely Eric virtuóz énektémái miatt is különleges. Összességében a 80-as évek angol heavy metaljának kissé amerikanizált, átgondolt lenyomata a 'Battle Hymns', viszont azon elemek, melyek a csapat zenei irányvonalát a későbbiekben meghatározták, mindössze a korong második felén kaptak helyet. A Manowar hosszú éveken át volt koncerteken a zenekar nyitó dala, ám az első igazi unikális dal a Dark Avenger. Már az különleges státuszt biztosít a nótának, hogy a legendás Orson Welles szavalta fel rá a narrációt. Ez egy lassú, doomos tétel, alapvetően a hangulatokra, az atmoszférára hat, bőven hagy időt a zene a cselekmény kibontakozásának, illetve annak, hogy az alvilág megjárásáról, és a bosszúról szóló tétel egy epikus remekművé váljon. Welles zseniális narrációja kulcsfontosságú, minden egyes szót megél, átgondol, mint egy festő pingál ecsetjével, úgy tárja fel hanggal, szöveggel a történetet a színész-rendező. Hirtelen visszarobban Eric sikolya, és a váratlanul megszólaló erőteljes, immáron gyors, vad, agresszív heavy metal muzsika legyalul mindent. A Manowar az ezt következő két lemezen ebben a komor irányban indult el, az epikus, doomos, mitológiában kutakodó heavy metallal olyan csapatoknak jelentettek inspirációt, mint például a Bathory, akik mint tudjuk, a pagan/viking/folk metal ősatyjai.

A korongon helyet kap a William’s Tale című basszusgitár-szóló, mely még finoman bújik meg a lemezen, ám már előrevetíti DeMaio egocentrikusságát, megvillantja a muzsikus remek technikai képességeit, illetve jelzi, hogy a zenekar mindig is tisztelettel viszonyult a klasszikus zenéhez. Ez Rossini Tell Vilmosának átirata.

Az album záródala a zseniális Battle Hymn. Az album összes nótája közül ez az egyetlen, amelyik akár egy mai Manowar albumra is felkerülhetne, mind stílus, mind hangulat szempontjából. Itt is egy epikus darabról beszélünk, ám az első 4-5 dalt uraló NWOBHM hatások visszaszorulnak, akárcsak a Sabbathos, doomos jelleg, előtérbe a himnikusság, a fennköltség, a magasztosság kerül. Ahogy a címe sugallja, ez egy igazi csatadal, egy halálba hívó induló. A közepén hallható nyugodt kiállás a későbbiekben a banda védjegye lett, mely után a szóló még erőteljesebben dördül meg, az pedig csak hab a tortán, hogy a refrén „Kill!”, illetve „Victory!” sorai ideálisak a koncerteken az együtténeklésre. Egy mesterműről beszélünk, sokak szerint minden idők legjobb Manowar-daláról.

A lemez fogadtatása abszolút pozitív volt. Egyesek a szintén 1982-ben mozikba kerülő Conan musical változatáról beszéltek, mások a Manowarban láttak az U.S.A. válaszát a Priestre, a Motörheadre és a Tankra.

’Battle Hymns MMXI’

Noha mindegyik Manowar albumot nagyon szeretem, nem a 'Battle Hymns' a kedvenc lemezem. A kritika apropóját az adta, hogy megjelent az album újból felvett verziója, a 'Battle Hymns MMXI'. Első hallásra izgalmasnak, szimpatikusnak találtam DeMaioék kezdeményezését, hogy újra feljátsszák a debütlemezt, hisz a hangzáson lehetett volna mit csiszolni. A végeredmény azonban már kevésbé imponáló. Amennyit sikerült hozzátenni a 'Battle Hymns'-hez, sajnos ugyanannyit sikerült is elvenni belőle.

Nyilván a hangzás javult, erősebben, élettel telibben dörrenek meg a slágerek, ugyanakkor tény, hogy előzetesen ennél nagyobb különbségre számítottam. Ez még így is a pozitívumok közé sorolandó, akárcsak Karl Logan játéka, aki igen kellemesen hozza Ross régi témáit. Hasonlóképp említeném meg Donnie teljesítményét a doboknál, ezúttal sokkal jobban szólalnak meg a bőrök, erőteljesebb, intenzívebb a játék.

A nagy csalódást Eric Adams jelenti. Borzasztóan tisztelem, és kedvelem az úriembert, az egyik legszimpatikusabb rocker, akivel valaha találkoztam. De sajnos az elmúlt 28 év meghallatszik ezen a produkción, a Metal Daze eleje már jóval nehezebben jön elő, mint régen, de a Battle Hymn "Victory"-ját is inkább csak kierőszakolja magából valahogy Eric, mintsem tisztán elénekli. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a mélyebb, illetve a közepes tartományokban sokkal átgondoltabban, színesebben, élvezetesebben mutatja meg, mi is rejlik torkában, ez bizony pozitívum.

Aki viszont még Ericnél is kevésbé meggyőző, az Mr. Christopher Lee, aki abszolút nem tudott Orson Welles örökségéhez felnőni. Hiába nagyszerű az orgánuma, sokkal kevesebb átéléssel, élettel adja elő a Dark Avengert, mint elődje, elsieti, elkapkodja, kevesebb időt, teret ad a sztori kibontakozásának, mint amihez hozzászoktunk.

A 'Battle Hymns MMXI' egy érdekes kísérlet, én ennél egy picit, többre, jobbra számítottam. Más, mint az eredeti 'Battle Hymns'. Nem jobb, nem rosszabb – más. Érdemes, érdekes lehet meghallgatni, de sokat nem sikerült hozzátenni a klasszikusokhoz. Ha van valami, ami miatt összességében mégis nekem az 1982-es verzió jön be jobban, akkor az az, hogy ehhez a stílusú, hangulatú zenéhez az akkori technika, technológia, hangzáskép jobban illett, jobban passzolt. Rajongóknak persze a vásárlás kötelező, pláne, hogy két korabeli koncertfelvétel is felkerült a korongra, melyek igen különlegesek és tetszetősek.