The Aschere Project: Two Worlds

írta TShaw | 2010.12.14.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: 

Weblap: www.myspace.com/theaschereproject

Stílus: Progressive Rock/Ambient

Származás: UK

 

Zenészek
Dave Davies és Russ Davies: mindenféle zajforrás
Dalcímek
01. The Kakshisa Cipher 02. Two Worlds 03. Love Will Change 04. Remember Me 05. I'll Get By 06. We Can Do This Together 07. Echos 08. We Are The Ancestors 09. Mirrors 10. Blessed Of All Nights 11. Valley Of The Shadows
Értékelés

Nem is olyan régen, Marty Friedman gitárzseni lemezének hallatán jelentettem ki magamban az örökbecsű igazságot: "Milyen jó is az, amikor egy zenész páros lábbal képes eltiporni a stí­lusok közötti határvonalakat, hogy aztán ráadásként egy szerethető, érzelmekkel teli, szórakoztató és mély hanganyagot hozzon létre!" Mielőtt azonban jönne a kommentáradat, elsütöm még Kevin Moore nevét is, aki úgy segí­tett sikerhez a Dream Theatert a kilencvenes évek elején, hogy már a zenekaron belül is megvillantotta gitárközpontúnak éppen nem nevezhető zenei stí­lusát - gondoljunk csak a Wait for Sleep, vagy a Space Dye Vest nótákra. Moore aztán szólóéletművében is kizárólag elektronika ihlette, de egyértelműen minőségi, progresszí­v irányultságú lemezeket tett le az asztalra. Jelen kritikában szintén egy behatárolhatatlan stí­lusú lemez kerül terí­tékre, melynek elkészí­tésében annak a Dave Davies nevű úriembernek volt kulcsszerepe, aki első számú dalszerzője a Kinks nevű, szinte mindenki által ismert zenekarnak, valamint a Rolling Stone magazin szerint a világ 88. legjobb gitárosa. Ez a rocklegenda nem mellesleg nagy rajongója és barátja a filmrendező John Carpenternek, és bizony-bizony, fiával karöltve a látszólag mindenféle zenei szabályt sutba vágó The Aschere Projectnek is a vezetője. Első hallásra 52 perc ambient muzsika. Koncepcióval és tartalommal, akárcsak egy-egy klasszikus Pink Floyd lemez, amit szintén elég nehéz besorolni bármilyen stí­lusba is, ugyanakkor a zsenialitása elvitathatatlan. A különbség talán csak annyi közte és egy hagyományos progresszí­v rock korong között, hogy nincsenek rajta jól kivehető gitárszólamok... vagyis hát egyáltalán nincs rajta gitárszólam. Vagy ha mégis, hát elképesztően eltorzí­tva és felismerhetetlenné téve. A ritmikai vonal is elég nehezen kivehető, de a basszus- és a dobtémákon legalább érződik, hogy nem csak elektronikus hangszereket használtak a felvételeknél. Tovább nehezí­tendő az egyszeri rocker dolgát, Mister Davies még a hagyományos vokális témákat is száműzte a lemezről, maradtak a torzí­tott szövegek, esetleg samplerek. Az í­gy létrejött zenei világ bár idegen a rocktól, mégis, megdöbbentő módon működőképes... Futurisztikus, ahogyan í­rják a lemezt reklámozó weboldalon, és tényleg, ennél találóbb szót nehéz lenne rá találni. A fentebb már emlí­tett John Carpenter nevével fémjelzett kultikus horror, a 'The Thing' jut eszembe ezen muzsika hallatán, melynek főtémája egy rettentően egyszerű basszus szólam, mégis, annyira elementáris erejű, hogy muszáj beleborzongani... és persze azt sem kisebb zenei zseni követte el, mint Ennio Morricone. Ez a nagyszerű, progresszí­v ambient muzsika azonban a japán konyha sajátos halételeihez hasonlóan amellett, hogy királyi falatnak tűnik, negatí­v nyomot is könnyen hagyhat az emberben. Az 52 percen át hömpölygő zenéhez türelem, energia és teljes figyelem szükségeltetik, máskülönben tényleg nem fogunk mást kihallani, csak elektronikus zajt. Talán nem ártott volna valamivel több tiszta hangszert beletenni a végeredménybe, akár egy zongora, vagy basszusgitár erejéig is... Mert hát a mai, rohanó világban, amikor az embernek aligha van egy teljes szabad órája, amit csak zenehallgatásra fordí­that, fontos a közérthetőség. Az átlagos prog. rock és metal albumokhoz képest ez az anyag egy Excalibur, amit nem lesz képes bárki kirántani a helyéről.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások