Arjen Lucassen's Star One: Victims Of The Modern Age

írta garael | 2010.11.23.

Megjelenés: 2010

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.arjenlucassen.com

Stílus: Space metal

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Sokat gondolkodtam azon, mi dönti el, hogy egy-egy hangszer, dallamfutam milyen érzést vált ki az emberből, hiszen jóllehet a művészi megérintettség szubjektí­v dolog, vannak olyan zenei jelenségek, melyek általánosságban ugyanazt a reakciót váltják ki az emberekben. Gondoljunk csak bele, a horrorfilmek alatt felhangzó staccatós brácsa, vagy nagybőgő hangjára, a doomban használatos, a középkorban az "ördög futamának" hí­vott hangsor elidegení­tő "kriptaszagára", vagy a szintetizátor sci-fikben felhangzó, az űr végtelenségét, és az ember magányát kifejező hangszí­nére. S hogy miért is kezdtem jelen í­rásomat ezzel a gondolatsorral? A leí­rtak szellemében nem hiszem, hogy magyarázatra szorul: a Star One dalait hallván a szöveg jelentésének tudta nélkül is kétségtelen, hogy a zenének köze van a világűrhöz, a végtelenséghez és az emberi lét és humán szerep univerzumhoz mért mikro - méretezettségének. Bevallom, jómagam nem vagyok Lucassen mester munkásságának feltétlen hí­ve, bár elismerni teljes mértékben elismerem azt a szí­nvonalbeli bravúrt, melyet ha nem egységes mértékben, de mindig jóval az átlag fölöttire emelve teremtett: az már más kérdés, hogy az én í­zlésemhez túl összetett, pszichedelikus az Ayreon világ, melyben az egységes emocionális koncepció prior jellegében néha elveszettnek érzem a metalt - de ez legyen az én bajom. A Star One viszont - jóllehet az Ayreon több markáns jellemzői vonásával rendelkezik - "fémesebb" lelkemhez jóval közelebb tudott férkőzni, az egyszerűbb megfogalmazású himnuszok, és a kiemeltebb, relatí­ve direkt jelleg sokak számára nyilvánvalóbb fogódzkodót jelenthet a Lucassen világ megértéséhez és átéléséhez. Jelen album szerencsére tovább folytatta a megkezdett csillag-utat, sőt, ha lehet, még egy lapáttal rá is tett abból a súlyból, dögből, mely a gravitáció erejével húzza az albumot a földhözragadt rajongókhoz. Talán még egyetlen Lucassen lemezen nem született ennyi közérthető himnusz, ahol a vonalvezetés el-elágazó jellegének ellenére a dallamoké a főszerep, remekül integrálva a space-rockos, billentyűorientált, apró finomságokkal teli világot a metalos, riffelősen döngölős, málházós körí­téssel, melyben a keménység csak egyfajta - igaz, hangsúlyos - kerettel szolgál a refrének kibontásához. S ha már itt tarunk: engem erősen a Threshold metodikára emlékeztet, mikor a refrének ilyen többrétegű jelleggel felruházva, rózsszirmokként képesek kifejteni hatásukat, ahol minden egyes szirom-réteg alatt újabb illat-dózis rejtőzik, amely csak arra vár, hogy kifejtve a virág-rabságból az éterbe szabadulhasson. Persze nem csak a refrénekről van szó, ha rétegzettségről beszélünk. Az emlí­tett zenei stí­lusok egymást remekül kiegészí­tve adnak egységet, a hetvenes évek billentyűorientált, súlyos hard rockja remekül megfér a kilencvenes évek komor, modern riffelésével, melynek az énekesek eltérő stí­lusa ad igazi mélységet és alapot. Russel Allen tehetségét gondolom, nem kell ecsetelnem, igazán örülök, hogy idén három alkalommal is hallhattam, ráadásul éppen itt, a Star One projectben - a szövegi koncepciónak megfelelő, szinte rock-musicales árnyaltsággal -megkoronázva az évi teljesí­tményt. Mellette a régi-új Threshold dalnok, Damien Wilson válik méltó társsá, hard-rock gyökerű, kissé pszichedelikusabb énekstí­lusával, Dan Swanö pedig egy-két hörrentéssel, sőt, némi tiszta énekkel képes szí­nesí­teni az amúgy is rendkí­vül változatos, vokálokkal és kvázi kánonnal teli énekesi produktumot. Nem akartam udvariatlan lenni, hogy végére hagytam a vokális logisztika hölgytagját, Floor Jansen éteri - és ezért igencsak stí­lusreleváns - jelenléte egészí­ti ki teljessé a komplex sci-fi panorámát. Az érzelmek természetesen most is központi szerepet játszanak- a szövegi környezet alapját hí­res, etikai tartalommal teli sci-fi filmek adják - kezdve a Jean Michelle Jarre-os, végtelenséget sugárzó bevezetőtől a lemez egyik csúcspontját jelentő 24 Hours kétségbeesett kiáltásáig, a Digital Rain menetelős, himnuszos lelkesedésétől a Cassandra Complex reménykeltő útkereséséig, mindezt egy olyan, közérthető köntösbe burkolva, melynek kibontásához nem kell különösebb empátia. A dalok feltartozhatatlanul sodorják magukkal a hallgatót, a stí­lus szinte minden szegmensét emlí­tve, talán csak a virga gitárszólók relatí­ve hiánya jelenthet az átlag metalfannek némi gondot, bár jómagam teljes mértékben el tudom fogadni a beton alapozás melletti billentyű-dominanciát. (Naná, ez egy Lucassen album, bár kí­váncsi lennék, mi sülne ki abból, ha Malmsteen lenne itt a gitáros...).

Pontszám: 9