Most szabadkozással illene kezdenem. Hogy mennyire csodálatos volt a koncertélmény, és hogy remegő ujjaim mindig melléütnek a billentyűzeten, mert nehéz szavakba foglalni az átélt estét és érzelmeket. Nos, szavakba éppenséggel könnyű. Miriádnyi jelzőt lehetne találni Bonamassa játékára, hangjára, zenéjére. Egyrészt, mert sokszínű és változatos. Másrészt mert annyira jó, hogy nehéz leírni, megfelelően jellemezni. A szavak botor kis faltörő kosok, amik folyton nekiszaladnak a tárgyuknak, pláne ha zenéről van szó. Viszont, hogy mi volt a koncert végkimenetele, eredménye, hogyan csapódott le a hallgatóságban, azt már könnyebb leírni. Többnyire mindenki ismeri az érzést. Úgy hívják, boldogság. Akit csak láttam távozni a koncert végén a teremből, széles tökvigyor ült az arcán. Pedig Halloween még odébb volt…

Szögezzünk le még valamit. Elfogult vagyok. Mármint Bonamassával szemben. De talán ezúttal ez bocsánatos bűnnek számít. Nem hiszem, hogy van, aki nem szereti – abban az értelemben, hogy kifejezetten utálja – a zenéjét. Maximum nem ismerik. Persze lehet, hogy naiv vagyok. Nekik azonban nem árt egy kis biztatás, hogy járjanak utána a mai blues zene egyik legnagyobb gitárosának. Másrészt azért lehet bocsánatos, mert „a srác” tényleg zseni. Klasszikus „csodagyerek-sztoriját” már bizonyára mindenki ismeri. Ám a változatosság kedvéért elkezdhetnénk „saját idejében” is értékelni. Ezt tulajdonképpen egész sokan megtették ezen az októberi estén. Laza félház összejött a Petőfi Csarnok termében, hogy tanúi legyenek Bonamassa 3. magyarországi fellépésének.

Azon fellépésnek, amely majdnem elmaradt. Történt ugyanis, hogy gitárhősünk megfázott. Gondolom, nagyon, mert ő meg azt gondolta, hogy esetleg lemondja a koncertet. Helyette alternatív megoldást választott. Meghívott két vendégénekest, hogy segítsék ki a mikrofonnál. Nevezetesen Sandy Thomot és Paul Raferty-t. Plusz kicsit megváltoztatta a számlistát az előzetes várakozásokhoz képest. Sajnos. De az elején ebből még mit sem lehetett sejteni. A hajszálpontosan 8 órakor felcsendülő Cradle Rock megalapozta a ritmust, és az „illúziót”, hogy Bonamassa teljesen rendben van. Ami azt illeti, nem is értettem egészen, hogy miről beszél, amikor panaszkodik, hogy beteg. Merthogy abszolút nem látszott rajta. Igen, erre szokták elismeréssel használni a „profizmus” jelzőt.

Ha valaki a gitárjátékából ki tudja találni, hogy az illető beteg, az nyugodtan pályázza meg Gyurcsók úr munkáját. Az énekhangnál viszont már könnyebb kiszúrni, ha valaki gyengélkedik. Valószínűleg, Joe bácsi már gyógyulófélben volt, viszont a koncert végéig nem lehetett észrevenni, leszámítva a nyilvánvaló bocsánatkéréseit. A záró számként előadott Mountain Time-ot éppenséggel nem énekelte ki olyan jól, mint lemezen, el-elhalt a hangja, főleg a popzene fülbemászó kvalitását felvonultató refrénnél. De ennyi. Szóval, le a kalappal. Pláne, hogy a balladáknál, amikor egyébként súlyos csend ülte meg a termet, mert visszafojtott lélegzettel hallgatta mindenki az előadást, kristálytisztán lehetett hallani a hangját. És teljesen jól teljesített.

Na jó, túloztam. Nem Bonamassa produkciójával, hanem a csenddel kapcsolatban. Mert volt egypár olyan fanatikus, akiket a többi pörgős blues-rock himnusz annyira fellelkesített, hogy a balladák alatt sem tudták visszafogni magukat. Belekiabáltak, biztatták a gitárost, füttykoncertet csaptak az olyan „intim” pillanatok alatt is, mint a Sloe Gin. Hiába próbáltam – gondolom, nem egyedül – beléjük szuggerálni, hogy „ne füttyögjenek”, nem sikerült. Később se. Kifejezetten zavaróak voltak. Minden más hang, ami nem Bonamassa gitárjából vagy torkából tört elő, zavaró volt. Az ünneplésnek pedig meg lett volna a maga helye: a számok után.

Pedig – bár ez azért szubjektív – az epikus, lassú folyású és nagy ívó blues balladák jelentették a koncert érzelmi csúcspontjait. Legalábbis az „egyiket”. Az említett Sloe Gin például, amely a több mint ígéretes gitáros egyik védjegyszerű dala. Megindítóan, fájdalmasan szép szám, amit Bonamassa a lemezen hallható verzióhoz képest egy plusz, az elejére „applikált” gitárszólóval vezetett fel. Vagyis, „siratta a gitárját”, és láthatóan egész arca beleremegett a „drámába”. És ezekben a számokban énekelt, érdekes módon, a legjobban a blues-rock sztár. Ez az a pont, amikor eszünkbe juthat az örökérvényű közhely: amiről nem lehet beszélni… Ilyen volt még a Bird On A Wire is. Igen, a Pain of Salvation ráadása után újfent egy Leonard Cohen ballada zárta egy világklasszis előadó koncertjét. Itt már jobban teljesített Sandy Thom. Merthogy a koncert elején még annyira nem.

Legalábbis, nem volt túl meggyőző, úgy hogy előtte nem találkoztam vele. Bonamassa a magazinunknak adott interjújában azt nyilatkozta, hogy Thom az egyik legjobb kortárs blues dalszerző. Az lehet, viszont, hogy nem ő a legjobb énekes, az is biztos. Félreértés ne essék, nem volt kifejezetten rossz, amit művelt. Csupán átlagos. Az If Heartaches Were Nickels c. klasszikus élvezeti értékéből is visszavett így. Amit egyébként még duettként kezdtek el énekelni Joeval, de „útközben” átadta a teljes lehetőséget Bonamassa a kolléganőjének. Okosan, nem akart megpróbálkozni olyan számokkal, amiket lehet, hogy rosszabbul énekelt volna, mint lemezen. Viszont a gitárszóló mindenért kárpótolt. Az ilyen érzelmektől túlcsorduló játék az, amitől a Bonamassa-számok függőséget okoznak. Mert iszonyatos hangulat, atmoszféra van minden megmozdulásában. Bárki értékelheti, mert a kivételes technikai tudás mellett csak rá kell érezni a játékára. Akit pedig elkap a Bonamassa-feeling, azt később tuti nem ereszti el.

A koncert „másik csúcspontja” talán nem túl meglepően a gitárszólók voltak. Számok közben, számok előtt, a számlistától pluszban. Miközben Bonamassa vágta a Poppa Chubby-grimaszokat, hihetetleneket „tekert” hangszerein – igen, többes számban, mert kb. kétszámonként cserélt gitárt. Az este igazán bravúros performansza a Woke Up Dreaminggel jött el. Az akusztikus szám előtt Joe lezavart egy olyan gitárszólót akusztikus gitárján, amit mások maximum elektromoson mertek volna megkockáztatni. Neki azonban nem tört bele a bicskája, csak a körme, olyan elementáris erővel és lendülettel „tépte” a húrokat. Ám nem zavartatta magát, fogával gyorsan letépte a megsérült körmét, és folytatta. Cserébe hatalmas ovációt kapott. Az este folyamán ezt a szólót kísérte talán a legnagyobb taps, ez aratta a legnagyobb tetszést. Nem is csoda. Az se, hogy nem hangolódott el még az eksztatikus szóló alatt se a gitárja – ugyanis végig tökéletes volt a hangosítás. Túlzás nélkül, természetesen.

Ahogy Bonamassa együttesét sem érhette panasz. Szándékosan nem „kísérő zenekart” írtam. Ugyanis olyannyira együtt van ez a zenészgárda, hogy a többiek megmozdulásait is öröm volt figyelni. Főleg Carmine Rojasét, aki egy hihetetlenül intelligens úriember benyomását keltette. És egy piszkosul ügyes basszusgitárosét. A fent látható kép illusztráció: bizony, egész este ilyen gyorsan jártak ujjai az instrumentumán, miközben rendkívül élvezetes futamokkal gazdagította a Bonamassa „vezette” dalokat. Ráadásul olyan hihetetlenül lazán játszott, látszott, hogy egy komplex téma sem jelent számára semmiféle megerőltetést. Szívesen meghallgattam volna tőle egy külön szólót – persze, ez az este nem róla szólt. Mondjuk Bogie Bowes dobos is beszállhatott volna, aki pl. a Slow Train alatt igazán megcsillanthatta a játéktudását. Rick Melick volt az egyetlen, aki az egész este folyamán háttérbe húzódott. Lehet, hogy ő is betegeskedett: amikor először megláttam az arcát, azt hittem már most a Halloween-partyra készül, olyan krétafehér volt az arca. Emellett ő volt az egyetlen, akit a technika ördöge megtréfált az estén, a The Ballad of John Henry szám elején elszállt a billentyűje, és meg kellett javítania „útközben”, így a „szintetizátor-szőnyeget” csak a szám második felében hallhattuk.

A szám vezérmotívumát – ahogy Bonamassa megjegyezte, majd viccelődött a minimális reakción – az évtized legjobb riffjei közé választották egy szavazáson. Van benne valami… hihetetlenül eltalált gitártémája van, és élőben… lenyűgöző volt. A Sloe Gin – The Ballad of John Henry – Happier Times a koncert közepén számomra kiemelkedő blokkot alkotott. Legutolsó két lemezének (’The Ballad of John Henry’ és ’Black Rock’) bérelt helye van a kedvenc (blues) albumaim polcán. Ezért is hiányoltam nagyon a későbbiekben az új dalokat… Annak ellenére, hogy elvileg (?) az új albumot illene bemutatni, csupán a Bird On A Wire kapott helyet a műsorban. Nem tudom, hogy a betegsége miatt, de azt a kevés dalt is kigyomlálta Bonamassa mester a setlistből, amik a turné korábbi (és későbbi) állomásain helyet kaptak. Pedig a Steal Your Heart Away vagy a When The Fire Hits The Sea tökéletesen illettek volna a programba és az élő előadáshoz. Igaz, ezekben azért elég fontos szerepet kapnak az énekdallamok.

Helyette viszont kaptunk feldolgozásokat. Ezek nagy részét Paul Raferty prezentálta, aki – ahogy azt volt szerkesztőtársunk, Brinyó megjegyezte – „kiköpött Paul Rodgers”, mind kinézetre (távolról), mind hangra. Így aztán talán nem meglepő, hogy egy kis Freet is előkaptak – amely együttes, biztos vagyok benne, hogy nagy hatással volt Bonamassa játékára is. Raferty egyébként már sokkal jobban interpretálta a dalokat, mint kolléganője: igazi blues-torok, remek kiállással. A Cohen-balladában is szívesebben hallgattam volna őt… Sebaj, a ráadás másik feldolgozása feltette a koncert tökélyére a pontot: a Just Get Paid c. ZZ Top átirat katartikus élményt nyújtott, Bonamassa dinamikus gitározásának és az őrületes szólóhegyeknek köszönhetően. Utóbbiba a Led Zeppelin klasszikusának, a Dazed & Confused egy részét is beleszőtte, ezzel a különlegességgel kárpótolva az esetleges hiányérzetet. Ám amit tényleg eljátszott Bonamassa, az tökéletes volt. Tekintve, hogy milyen tempóban és minőségben „gyártja” lemezeit, és figyelembe véve, hogy mekkora sikert aratott a hazai közönség körében, talán nem utópikus vágyálom 1-2 év múlva visszavárni a gitáros zsenit. Reméljük, akkor még jobb lesz. Mert ez nála törvényszerű tendencia.

Setlist:
Cradle Rock / So Many Roads / Never Make Your Move Too Soon / So, It’s Like That / If Heartaches Were Nickels / Slow Train / Young Man Blues / Sloe Gin / The Ballad of John Henry / Happier Times / Walk In My Shadow / Blues In C / Mr. Big / Woke Up Dreaming / Mountain Time /// Bird on a Wire / Just Get Paid

Tomka

Képek: Pearl69

Köszönet a Mafioso Concertsnek!