Houston: Houston

írta TShaw | 2010.10.31.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Universal

Weblap: http://www.myspace.com/Houstontheband

Stílus: AOR

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A legnagyobb AOR legendák hagyatékát felhasználva újabb svéd banda igyekszik a világhí­rnév felé - én meg egyből a szí­vemhez kapok: Te jó ég, hát ennyi rókabőr után lassan már tényleg nem lesz mit eljátszani a következő generációnak! Aztán persze meghallgatom a lemezt, és elkönyvelem magamnak, hogy bár tényleg hallottunk már majdnem mindent, ami ezen az albumon van, azért sokadikra sem unalmas, különösen akkor, ha ilyen í­zléses és igényes módon van tálalva. Bár Svédországból szalasztották őket, a duó felállású zenekar a Houston nevet választotta magának, jelezvén ezáltal, hogy az általuk választott út (ami 2010-ben már nagyon rögös) a nyolcvanas években igazán népszerű melodikus rockzene, amit ma két nagyobb csoport prezentál a nagyérdeműnek: egyfelől a veterán zenekarok (Journey, Styx, Foreigner, Survivor, Boston, etc.), másfelől a feltörekvő ifjú titánok (Hungryheart, Blanc Faces, Terra Nova, Stan Bush, és társaik). Hogy az ifjak egy az egyben veszik-e át a régi öregek hagyományait vokális és zenei téren, az változó, de a Houston egyértelműen besorolható abba a csoportba, mely bár ragaszkodik a régimódi módszerekhez (akár a zeneszerzésre, akár a vokális megnyilvánulásokra gondolván), ugyanakkor mindezt olyan megszólalásban akarja prezentálni, mint példának okáért a Pride of Lions tette anno, ahol a dallamtenger már nagyon kevés hí­ján a popzenébe csapott át. Maga a zeneiség igazából nem okoz semmiféle meglepetést. A dalok sok esetben jellegzetes billentyűs felvezetéssel indulnak (amik a kelleténél talán hangosabbra vannak keverve itt-ott), esetleg a dal alap gitártémájával, de van példa arra is, hogy egyből egy közös vokális résszel startol a nóta. Ez a stí­lus sajátja, ahogyan minden, amit ezen a lemezen hallunk. Tökéletes iskolapélda arra, hogyan dolgozik manapság egy AOR zenekar. Vokálisan szerencsére abszolút a helyzet magaslatán állnak, bár nyilvánvalóan nem világmegváltóak az énektémáik. Érdekes momentum viszont, hogy a kulcsdalok (már ha a kislemezeket kulcsdaloknak tekintjük) és a jobban sikerült szerzemények a régi legendák hatásait viselik magukon. Így a Hold On dalszerkezete alapján akár 1990 környékén is szerepelhetett volna egy Boulevard lemezen, mí­g maga az alapdallam talán egy picit még a Whot is behozza a képbe. Ugyaní­gy kiemelendő a Truth Slips, ami talán a Foreignerre emlékeztet leginkább, megfűszerezve néhány női énektémával. Kifejezetten izgalmas, bár rövidke szerzemény a She's A Mystery, mely mind a zeneiségében, mint az énektémákban a modernkori Styxre emlékeztet - az énekes hangja itt kifejezetten Tommy Shaw-t maní­rozza. Azt hiszem, a Houston (mely feltehetően nem véletlenül választotta magának ezt a nevet) fiatalsága és karrierkezdő mivolta ellenére igazán minőségi, a régi nagyságok előtt tisztelgő albumot rakott le az asztalra, mely nem mentes a régi patronok újbóli elpattogtatásától. Felmerül tehát a kérdés, miszerint jobb-e a régi, sokszor hallott eredeti, vagy érdemes egy próbát tenni az újjal, ami kicsit más. Felelni viszont nehéz, hisz ha az eredeti mellett döntenénk, rengeteg zenekar veszne el a süllyesztőben, ezenkí­vül pedig a Houston tényleg túl jó ahhoz, hogy besoroljuk őket a koppintók táborába.

Pontszám: 7