Tears Of Anger: In The Shadows 2006
írta garael | 2006.05.12.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Most, hogy a Masterplanból kivált a csodaénekes Jorn Lande, ismét felerősödött a reménye egy esetleges Ark reunionnak. Azoknak, akik annak idején szerették ezt az undergroundban kultikussá vált prog.metal bandát, valószínűleg nagy örömet fog okozni ez az album is, mely hasonló értékeket képvisel -több okból is,- mint az egykori Frigyláda. Az együttes lelke egyébként a testvérpár Benny and Björn Jansson, de felbukkan itt a Therionból és Mind's Eye-ból ismert Daniel Flores dobos és Johann Nieman basszgitáros. Nem véletlenül említettem kritikám elején az Arkot: Benny hangja igencsak emlékeztet Lande egyedi orgánumára, nagy tertjedelmű, kissé "szőrös", igazi rock-orgánumával remekül meg tud felelni a rafinált verzék okozta elvárásoknak, melyek szerkezetükben, hangulatukban szintén az említett bandát idézik. Ezek ellenére azonban ne gondoljon senki kópia bandára: a Tears Of Anger ugyanis szintén olyan egyedi dallamvilággal bír, mely szinte unikummá teszi őket a prog. metal mezőnyben. Miről is beszélek? Képzeljünk tehát el egy kemény, zakatolós, gyakran tört ritmusú zenei világot, ahol a betonkemény progresszív alapokra olyan, szinte a popban gyökredező, fülbemászó dallamok, refrének épülnek, melyektől az alapvetően nehéz zene szinte légiesen könnyeddé válik. Ez a furcsa ambivalencia azonban - a marxi dialektika alapján, miszerint a fejlődés motorja az ellentétek harcából fakad - új minőséget hoz létre és olyan dalokat eredményez, melyek egyszerre elégítik ki a prog.metál fanok bonyolult ritmusokat előtérbe helyező igényeit és az ízes hard rockot szeretők dallamközpontúságát, ráadásul a riffek kemény döngölése bármely power bandának is becsületére válna: az olyan zakatolós himnuszok, mint a Spirit running free pedig megmutatják, hogy a srácok a neoklasszikus metal alapjait is kitűnően ismerik, hiszen a számba végigfutó refréntől Malmsteen mesternek is könnybe lábadna a szeme, s mondhatná, hogy Tears my eyes, ha nem lenne ez a következő dal címe, melynek kemény riffjeitől elérzékenyülés helyett legalább betontörésre ragadtatná magát inkább az egyszeri hallgató ( persze ha nem lenne ott a whitesnake legjobb pillanatait idéző refrén). Mint az eddigiekből kiderült, a fiúk remekül értenek a különböző stílusok összeeresztéséből adódó feszültségpotenciál kezeléséhez: legyen az egy Black Sabbath riffből építkező, Ark-os ritmusba futó és klasszikus hard rock refrénbe kicsúcsosodó "rafinéria" - How will I live, Close to the fire, vagy egy bólogatós powerként induló, Led zeppelines refrénbe átváltó dallammixtura. Mindezekhez olyan hangzás párosul, mely leszakítja az ember fejét, hogy aztán visszhangként pattogtatva körbehordozza a zene világának négyszöletű kerek erdejében.
Legutóbbi hozzászólások